Aldermann D. Judit: Nem tudok többé nem írni

Mit tartasz magadról a legfontosabbnak elmondani?

Talán azt, hogy több mint egy évtized után kellett visszatalálnom az irodalomhoz, és ez az út cseppet sem volt egyenes. Magyar és összehasonlító irodalmat tanultam az ELTE-n és egy fél évet a Humboldt Egyetemen, ezt is tíz év kihagyással a gimnázium után. Már kisgyerekként is írtam, aztán az első komolyabb pályázati eredményem, majd hivatalos publikációm után tizenhat évig szinte teljesen elhallgattam. 2025-ben kezdtem újra komolyan alkotni, néhány évvel azután, hogy az ellátórendszerben való 25+ évnyi hiábavaló keresés és több félrediagnosztizálást követően AuDHD-, vagyis autizmus- és ADHD-diagnózist kaptam. Ez nem egyszerűen új témát adott, hanem visszamenőleg is átírta, hogyan értsem a saját életemet, érzékelésemet és korábbi alkotói működésemet.

Slammerként, íróként, kulturális újságíróként és interdiszciplináris alkotóként dolgozom, és egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy ezeket élesen elválasszam egymástól. Verset, prózát és slam poetryt írok, képzőművészeti és multimédiás eszközökkel is dolgozom. Visszatérően foglalkoztat az emlékezet, a test, a helyekhez és tárgyakhoz való kötődés, a családi és személyes múlt, valamint az, hogyan szerveződik mindebből identitás. Fontos témámmá, a szövegmunkáim egyik központi kérdésévé vált, hogyan tudom megmutatni a neurodivergens működést anélkül, hogy a szövegeim explicit témájává tenném. Legtöbb szövegemben – legyen líra vagy próza – azzal kísérletezem, hogy a neurodivergens működést/agyi mintázatokat leképezzem a nyelvi működés szintjén.

Talán ezért fontosak számomra annyira a részletek. Egy utca, egy fénytörés, egy gyerekkori rajz, egy tárgy vagy egy mondat nálam könnyen mágnessé válik: emlékeket, testi érzeteket, történeteket, kulturális és történeti rétegeket kezd maga köré gyűjteni. Az írás gyakran ebből a sűrűsödésből indul el.

Mi jellemzi a művészetekbe és különösen az irodalomba vetett hitedet?

Ha nagyon röviden akarok válaszolni: a nyitottság elve.

Abban hiszek – vagy még inkább csak remélem –, hogy az irodalom képes hozzáférhetővé tenni számunkra olyan tapasztalatokat, amelyekhez másképpen talán nem férnénk hozzá. Ehhez azonban szerintem nyitott térre van szükség: olyan erős és pontos formára, amely nem tölti ki előre a befogadó helyét, és nem rendel egyetlen kötelező jelentést a szöveghez vagy bármely más művészeti alkotáshoz.

A hely megteremtésének kérdése ezért alapvetően meghatározza az alkotói gondolkodásomat. Szorosan összefügg számomra a kritikai gondolkodással és a hálózatos szemlélettel is. Nem hiszem, hogy egy szöveget egyszerűen le lehetne választani az írójáról, egy festményt a festőről vagy egy ruhát a tervezőjéről: minden mű kapcsolatok, előzmények, tapasztalatok és kölcsönhatások hálózatában jön létre. Ugyanakkor, amikor egy alkotás kikerül ebből a személyes térből, valami más is történik vele: helyet kell kapnia benne annak, aki találkozik vele.

Hiszen ha kiengedjük a világba a munkánkat, abban eleve ott van a vágy, hogy valaki lássa, olvassa, megtapasztalja. Számomra ezért a nyitottság nem valamiféle meghatározatlanságot jelent, hanem éppen azt, hogy az alkotás elég erős ahhoz, hogy teret engedjen a találkozásnak.

Együttműködést, kapcsolódást és kölcsönhatást remélek az irodalomtól és a művészetektől. Talán számomra mindez együtt jelenti a nyitottság elvét.

Mi motivál abban, hogy elkötelezetten alkoss?

Sokáig rengeteg történet, kép, emlék és összefüggés létezett bennem anélkül, hogy formát kerestem volna nekik. Amióta újra alkotok, azt tapasztalom, hogy az írás nem pusztán rögzíti ezeket a töredékeket, hanem gondolkodási móddá is válik: általa értem meg, milyen kapcsolatban állnak egymással a különböző, sokszor látszólag nagyon széttartó elemek. Gyakran csak írás közben derül ki számomra, hogy két egymástól távolinak tűnő emlék, hely, testi tapasztalat vagy kulturális motívum valójában ugyanannak a történetnek a része. Vagyis, mondhatni: gyógyulok, fejlődök és folyamatosan ismerkedem magammal az írás által.

És motivál a kapcsolódás is. Különösen a slam poetry tanított meg arra, milyen felemelő pillanat, amikor valami, ami addig csak a saját belső világom része volt, egyszer csak létrehoz egy felismerést egy másik emberben. Nem azért, mert pontosan ugyanaz történt vele, mint velem, hanem mert a műben talált egy helyet a saját tapasztalatának. Talán ezért lett számomra az elmúlt évben az alkotás egyre kevésbé magányos tevékenység. Inkább egy mód arra, hogy a belső és a külső világ között átjárást hozzak létre.

Szóval részint a magam teljesebb megértése, részint az, hogy adhassak. Egy 11 éves kori naplóbejegyzésem jut eszembe mindig erre a kérdésre válaszként. És, bár pontosan olyan patetikus, amilyen egy 11 éves, művészi álmokat szövögető kisgyerek naplóbejegyzése lehet, mégis ez a legigazabb válaszom a mai napig: „ha legalább pár percig jobbá, könnyebbé tehetném a művészetemmel csak egyetlen ember életét is, ha aznap csak egyszer elmosolyodna egyetlen ember, látva az alkotásomat, akkor boldog lennék, és művészként elértem volna, amit akarok”.

Milyen jövőjét látod az irodalomnak a következő évtizedekben?

Azt hiszem, egyre nehezebb lesz pontosan megmondani, hol ér véget az irodalom – legyen szó szépirodalomról vagy zsánerirodalomról – és hol kezdődik a személyes megosztás, a nyilvános naplózás vagy bármely egyéb szövegszervezési mód, ami aztán valamiféle kánonná szilárdul. Már most is természetesen találkozik az irodalom több fajtája performansszal, zenével, képzőművészettel, filmmel, digitális kultúrával és különböző közösségi formákkal. Engem alkotóként éppen ezek a határterületek érdekelnek leginkább.

Közben paradox módon azt is el tudom képzelni, hogy egy technológiailag egyre telítettebb világban felértékelődik az irodalom egyik legegyszerűbb tulajdonsága: hogy egy másik ember figyelmének nyomát hordozza. Valaki kiválasztott egy szót, elhagyott egy másikat, ritmust teremtett, visszatért egy képhez, éveken keresztül hordozott egy emléket, majd formát adott neki.

A hordozók, műfajok és olvasási szokások biztosan változni fognak. Már most is fényévekre vannak attól, amilyenek gyerekkoromban voltak, és ezt a változást magamon is tapasztalom befogadóként. Abban viszont egyáltalán nem hiszek, nem félek tőle, hogy valaha megszűnne az igény arra, hogy történetekkel, képekkel és a nyelven keresztül próbáljuk megérteni, milyen érzés egy adott korban embernek lenni. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen új formákat fog ehhez találni az irodalom.

Hogyan befolyásol az alkotásban az AI elterjedése?

Számomra az AI elsősorban azért érdekes, mert nagyon élesen felteszi a kérdést: mit tekintünk tulajdonképpen alkotásnak? Miben áll az alkotás esszenciája? A ráfordított időben, erőforrásokban, a gondolat erejében, a kifejezés rétegzettségében, a felhasznált eszközök minőségében, mennyiségében, milyenségében…?

Magam is használok mesterséges intelligenciát kutatáshoz, rendszerezéshez, ellenőrzéshez és alapszintű, szigorúan behatárolt szerkesztői párbeszédre. Neurodivergens alkotóként különösen hasznos tud lenni abban, hogy nagy mennyiségű, egymástól távolinak látszó anyagot áttekintsek, kapcsolatokat vizsgáljak közöttük, vagy egy már létező szöveg problémáit több irányból körbejárjam. Számomra azonban éppen a használata tette világosabbá, hol húzódik egy fontos határ: nem szeretném kiszervezni neki azokat a döntéseket, amelyek miatt egy szöveget a sajátomnak érzek, és semmiképp sem helyettesítheti a kollégákkal, alkotótársakkal való közös gondolkodást, az emberi szerkesztői folyamatokat, hiszen az irodalom és a művészetek ezekből a kölcsönhatásokból táplálkoznak szerintem a legtermékenyebb módon – én legalábbis ezt tapasztalhattam meg az elmúlt lassan egy évben.
Egy vers számomra nem egyszerűen jól működő mondatok együttese. Benne van az, mit vettem észre, mire emlékeztem rosszul, mihez tértem vissza hónapok múlva, melyik szót nem voltam hajlandó lecserélni, mit húztam ki, és milyen következményét vállalom annak, amit végül leírtam. Ezek szerzői döntések, és számomra az alkotás lényegéhez tartoznak.

Közben viszont arra számítok, hogy az elterjedése az irodalmat is rákényszeríti arra, hogy újra végiggondolja a szerzőség, az eredetiség és az alkotói felelősség fogalmát. Ezt nem feltétlenül fenyegetésnek látom. Inkább nagyon fontos és egyelőre nyitott kérdésnek. A legjobb példát legutóbb egy Marvel-filmben láttam: az egyik karakter egy tollat ad a másik kezébe, és elmagyarázza neki, hogy ezzel a tollal rajzolhat egy gyönyörű képet, vagy írhat egy megérintő művet, de akár ki is szúrhatja vele valaki szemét. A toll attól még toll marad. Mindig a felhasználón múlik, mit kezd vele, és itt vissza is tértünk a kritikai gondolkodás képességének alapvető fontosságához.