Paulovkin Boglárka: Az olvasó könnyen csalódhat, ha a borító mást ígér

A beszélgetést megelőzően az alkotónak egy izgalmas ötlete támadt: nézzük meg a helyszínen, mi történik, ha pusztán a borítók alapján választunk könyveket. A kiválasztott köteteket Boglárka szakmai szempontból is górcső alá vette, rangsorolta őket, és megmutatta, milyen finom részletek különböztetik meg a jól sikerült borítókat a kevésbé hatásosaktól. A kísérlet tanulságairól egy külön cikkben számolunk be, addig is érdemes elolvasni, mit gondol az alkotó a korunk képi világáról, a borítók és illusztrációk tervezésének folyamatairól, valamint az alkotói szabadság és a korlátok viszonyáról.

Mi jellemzi korunk képi világát?

Valószínűleg vannak tipikusabb színek, de ma már nehéz lenne egyértelmű trendeket meghatározni. Inkább a sokszínűség jellemző, hiszen olyan mértékű vizuális inger éri az embereket, hogy ebből nem lehet egyetlen domináns irányt kiemelni a borítók világában. Ráadásul az ilyen trendeket leginkább a kiadók és a könyvszakmában dolgozók látják át igazán. Például érdekes, hogy sok kiadónál a fekete borító kifejezetten kerülendő, pedig egy rendkívül színes kínálatban éppen hogy figyelemfelkeltő tud lenni. Ugyanakkor a Scolar Kiadó tulajdonosa, Érsek Nándor is említette, hogy a fekete borító nagyon kényes, minden meglátszik rajta, könnyen összefogdossák, emiatt nehezebben eladható. Érdekes módon a személyes kedvencem, Marék Veronika Laci és az oroszlán című könyve – amely még a hetvenes évek elején született – fekete borítóval jelent meg. Ez szerintem kifejezetten innovatív megoldás volt a maga idejében.

Amikor borítót terveztek vagy egy könyvet illusztráltok, kaptok olyan visszajelzést a kiadó vagy a marketing részéről, hogy bizonyos megoldások nem eladhatók? Mennyire jelent ez korlátot az alkotói szabadságban?

Bizonyos korlátok mindig vannak, elsősorban anyagi szempontból, ugyanis nem minden nyomdai megoldás kerül ugyanannyiba. A különféle fóliázások – arany, vörösarany vagy más díszítőelemek – mind pluszköltséget jelentenek egy borítónál. Ezt pedig a könyv árának végül ki kell termelnie. Amikor egy könyv megjelenik, a kiadók nagyon tudatosan átgondolják, hogy milyen célközönségnek és milyen céllal készül. Jó példa erre az Ábris és az azúrkék patkány az Azúr Könyvek sorozatban. Ez egy olyan kiadvány, amelynek szándéka, hogy viszonylag alacsony áron maradjon és minél több gyerekhez eljusson. Ebben az életkorban ugyanis a gyerekek szinte falják a könyveket. Annak a gyereknek, aki megszereti az olvasást, egyszerűen nincs elég a szöveg és betű a világon. Éppen ezért itt a hozzáférhetőség sokszor fontosabb szempont, mint a drágább, látványosabb kivitelezés.

Például a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum esetében is jól látszik, hogy a megjelenésnek komoly súlya van. Az Év könyve díjnál sokszor már a shortlistre sem kerülnek be azok a kötetek, amelyeknek a kivitelezése nem elég igényes. Ugyanakkor előfordul, hogy egy könyv tartalmilag rendkívül erős vagy különleges. Most is van például a 7–12 éves korosztály ismeretterjesztő kategóriájában egy olyan kötet, amelynek a vizualitásával nem feltétlenül tudok azonosulni, mégis fontosnak tartottuk a jelölését. Egyszerűen azért, mert egy nagyon ritka témát dolgoz fel – amolyan „pecás könyv” –, és szerettük volna, ha nagyobb figyelmet kap.

Szinte minden döntés a kompromisszumokról szól, ezért is nevezzük az illusztrációt alkalmazott művészetnek. Ezzel együtt azonban sok kiadóban megvan az a fajta nyitottság, hogy nem kizárólag piaci igények mentén gondolkodnak. Vannak olyan könyvek, amelyeknél kifejezetten cél, hogy az alkotók szabadabban dolgozhassanak. Egyre gyakoribbak például a szerzői könyvek is. Iván Zsuzsi kötete is ilyen, ahol nemcsak az illusztrációk, hanem a szöveg is az ő munkája. Ilyenkor egészen különleges kapcsolat alakul ki kép és szöveg között: nem egymást kiegészítik, hanem együtt, egyenrangúan mesélik el a történetet. Ezt az említett könyv megjelenése is tükrözi, hiszen a szöveg szinte a kép részévé válik, az illusztrátor maga rajzolja bele az oldalba. Egy ilyen alkotói helyzetben természetesen jóval kevesebb kompromisszumra van szükség.

A korlátok általában akadályozzák vagy segítik az alkotót?

Ha például csak egy vagy két szín áll a rendelkezésünkre, akkor azzal a szűk eszköztárral kell kifejezni mindazt, amit szeretnénk. Ez általában azt eredményezi, hogy tudatosabban komponálunk, nagyobb figyelmet fordítunk a grafikai megoldásokra, a tónusokra, a kompozícióra. Ilyen módon egy egyszerű, fekete-fehér illusztráció is képes erősen működni.

Ezzel szemben, amikor valaki teljes szabadságot kap, és azt rajzol, amit szeretne,  könnyebb tobzódni a színekben, felületekben, részletekben. Egy ilyen gazdag, sokszínű világ azonban fekete-fehérben már nem feltétlenül állná meg a helyét, ott sokkal koncentráltabb gondolkodásra van szükség. Persze itt is vannak kötöttségek. Az illusztrátornak alkalmazkodnia kell a szöveghez, ami folyton „a kép útjában van”. De ez inkább játékos kihívás, mint valódi akadály. Hiszen ezekben a helyzetekben is lehet kreatív megoldásokat találni, például olyan vizuális elemeket beépíteni, amelyek átvezetik a tekintetet az egyik oldalról a másikra.

Előfordulhat, hogy egy erősebb borító vagy illusztráció felhúz egy gyengébb szöveget? Vagy éppen fordítva, egy kiemelkedő szöveg ellensúlyozza, ha a képi világ vagy a borító kevésbé erős?

Azt gondolom, hogy ha egy szöveg igazán erős, akkor az olvasó hajlamos eltekinteni a külcsíntől. Fordított helyzetben viszont ez már sokkal nehezebb, ha a szöveg nem működik igazán, akkor a legszebb illusztrációk sem tudják teljes mértékben pótolni, legfeljebb önmagukban élvezhetők lesznek.

Persze vannak szerencsés kivételek. Elképzelhető, hogy egy gyengébb szöveghez olyan illusztrátor kapcsolódik, aki nemcsak vizuálisan erős, hanem gondolatilag is hozzá tud tenni a történethez. Ilyenkor az illusztráció bizonyos értelemben „megemelheti” a szöveget. De valójában ilyenkor sem egyszerűen kisegítésről van szó, hanem arról, hogy egy új, összetettebb jelentésréteg jön létre. Ideális esetben azonban a könyv egységként működik, a szöveg, az illusztráció és a borító nem külön-külön teljesít jól, hanem együtt hoznak létre egy világot. Például Grela Alexandra Apa átváltozott című könyvében ez nagyon szépen megfigyelhető. Egy különös, szokatlan szövegvilághoz egy hasonlóan egyedi vizuális megközelítés társul, és a kettő együtt válik igazán működőképessé.

Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy nem az a legfontosabb, mit rajzolnak, hanem az, hogy hogyan. A kép jelentését ugyanis sokkal inkább a vizuális eszközök határozzák meg, a kompozíció, a fény-árnyék viszonyok, a méretek, az elemek egymáshoz való aránya. Ezek sokkal közvetlenebbül kommunikálnak a nézővel, mint maga a konkrét ábrázolt téma. Egy jól felépített kép önmagában képes érzékeltetni, hogy nyugalom vagy feszültség, béke vagy nyugtalanság, dinamika vagy éppen csend jellemzi az adott jelenetet és mindezt anélkül, hogy ezt külön el kellene mesélni.

Előfordulhat olyan, hogy „túlbeszél” az illusztráció? Hogy túlságosan sok mindent akar közölni és ez negatívan hat a befogadásra?

Roberto Innocenti a világ egyik legnagyobb illusztrátora, és egészen elképesztő gondossággal dolgozik. Szinte mikroszkopikus léptékben fest, apró ecsettel, akvarellel, hihetetlen precizitással. Nála az illusztráció valóban a részletek művészete, minden apró elem kidolgozott, mintha a valóság egy darabját látnánk. Jó példa erre a Pinokkió-feldolgozása, amelyben egy olasz kisváros jelenik meg, ahol még a tetőcserepek közti moha is pontosan ki van dolgozva. Az ilyen fokú realizmus az illusztrációban egyértelmű üzenetet hordoz, azt sugallja az olvasónak – legyen az gyerek vagy felnőtt –, hogy ez a világ akár létezhet is. Ezzel szemben amikor az illusztrátor elnagyol, stilizál, vagy átírja a valóságot, akkor teret hagy a képzeletnek. Ilyenkor nem a pontos ábrázolás a lényeg, hanem az érzés. Egy figura lehet alapvetően valós, de mégis kap olyan torzításokat, amelyek finoman eltávolítják a realitástól.

Az illusztrátor tulajdonképpen folyamatosan játszik a valós és a nem valós határán. Ha egy teljesen fantasztikus történetet rendkívül élethűen ábrázol, az különleges feszültséget hoz létre és ettől válik igazán izgalmassá. Jó példa erre Torben Kuhlmann egérsorozata, amelynek egyik legismertebb darabja a Lindbergh – Egy repülő egér kalandos története. Egy apró egér történetét meséli el, aki repülni akar, sőt eljut a Holdig, miközben a képi világ szinte dokumentarista pontosságú. Ez a kontraszt egy új réteget ad az élményhez. Egy klasszikus mesekönyvben általában egységesen mesés a világ, így nincs disszonancia, mindenki érzi, hogy ez a képzelet tere.

Úgy érzem, hogy a mai mesék képi világa egyszerűbb vagy kevésbé kifinomult, mint korábban. Te hogyan látod ez? Mmennyire tartod a könyvillusztrátorok feladatának, hogy a munkáikkal formálják a gyerekek vizuális ízlését?

Az a rossz hírem, hogy ha így látod, akkor valószínűleg menthetetlenül felnőttél, mert szinte minden generáció hajlamos úgy érezni, hogy a következő ízlése romlik. Amikor én kezdtem a pályát, már engem is hívtak előadásokat tartani a „jó illusztrációról”, és akkoriban sokan a húsz évvel korábbi könyveket tartották etalonnak. Ma viszont ezeket gyakran giccsesnek vagy felszínesnek látjuk. Ugyanakkor azok, akik azon nőttek fel, érzelmileg kötődnek hozzájuk, számukra az a szép.

A gyerekkori könyvélmények ugyanis rendkívül összetettek. Nemcsak a történetekről vagy a képekről szólnak, hanem azokról a felnőttekről is, akik meséltek nekünk, az együtt töltött időről, az érzelmi biztonságról. Ezért nem lehet egyszerűen azt mondani valakinek, hogy „ez nem szép”, mert ezzel egy egész személyes világot kérdőjeleznénk meg. Felismertem, hogy az ízlésformálás nem történhet erőből. Sokkal inkább arról szól, hogy ha valaki már belépett a könyvek és illusztrációk világába – bármilyen kapun keresztül –, akkor finoman megmutassuk neki, hogy azon túl még mennyi minden létezik.

Ebben a szemléletben nagy hatással volt rám egykori tanárom, Bálványos Huba, aki azt mondta az egyik előadásán: „Ma nem lennék híres művész és tanszékvezető, ha annak idején a döngölt földes szobánkban nem lett volna a falon egy rémesen mázolt bőgőszarvasagancs-festmény.” És talán ez a kultúraátadás egyik legfontosabb alapelve, hogy mások ízlését senkire nem lehet ráerőltetni, csak tágítani lehet. Ahogyan a kulturális antropológia is tanítja, a megértéshez át kell lépnünk egymás vizuális térképére. Ha azt szeretném, hogy egy mai gyerek kapcsolódni tudjon azokhoz az illusztrációkhoz, amelyeket én művészként értékesnek tartok, akkor nekem is ismernem kell az ő világát. Azt, hogy milyen vizuális ingerek veszik körül a mindennapokban. Ebből kiindulva lehet megtalálni azt a hidat, amelyen keresztül közelebb kerülhet ezekhez a képekhez.

A tapasztalatom a gyerekek vizuális nevelése során az, hogy ez a híd leginkább az alkotáson keresztül jön létre. Amikor egy gyerek maga próbál rajzolni, és megéli, hogy a képzelete hogyan ölt formát egy képen, akkor egészen más módon kezd el viszonyulni mások alkotásaihoz is. Ha valaki megtapasztalja ezt a kreatív folyamatot, sokkal nyitottabbá válik más vizuális világokra is. Így nem kívülről tanítjuk meg neki, hogy mit tartson értékesnek, hanem belülről alakul ki benne a kapcsolódás képessége.

Miben más az illusztrátor szerepe a gyerekkönyvek és a felnőtteknek szóló könyvek esetében? Utóbbiaknál, ahol a vizualitás gyakran a borítóra korlátozódik, mennyire jelent kihívást egyetlen képben megragadni a teljes mű hangulatát?

A jó borító lényege, hogy megragadja a történet esszenciáját és hangulatát. Ehhez számos eszköz van, és nem feltétlenül kell csak figurális ábrázolásban gondolkodni. Vannak olyan borítók, amelyek egyetlen szereplő vagy konkrét jelenet megjelenítése nélkül is erőteljesen közvetítenek egy atmoszférát. Sokszor éppen a kompozíció, a színek vagy a vizuális ritmus beszél kifejezőbben, mint egy részletekbe menő, leíró ábrázolás.

A borító tehát sűrít, egyetlen képbe foglalja mindazt, amit a szöveg kibont. Amikor egy tervező megkap egy könyvet, elolvassa, és a saját belső képein, értelmezésén és érzelmein keresztül reagál rá. Ahogyan egy képeskönyv illusztrációinál is, itt sem pusztán a történet „leképezése” a cél, hanem egy személyes vizuális értelmezés hozzáadása a szöveghez. A különbség talán abban rejlik, hogy egy felnőtteknek szóló könyvnél sokszor a borító az egyetlen felület, ahol a vizuális párbeszéd létrejöhet.

Mi az, amit ígérhet egy borító?

Jó esetben már a vizuális megjelenés, a grafika és a tipográfia is jelzi, hogy milyen olvasmányra számíthatunk – egy könnyed, humoros történetre, egy komolyabb hangvételű műre vagy akár egy disztópiára.

Minden műfajnak megvannak a maga vizuális kódjai. Az olvasók – akár tudatosan, akár ösztönösen, de felismerik ezeket. Egy fantasykötet például gyakran díszített, részletgazdag, historizáló elemekkel dolgozik, míg a klasszikus irodalom vagy egy krimi egészen más képi hagyományokat követ. Ezek a vizuális jelzések segítenek az eligazodásban.

Tervezőként ezért mindig figyelembe kell venni a műfaji kereteket. Ezek adják azt a közös nyelvet, amelyen keresztül a borító megszólítja az olvasót, miközben lehetőség van arra is, hogy ezen belül egyéni, friss megoldások szülessenek.

Léteznek esztétikai minőségi különbségek a különböző műfajok könyvborítói között? Például egy fantasykötet és egy kortárs szépirodalmi mű vizuális megjelenítése mennyiben mérhető ugyanazzal a mércével?

Ez egy kicsit olyan, mintha a rántott hús és a csoki között kellene eldönteni, melyik a finomabb – egyszerűen nem működik. Teljesen más célt szolgálnak a különböző műfajok. Egy fantasyregény és egy kortárs szépirodalmi mű nem ugyanazt az élményt kínálja, ezért nem is igazán összehasonlíthatók ilyen értelemben. Mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága és a saját lehetőségrendszere. A kérdés tehát nem az, hogy melyik műfaj jobb, hanem az, hogy a borító mennyire hiteles. Az igazán jó borító az, amelyik a könyv elolvasása után „helyére kerül” az olvasóban. Amikor ránézünk, és azt mondjuk: „Igen, már értem, miért ez került rá.”

Egy jól megtervezett borító – különösen a sorozatoknál – mennyire ösztönzi az olvasót arra, hogy gyűjtse is a könyveket?

A borító nem abban segít, hogy elolvassunk egy könyvet, ami egyébként nem vonz, hanem abban, hogy birtokolni akarjuk. Rengeteg olyan könyv van, amit imádunk, még sincs ott a polcunkon. Nekem is van egyfajta „virtuális könyvespolcom”. Ilyen például John Updike Brazília című könyve. Nagyon régen nem adták ki újra, és az a kiadás, amit utoljára olvastam, számomra ma már szinte olvashatatlan. Az 1995-ös magyar Európa-kiadású könyv sűrűn szedett, takarékos oldalképű volt, és a margók sem voltak túl tágak. A mai tipográfiai kultúránkhoz és ízlésünkhöz ez már nem illeszkedik. Ha nem jelenik meg új kiadásban, hiába tudom, hogy ez az egyik kedvenc könyvem, nem fogom megvenni.

Ezzel szemben könnyen lehet, hogy megveszek egy olyan könyvet, amelyik egyszerűen jól néz ki. Mert tetszik, mert jó ránézni, mert jól mutat a polcon. És talán éppen ez a lényeg, ahogy említettük is: mindegy, mi a belépési pont, csak belépjen rajta az ember. Lehetséges, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor az a könyv, amit eredetileg a borítója miatt vettem meg, egyszer csak „kinyílik” számomra, és kiderül, hogy nemcsak birtokolni, hanem olvasni is szeretném.

A könyvborító-tervezés vagy általában a könyvillusztráció kapcsán melyik munkád áll hozzád a legközelebb?

Hál’ Istennek sok jó élményem volt, de ha ki kell emelnem kettőt, akkor két kedvencem van. Az egyik az Egyszervolt mesegyűjtemény borítója. Ennél egy fekete-fehér grafikát használtam, és a címet – hasonlóan az Apa átváltozotthoz – egy táblaszerű felületre helyeztem. Olyan hatást szerettem volna kelteni, mintha egy különálló, régies tábla lenne, amit bele is rajzoltam az illusztrációba, és erre került rá a cím. A borító alapvetően fekete-fehér volt, ehhez társult egy piros címke, ami szándékosan kilógott a megszokottból, hogy jobban magára vonja a figyelmet. A könyv gerince szövetborítású lett, amitől az egész kiadvány elegánsabbá, időtállóbbá vált, egyfajta prémium érzetet kapott. A másik kedvencem Mészöly Ágnes ikerkönyveinek borítója, az Ez egy ilyen nap és az Ez egy másmilyen nap. Itt sokkal kötöttebb volt a feladat. Könyvenként mindössze egyetlen színt lehetett használni. Úgy döntöttem, hogy nem fekete-fehérben gondolkodom, hanem az egyik kötetnél kéket választottam, a másiknál pedig egy másik karakteres színt. A borítónak erősnek és figyelemfelkeltőnek kellett lennie, hiszen tinédzsereknek szólt, nagyjából tíz év feletti olvasóknak.

A könyvek valódi gyerekek történeteit mesélik el, ők maguk beszélnek a napjukról, Mészöly Ágnes tulajdonképpen ezeket a hangokat, karaktereket rögzítette. Az illusztrációknál minden szereplőhöz kiválasztottam egy-egy jellegzetes elemet a történetéből. A belső rajzoknál igyekeztem egy képen több mozzanatot is megjeleníteni, a borítón viszont megfordult a logika, ott mind a tizenkét gyerektől egy-egy motívum került fel. Ez számomra egy izgalmas szellemi játék volt, hiszen úgy kellett működnie a borítónak, hogy vizuálisan is erős legyen, figyelmet keltsen, ugyanakkor azok számára, akik már elolvasták a könyvet, egy pluszréteget is adjon, felismerhetővé tegye a történetek részleteit.