Kolodko Mihály: Valami egészen rendkívüli történik az emberrel olvasás közben
Kolodko Mihály kárpátaljai születésű, magyar gyökerű szobrász apró bronzszobraival sokan találkoztak már az utcán. Munkái gyakran közös kulturális emlékekből indulnak ki, épp ezért különösen izgalmas vele az olvasásról beszélgetni. Arról, hogyan válik egy gyerekkori mese identitásalappá, hogyan maradhat ki valakinek az életéből a magyar irodalom, miközben mégis erősen kötődik a magyar kultúrához, és hogyan lehet felnőttként, a saját gyerekeinkkel együtt pótolni valamit abból, ami korábban hiányzott. A Palackposta olvasásnépszerűsítő sorozatban Kolodko Mihállyal könyvekről, nyelvekről, hiányokról és azokról az olvasmányokról beszélgettünk, amelyek nem egyszerűen emlékké, hanem életszakasszá válnak.
Nálad különösen izgalmas kérdésnek tűnik az olvasás: a munkáidban sokszor közös kulturális emlékek, mesék, rajzfilmek és irodalmi alakok is megjelennek. Milyen volt gyerekként a viszonyod az olvasáshoz, a könyvekhez?
Rögtön az elején be kell vallanom, hogy én gyerekkoromban nem olvastam magyar könyveket. Voltak próbálkozásaim, nagyon szerettem volna magyar meséket olvasni, de mindig kudarccal végződtek. Ma már látom, hogy miért: hallottam a magyar nyelvet, hallottam meséket, de nem tanultam meg magyarul olvasni. Így egy magyar könyv öt-hat évesen vagy akár később is túl nagy akadály volt.
Mégis nyomot hagytak bennem ezek a próbálkozások. A többi könyvet, amik igazán elértek hozzám, oroszul olvastam, vagy ritkábban ukránul - nem igazán voltak akkoriban fordítások, talán szándékosan.
A munkáidban sok magyar kulturális motívum jelenik meg. Honnan ez az identitás, ez a tekintet?
A mesék, rajzfilmek, vizuális emlékek, amelyekre sokszor támaszkodom alkotáskor, a gyerekkoromból érkeznek. Főleg abból, amit gyerekként láttam a tévében vagy hallottam a rádióban. A nagymamám sokat mesélt nekem magyarul. A történetekre nem emlékszem pontosan, inkább arra, hogy ezek a mesék rólam szóltak. Mindig királyfi voltam, felültem egy lóra, valahová mentem, volt valamilyen feladatom és mindig szép vége lett.
Felnőttként visszanézve sem találtam mást, ami ilyen nagy mennyiségben vagy ilyen erősen hatott volna rám.
Azt mondod, hogy ez a magyar mesevilág a magyar identitásod egyik alapja lett?
Igen. Persze, ha azokhoz mérem, akik magyar családban nőttek fel, az én magyar kulturális anyagom kevés – nagyon sok építőkockám hiányzik. De mégis számomra annyira erős alapkövek ezek, hogy erre épült minden az életem folyamán.
Ezért is szerettem volna, hogy a gyerekeimnek még több ilyen alapkövük legyen. Ungváron próbáltam megadni nekik, amit tudtam, de otthon nem tudtam ezt a „magyar világot” megteremteni. A feleségem sem beszél magyarul, és az a világ, amelyben engem a nagymamám, a magyar tévé és a rádió még valahogy megtartott, már elmúlt. Tudtam, hogy apaként erre valamilyen választ akarok találni, végül ezért költöztünk ide. Azt szerettem volna, hogy a gyerekeim kapjanak valamit abból az érzésből, ami nekem ennyire fontos és meghatározó.
A gyerekeid most magyar iskolába járnak, és általuk te is találkozol olyan magyar művekkel, amelyek korábban kimaradtak. Milyen ez a közös olvasás?
Sok mindent kapok tőlük és nagyon örülök mindennek, próbálok velük együtt menni. De engem ebben nem kísértek, ezért én sem tudom pontosan, hogyan kellene kísérni őket. De cserébe nincs bennem az a minta, hogy „én ezt gyerekként így meg úgy szerettem, ezért neked is így kell”. Így együtt tudjuk felfedezni.
A Pál utcai fiúkat például addig nem ismertem, amíg a lányommal együtt nem olvastuk. Vagy ilyen például a János vitéz is – az iskolában olvasták, otthon nagyon sokat beszélgettünk róla, megnéztük az animációs filmet is.
Ebben a korban megismerni olyan könyveket, amelyen sok itteni gyerek felnő, nagyon különleges élmény. Mintha mégis átélhetném azt, ami nekem kimaradt.
Volt olyan pont, amikor az olvasás mégis megnyílt számodra?
Igen, később. Az iskolában a kötelező olvasás unalmas volt, és sokáig azt éreztem, hogy az olvasás nem az én világom. De amikor a gimnáziumban vagy szakiskolában elkezdtünk külföldi irodalmat olvasni, akkor fedeztem fel, hogy egy könyv nagyon izgalmas tud lenni, és valami egészen rendkívüli történik az emberrel olvasás közben.
Melyik könyv volt az első igazán erős élmény?
A Mester és Margarita. Az nagyon meglepő volt: ugyanabban az iskolai közegben, ahol korábban sok kötelező, propagandaszerű és unalmas szöveg volt, egyszer csak jött valami, ami szintén kötelező, de teljesen más. Akkor már vizuális művészettel is foglalkoztam, és az irodalom valahogy segített abban, hogy ezen a művészeti úton is elérjek egy bizonyos szintet.
Később Hermann Hesse Narziss és Goldmundja lett nagyon fontos. Ez már ahhoz kapcsolódott, amikor rájöttem, hogy a szobrászat az én nyelvem. A másik nagy korszak Patrick Süskind A parfüm című könyve volt. Legalább hét, talán tíz évig velem volt.
Ezek szerint nálad egy könyv nem egyszeri élmény, sokkal inkább életszakasz.
Látok magam körül embereket, akik sokkal többet olvasnak, mint én. Ők folyamatosan olvasnak, ez az ő útjuk. Nekem az olvasás mást jelent: kevesebb könyvet, de sokkal mélyebb, hosszabb hatást.
Engem egy könyv akkor ragad meg, amikor érzem, hogy az én életemhez tartozik, vagy van benne valami, ami nekem kell. Talán emiatt, de nagyon személyes ezekkel a könyvekkel a viszonyom: mert nemcsak tárgyak hanem valóban korszakok.
Most egy új munkán is dolgozol, amelyben fontos szerepe van a szövegnek. Mit lehet erről tudni?
Ez még csak terv. Egy farkasról van szó, amelyhez képest az ember körülbelül akkora, mint Romulus vagy Remus. A farkason pedig szövegtöredékek az orosz irodalomból: Dosztojevszkij, Tolsztoj és mások. Ez tulajdonképpen abból jön, hogy az orosz irodalmon keresztül szerettem meg a könyveket, de mindez nem lehet független attól, hogy milyen rendszerben, milyen hiányok vagy világmozgások eredményeképp jutott el hozzám. Oroszul nagyon sok minden elérhető volt, ukránul sokkal kevesebb.
Moszkva magára gyakran harmadik Rómaként hivatkozik. A farkas így egyszerre kapcsolódik az eredetmítoszhoz és ahhoz az irodalmi anyaghoz, amelyből én sokat kaptam. De ez nem egyszerű tisztelgés. Inkább kérdés. Mert a farkas teje nem embernek való: ha az ember azt issza, annak lehet következménye.
