Singer Magdolna: Egy könyv óriási erőt adhat a gyászban

A beszélgetésünk elején azt mondtad: magáról a gyászról már nem igazán szeretnél beszélni. Mi az, amivel telítődtél?

A gyászról való általános beszélgetéssel. Úgy érzem, már csak ismétlem magam. Ami viszont kifejezetten érdekel, és amiről idáig nem volt szó, hogy hogyan hatnak a könyvek a gyászolókra.

Kiskorodtól szenvedélyes olvasó vagy. Milyen szerepet játszottak a könyvek az életedben? 

Nagyon korán kezdődött. Alig tanultam meg olvasni, a nagypapám elvitt a könyvtárba, attól kezdve hordtam haza a könyveket. Imádtam azt az izgalmat, amikor mentem hazafelé a „zsákmánnyal”. Ez az érzés a mai napig megvan. Válogatás nélkül olvastam mindent. A szüleim nem voltak értelmiségiek, de olvasó emberek lévén bátorítottak. Így amihez hozzáfértem, azt elolvastam – még olyat is, amihez túl fiatal voltam.

Harmincéves korod körül pedig hangsúlyosan elindultál a pszichológiai könyvek irányába.

Akkoriban azt hittem, hogy az az oka, hogy mindenevő vagyok, és a pszichológia meg az emberi lélek egyszerűen izgalmas. Utólag viszont már másként látom. Polcz Alaine és Nádas Péter egyszer arról beszélgettek, hogy az életünk valószínűleg egy előre megírt partitúra. Mintha egy előre megírt kottát próbálnánk eljátszani: hibázunk, visszatérünk, korrigálunk. Csak abban nem jutottak dűlőre, hogy ki írja – a Jóisten vagy mi. Most, hogy 73 éves vagyok, már kirajzolódik egyfajta partitúra: nem volt véletlen, hogy engem a lélekkel és a halállal kapcsolatos könyvek érdekeltek. Miért olvastam már akkor? Utólag azt gondolom, hogy így kerültem szép lassan arra a sínre, ami az én hivatásom, és amiben ki tudtam teljesedni.

Mit adhat egy segítő könyv jókor, jó helyen? 

Elképesztően sokat – de nem mindig azonnal. Van, aki rögtön keresni kezdi a könyveket és a kapaszkodókat, de a gyász első időszakában rengetegen nem is tudnak olvasni, még egy újságcikket sem. Ez teljesen természetes. Amikor viszont elkezdik, néha már önmagában az is segít, hogy leküzdik a tehetetlenséget, de más hatása is van az olvasásnak: interjúkötet esetében például érzik, hogy nincsenek egyedül ezzel a problémával. Ez óriási erőt adhat.

Könyvajánló: Az érző férfiak című könyvemben férfiak vallanak az érzéseikről, a sebezhetőségükről. Sokszor a feleségek adták a kezükbe. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy javult tőle a párkapcsolatuk.

Hasonlóan, mint ahogy egy gyászcsoportban történne, csak itt tulajdonképpen a könyv válik sorstárssá? Mi a helyzet az íróval?

Pontosan. Az egyik legelső könyvemet a perinatális veszteségről írtam. Volt időszak, amikor nem lehetett kapni - ekkor egy példány vándorolt kézről kézre az országban, egy füzettel együtt, amibe ezek az anyák beírták a saját történetüket. Ennek kapcsán rengeteg levelet és visszajelzést kaptam írásban és szóban is. Olyan nagy szavakat is, mint hogy „az életemet mentette meg ez a könyv”.

Mitől ennyire erőteljes a sorstársi közösség hatása?

Perspektívát ad. A gyászcsoportokban általában rögtön az első alkalommal megtörténik az egymásra hangolódás, és félszavakból is megértik egymást. A gyászoló fejében túláradó gondolatok vannak, a lelkében érzelmek sokasága dúl, de ha megismeri mások hasonló gondolatait és érzelmeit, amikre kívülről rálát, ezáltal saját magát is jobban megérti és elfogadja. A könyv is ugyanezt hozza.
Például írtam egy regényt a saját válásomat feldolgozandó, amelyben nagyon hitelesen tártam fel azokat az elsöprő érzelmeket, amelyek egy válást kísérnek. A legtöbb visszajelzést talán ennek a könyvemnek a kapcsán kaptam, mindenki úgy érezte, róla szól a könyv, mintha ő írta volna, minden egyes mondatra rezonált. Ez ma már csak hangoskönyvben elérhető, Détár Enkő zseniális tolmácsolásában.

Te magad szoktál könyveket ajánlani a gyászolóknak?

Igen, elsősorban gyásszal foglalkozó ismeretterjesztő irodalmat, de ajánlok szépirodalmat is, amikor valaki a saját gyászélményét formálja regénnyé. Ha valakinek a hozzátartozója önkezével vetett véget az életének, akkor öngyilkossággal kapcsolatos könyvet ajánlok.

Hamarosan megjelenik az új könyved, ami a gyász utáni felépülést tematizálja. Mesélnél róla?
Interjúkat készítettem olyanokkal, akik nagyon közeli hozzátartozót vesztettek el és nagyon mélyen gyászoltak. Akik sokszor átélték a teljes reménytelenséget, de végül elindultak az elfogadás, megbékélés útján. Mesélnek arról, hogy mi segített és mi nem, hogy milyen gondolataik, érzelmi hullámzásaik voltak. És majdnem mindenki elmeséli azt is, hogy mit kapott a gyásztól. Olyan személyiségfejlődést, gazdagodást, aminek utólag nagyon örülnek.

A gyászhoz való viszonyunk összefügg azzal, hogy milyen a személyes viszonyunk a halállal?

Igen, és az sem mindegy, miben hiszünk. Van, akit megnyugtat a hit, másokat kifejezetten rettegéssel tölt el – például a büntető Isten képe. Van, aki a megsemmisüléstől fél. Én ezért inkább azt szoktam megkérdezni: hisznek-e a lélek túlélésében? Nem vallási értelemben. Egyszerűen ebben. Nagyon ritka, hogy valaki elutasít. Az előfordul, hogy azt mondja, hogy nem gondolkodott rajta. De a többség azt mondja, hogy határozottan hisz a lélek túlélésében, még ha nem is tartozik semmilyen egyházhoz.  

Könyvajánló:
Akik nyitottak rá, azoknak például Pim van Lommel Végtelen tudat című könyvét szoktam ajánlani. Tudományos megközelítéssel ír a halálközeli élményekkel kapcsolatos kutatásokról. Sokaknak hozott megnyugvást és paradigmaváltást is.

Te magad is hosszú utat jártál be a halálhoz való viszonyodban. Nagyon bátran mesélsz róla egy interjúdban, hogy az első gyerekednél hibát követtél el, amikor a halálról kérdezett. 

Akkoriban materialista voltam, őt pedig már óvodás korában az élet nagy kérdései foglalkoztatták: miért élünk a földön, mi értelme van? Ez az érzékeny kislány jött oda azzal a kérdéssel, hogy mi van, ha meghalunk. Én pedig azt mondtam: „Hát semmi, elföldelnek, és annyi.” Ennek az lett az eredménye, hogy elmagányosodott, félt elaludni, sőt, ez még kamaszkorában is visszaütött. Ma már tudom, hogy nem a saját aktuális hitrendszerünket kell „rátolni” a gyerekre, hanem nyitva kell hagyni a kapukat: elmondani, hogy sokan sokfélét gondolnak.

Beszéltél arról is, hogy a gyászhoz való ragaszkodás sokszor félreértés.

Sokan mindent elkövetnek, hogy eljussanak a megbékélésig, de vannak, akik azt hiszik, hogy a gyászuk az utolsó kapcsolódás az elhunythoz, ezért ragaszkodnak hozzá. Pedig nem elengedni kell, hanem átalakítani a kapcsolatot. Szimbolikussá. Lehet meleg, szeretetteljes kapcsolódás úgy is, hogy nem gyászolunk, csak őrizzük a szívünkben a szerettünket. El lehet jutni addig, hogy ha eszünkbe jut elveszített hozzátartozónk, akkor elmosolyodunk, és a szép emlékek jutnak eszünkbe. A hiány azonban örökre megmarad, ha nem is gyötrően, és időnként a még a szomorúság is eláraszthat.

Gyakran tabu még mindig a halál. Miért lett az?

Amikor a halál és a gyógyítás intézményesült, kórházakba került, eltűnt a mindennapokból. Régen otthon haltak meg az emberek, a gyerekek látták, része volt az életnek, volt méltósága. Mára elidegenedtünk a haláltól, tabuvá vált, ami szorongást és kontrollvesztést hozott magával. Bár a médiából zúdul ránk a halál minden formában, ez azonban „másoké", ami csak a távolítást szolgálja, nem oldja a halálszorongásunkat.

A haldoklók is gyászolnak? Ritkán beszélünk az ő felelősségükről. Mi a tapasztalatod? 

Erről keveset beszélünk, pedig ők is gyászolnak. Nem feltétlenül a saját halálukat, hanem azt, hogy elveszítik azokat, akiket szeretnek. Ez is gyász. Az elmenők is búcsúznak. Mások annyira képtelenek a szembenézésre, hogy eszement káoszt hagynak maguk után. Gyakran még azok is, akiknek lenne ideje felkészülni a halálra. A gyászoló hozzátartozóra pedig rázúdul a reménytelen ügyintézés vagy a felhalmozott lomok. De olyan is előfordul, hogy a veszteség mellé kisebb-nagyobb titkok vagy egyenesen sokkoló felismerés is társul – ez talán a gyász egyik legnehezebb formája, mert visszamenőleg is megsemmisíti a közös múltat. Találkoztam olyan esettel, ahol egy megbecsült férfiról a halála után derült ki, hogy évtizedekig kettős életet élt, súlyos visszaéléseket követve el. Ilyenkor a gyászoló nemcsak a személyt veszti el, hanem a bizalmát és a saját életének hitelességét is.