Lévay Petra: Az igazi szemléletformálás, amikor fel sem tűnik az illető fogyatékossága
Mi történik, ha egy mesekönyv nem pusztán a fogyatékosságról akar beszélni, hanem egyszerűen teret ad egy olyan hősnek, amilyen ritkán jelenik meg a történetekben? A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány Csodabogár című kötete éppen ezt teszi. Lévay Petra arról beszél, miért hiánypótló ez a könyv, hogyan lehet jól ábrázolni a végtaghiányt, és miért nem segít, ha valakit pusztán a mássága miatt kikiáltunk különlegesnek. Petra végtaghiánnyal született, ma 44-szeres országos úszóbajnok, az első női Európa-bajnok a paratriatlon sportágban és a tokiói paralimpia egyetlen magyar triatlonosa.
A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány Csodabogár című mesekönyve megjelenése után elnyerte a Merítés-díj zsűri- és közönségdíját is – máig egyedüliként. Mi hívta életre ezt a könyvet?
Úgy láttuk, ez hiánycikknek számít a végtaghiányos gyermeket nevelő családok számára. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a végtaghiányos emberek a történeti szálban szereplőként és képileg is megjelenjenek, mert pszichológiailag nagyon sokat számít, hogy láthatóvá váljanak: az önértékelést, önbecsülést is nagyban javítja.
A mesekönyv létrehozásának is ez volt a célja: hogy láthatóvá váljunk, és hogy egy végtaghiányos gyermek is lehessen a történet főhőse.
A könyv egyik erőssége, hogy nem kirekesztő, érintettségtől függetlenül hat az olvasóra.
Mindenkinek a szívéig hatolt ez a történet, akinek valaha része volt valamilyen szintű megkülönböztetésben vagy aki egy kicsit eltér az átlagostól. A visszajelzések alapján a kötet hatása túlmutat azon, hogy csak a végtaghiányos gyerekek elfogadását segítse: neves szakértők ajánlották olyan területeken is, ahol az elfogadás vagy a beilleszkedés volt a téma – ezt nagyon pozitív megerősítésként könyveltük el.
Olvasóként az volt a benyomásom, hogy a könyv nem pusztán a végtaghiányt teszi meg konfliktusnak, hanem egy beilleszkedési helyzettel keretezi. Ez mennyire volt tudatos?
Szándékosan törekedtünk arra, hogy több oldalról bemutassuk a végtaghiány témáját, de az író, Kiss Judit Ágnes és az illusztrátor, Radnóti Blanka zseniális alkotói munkájának köszönhető a végeredmény. Judit érzékenyen mutatta be, hogy a beilleszkedés eleve többoldalú dolog: magán az érintett személyen is és a környezetén is múlik. Ugyanakkor a miértekig is elmegy, hiszen Zsófi karakterén keresztül azt is láthatjuk, hogy a zárkózottsága vagy ellenállása miért alakult ki.
Hogyan talált egymásra az alapítvány és Kiss Judit Ágnes?
Személyes kapcsolódás alapján. Az egyik projektrésztvevő ismeretségi körébe tartozott – akinek a kislánya is végtaghiányos –, így Judit már ismerte a témát, és rendkívül érzékenyen is reagált rá. Sőt, annyira jól megfogta, mit jelent eltérni az átlagostól, hogy a projektben részt vevő szaklektornak tulajdonképpen csak nagyon kevés helyen kellett tanácsot adnia.
Nemcsak az irodalomban, hanem a filmekben és sorozatokban is egyre többször jelennek meg fogyatékos szereplők. Csak hogy valami nagyon népszerűt hozzak témának: ott van a Bridgerton család című sorozatban egy végtaghiányos szereplő. Van szerinted olyan, hogy „jó ábrázolás”?
Abszolút van. Szerintem nagyon jó az, ha a történet természetes részeként jelennek meg végtaghiányos emberek. Például az említett példádban nekem kifejezetten azért tetszett az ábrázolás, mert az a szereplő nem mint végtaghiányos ember volt jelen, hanem volt egy karaktere, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ő végtaghiányos.
Valójában ez az igazi szemléletformálás: amikor fel sem tűnik az illető fogyatékossága. Az lenne az ideális, hogy már feleslegessé is váljanak a szemléletformálás céljából tartott alkalmak.
Nektek is van egy projektetek, ahol szemléletformáló előadáson mutatjátok be iskolákban a Csodabogár nyomán létrehozott társasjátékot (Csodafutam). Hogyan dolgoztok ott a végtaghiány témájával?
A cél, hogy játékos, közvetlen formában járjuk körbe a végtaghiány témáját, semmiképp nem sajnálatkeltő vagy szájbarágós módon. Közben viszont nem akartunk cukormázas köntöst sem adni neki: a játék észrevétlenül, de mélységeket is érint – ugyanúgy, mint a mesekönyv.
Mit tudnak ezek az alkalmak ideális esetben elérni?
Olyan ismereteket és eszközöket tudunk átadni a gyerekeknek, amelyekkel csökkenthető a társadalmi távolság az ép és a végtaghiányos gyerekek között. Ha a gyerekek elkezdenek gondolkodni erről, akkor reményeink szerint oldódik bennük az a félelem vagy távolságtartás, ami sokszor abból fakad, hogy még nem találkoztak érintett emberrel. Ideális esetben ennek az lesz a következménye, hogy egy gyereknek később már nem lesz probléma, hogy az osztálytársa, a padtársa, a barátja végtaghiányos. Szívesen hívja játszani. És ha nagyon nagy távlatokban gondolkodunk, akkor egyszer talán az sem lesz kérdés, hogy a munkatársa, a szerelme vagy a házastársa legyen.
Stella Young TED-es előadásában szó esik arról, hogy mennyire félreviheti a gondolkodást, ha a fogyatékos embereket eleve különlegesnek, inspirálónak állítjuk be. Mi ezzel a probléma?
Kontraproduktív, ha a társadalom a fogyatékos embereket inspirációs eszközként használja. A hangsúly a „használja” szón van. Ugyanis ez tulajdonképpen tárgyiasítás: hiszen csak a testet figyeljük, és az alapján adunk egy címkét. Ennyiből nem derül ki, hogy az illető milyen ember. És az sem szerencsés, ha valakire teljesítmény nélkül ragasztjuk rá a „különleges” vagy a „csodálatos” jelzőt.
Ha valaki fogyatékos személy, és mondjuk pusztán annyit tett, hogy felkelt az ágyból, azzal még önmagában nem ért el eredményt.
Éppen ezért fontos számomra például a magyar parasport napja. Paralimpikonként a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyit számít, ha pozitív kép társul a fogyatékos emberekhez, amikor az nem pusztán a fogyatékosságuk, hanem a teljesítményük alapján történik.
