Reményik Sándor: Atlantisz harangoz
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
Lendvai István: Paris felé
(Egy irredenta ciklusból.)
Gyűlöljetek. Már úgysincs írva más.
Ez sorsotok és ez sírversetek,
hogy minket ti csak gyűlölhessetek.
Álkrisztusos komédiák! függönyt reá!
Mezítlen álljanak minden valók,
ordas szájakról pusztuljon a csók.
Nincs mit szeretned rajtunk, rongy Nyugat,
Hitvány lotyó, ki néked hízeleg.
A férfiaktól más az izenet.
Mert seb vagyunk, — de testünk száz sebén
Nyugatnak egy-egy szégyene pirul.
Ne szóljunk tán a muH csatáirul?
Mert seb vagyunk, — de annyit még szurony
se gyilkolt rajtunk, mennyit árulás,
mívelt szavakkal mézes, álruhás.
Mert seb vagyunk, — de úrnak jár a seb,
bátor bolondnak, csúfos semmiért,
kinek szerelme tékoz, nem kimért.
S némák vagyunk, — kegyetlen némaság,
mint néma néktek Ázsia és Turán,
halálos vendég vénségtek torán.
Némák vagyunk, mint tél alatt az ár,
mely boldog kínnal egyszer fölszakad,
s a völgyi élet sírva megszalad.
Némák vagyunk, mint rejtett csillagok,
kiket nem ér fel aggot gongolat.
S majd szólít minket a Parancsolat.
Nincs mit szeretni rajtunk. Írva áll:
pogány csodát nem szível dögbeteg.
Dicsőség nékünk, mert gyűlöltetek.
Kozma Andor: A mi bűneink
Mi magyarok, mi üldözött,
Halálra ítélt úrifaj,
Csak suttogunk magunk között,
Mert már az önvád nem szilaj.
Nekünk megadták, az igaz! —
S hozzá sóhajtjuk keserűn:
A legnagyobb baj mégis az,
Ami magunkban renyhe bűn.
Az irigy becsvágy, nyegle gőg,
Mely mindig ármányt sző henyén
S minden nagy embert tönkre bőg:
„Vagyok én, mint te oly legény . . /'
Pedig dehogy van! . . . Oly silány.
Hogy még silányabb győz hamar —
S kontár lesz úrrá Hunnián
És bomlott kéve a magyar.
S a bomlott nemzet nép-e még? —
Reményt veszt minden hű kebel,
Míg őrült ádáz csőcselék
Magasra árulót emel.
S ujongó éljen s taps riad,
Míg ez eladja a hazát.
Melyért dicső nagy honfiak,
Gyűlölten, éltük áldozák.
Hol bálvány annyi gaz sivár
S becsületért halál a bér:
Ott mit se kell csodálni már!
Mindent elönt a szenny s a vér.
S még itt a szenny s a vér nyoma
S hazánkból is egy kis darab …
Ah! jobb kor nem lesz itt soha
Míg régi bűnünk megmarad.
Mi magyarok így suttogunk,
Ha más leselgő nincs jelen.
De ez csak a mi szent jogunk, —
Ne merje tenni idegen!
Ha az, ki rontó ördögül
Gyalázza ősi nemzetünk
S a káron undokul örül,
Bűnünket hányja fel nekünk;
Öklöm szorulni érzem én
S szavam liheg: ,,ilyet ne mondj! . . .
Ami fajunkban őserény,
Az fáj neked, te — rongy!”
Jászay-Horváth Elemér: Toronyőr
Öreg torony magányos őre:
A vészharangot kongatom.
Lenn szunnyad a város, a dőre,
Alomköd hull a szennyes kőre
Félelmesen, hallgatagon.
Körül piros az égnek alja,
De ott lenn minden oly sötét;
Az alvó alszik, meg se hallja.
Mint vágja át milliók jajjá
A kábultság fakó ködét.
Oh itt lenn sokáig mulattak,
Tivornyázott a cédaság;
Szánó könnyet sohsem hullattak,
Pénzbe, csókba, vérbe fulladtak —
S künn szenvedett a némaság.
Most horkol a sok bamba részeg,
A minden jóval túllakott
S körül tombolnak már a vészek,
Lobog, hamvad sok drága fészek:
Kedveseink pusztulnak ott.
Ébredj, bolond nép, léha városi
Sikolt, rikolt sok durva hang:
A tűz már házaddal határos,
Az éj lángcsóvás, rőt-sugáros
És kong és kong a vészharang.
A vén torony reszketve szédül,
Recseg a szúette födél ·
De kongatok, megállás nélkül,
Míg markomba nem szakad végül
Az elvásott harangkötél.
Míg tűz nem csap a szent tetőre
S le nem roskad a csonka dóm
A városra, az ébredőre:
Én, vén torony magányos őre,
A vészharangot kongatom.
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!
