Pakosz Anna művészete nem mondani akar: megtörténni enged

Innen indult el egy lassú, de következetes elmozdulás: a rózsaszínnel átitatott, oldottabb figurális képeken már érezhető volt a vágy a kötöttségek (tervezettség, figuralitás) meghaladására. A Tracey Emin Artist Residency és a City & Guilds of London Art School tanulmányai azonban radikális fordulópontot eredményeztek. Pakosz festészete felszabadult, és egyre intenzívebben távolodott a narratívától a gesztus, az anyag és a jelenlét irányába.

Most a Deák Erika Galériában látható Long Takes című kiállítás ennek a folyamatnak a friss lenyomata. „Egyre inkább kötöttségektől mentes alkotói folyamat során alakulnak a képeim” – mondja a művész. Ma már nem egy előre felépített, kigondolt történet érdekli, hanem az, hogyan válik a vászon a jelenlét, a ritmus és a gesztus lenyomatává. A sorozat darabjai rögzítenek egy adott pillanatot, miközben az értelmezési keretet kitágítják.

Pakoszt kifejezetten izgatja a „műteremkosz”: míg ez más művészeknél a munka mellékterméke, nála alkotói nyersanyag, képépítő erő. Beengedi a mű terébe, és hagyja, hogy formálja azt. Ebben a szemléletben van valamilyen őszinteség: a vászon nem steril felület, hanem a munka, a jelenlét nyomainak őrzője. A véletlen és a kísérletezés nem zavaró tényező, hanem társalkotó, így a mű nemcsak készül, hanem történik: van egyfajta performativitása ezeknek a képeknek.

Az egyik képen még feldereng a test kontúrjának emléke, egy másik festményen kalligrafikus jelek jelennek meg, de vannak kompozíciók, amelyeken a rozsdanyomok vagy a batikolás az, ami érzékivé teszi ezeket a műveket. Pakosz állítása e művekkel, hogy a festmény nem egyszeri aktus eredménye, hanem időben zajló folyamat. A felület nemcsak anyagot, de időt és tapasztalatot is megőriz.

E képeket nézve az is világos, hogy Pakosz a korábbi évek zsúfoltabb, sűrű anyagkezelése után itt már felvállalja a teret, a szünetet, az üresen hagyott részeket. A néhány nagyvonalú gesztus között teret kap a csend is. Lazaság és könnyedség jellemzi ezeket a műveket, az üres felületek pedig az alkotó magabiztosságára vallanak.

A felület egyszerre őriz meg mozdulatot, légzést, ritmust; mintha maga a vászon egy sámándob lenne, amely az alkotó aktuális állapotának rezgését veszi fel és adja tovább. Ebben a festészetben van valami ősi: a gesztus mint rítus, az anyag mint hordozó, a felület mint összekötő közeg múlt és jelen, tudatos és ösztönös impulzus között.

Az elmúlt időszakban Pakosz tudatosan keresett ellenállást az anyagban. Ezért is fordult a nyers vászon felé, eltávolodva a „túl sima, túlságosan engedékeny” alapozott felületektől. „Régebben érdekelt, hogy szép képet hozzak létre. Ma már lázadok ez ellen. A kontroll helyett inkább elengedek, és hagyom, hogy a kép megírja a saját történetét.”

A Long Takes cím a filmnyelvből kölcsönzött fogalom – a hosszú beállítás lassú figyelmet és elmélyülést kíván. Hasonló élményt adnak Pakosz vásznai: nem egy jelenetet, hanem időt kapsz, hogy elmerülhess ezekben a képekben. A felületen egymásra épülő rétegek – a gyors gesztus, a lassú elfolyás, a törlés, a nyomhagyás és -eltüntetés – egyfajta belső mozgást hoznak létre.

Pakosz művei ma már nem a „női festészet” kategóriájából olvashatók. A női tapasztalat továbbra is jelen van, de áttételesebben: nem ikonográfiaként, hanem a szemléletben, a megengedésben, a türelemben, a folyamatosságban. Művészete így sokkal univerzálisabb, szélesebb kontextusban értelmezhető.

A Long Takes arra hív, hogy a néző lelassítson. Hogy ne témát, ne történetet keressen, hanem engedje, hogy a felület, a nyomok, a színek, az anyag, a hiány és a jelenlét együtt alakítsanak ki egy belső ritmust. Ez a festészet nem akar „mondani” valamit – inkább megtörténni enged.

Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu