Glózer Rita: Az irodalom keresi az útját a digitális térben
Dr. habil. Glózer Rita kommunikációkutató, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának egyetemi docense és a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék vezetője. Kutatásai a digitális médiakultúra, a részvételi kommunikáció és a médiában formálódó társadalmi diskurzusok működésére irányulnak. Írásaiban vizsgálja az online közösségek és kollaboratív tartalomkészítés jelenségeit, a digitális médiában terjedő kulturális mintázatokat, de a vlogok és a mémelmélet sem áll távol kutatói érdeklődésétől.
Gyerekkorodban nagy olvasó voltál, később mégis eltávolodtál a szépirodalomtól. Hogyan alakult ez a viszony?
Az olvasás halála, ha időre és megadott penzum szerint kell olvasni. Magyar és kommunikáció szakos egyetemistaként öt év alatt szinte a teljes magyar és világirodalmat végig kellett olvasnom. A kronologikus, vizsgaközpontú haladás nem tette lehetővé az irodalom élvezetét, sőt olyan csömört okozott, hogy tizenöt évig nem tudtam szépirodalmat olvasni, inkább a média felé fordultam. Ehhez persze hozzátartozik, hogy 1989-ben kezdtem a tanulmányaimat – az egy más korszak volt. De bízom benne, hogy azóta változott az irodalomoktatás.
Vegyük az irodalomfogyasztást. Hogyan változott a média hatására? Beszélhetünk például új irodalmi formákról a közösségi médiában?
Vannak irodalomszerű jelenségek a digitális térben, az amatőr szárnypróbálgatásoktól a klasszikus kánon terjesztéséig. Érdemes ezt történelmi távlatban nézni. A líra láthatóan transzformálódik, nézzük például a slam poetryt, ahol a performansz válik hangsúlyossá. Ahogy eddig is, az irodalom keresi az útját, most a digitális térben. A kortárs popzenében is erős a versszerűség; elég Taylor Swift utalásaira vagy a magyar alternatív zenei előadókra gondolni.
De fontos látni, hogy a közösségi médiában megjelenő, irodalomjellegű tartalmak vagy a popzenei szövegek nem tartoznak szigorúan véve az irodalmi mezőnyhöz, emiatt a fogyasztásuk sem tekinthető igazán irodalomfogyasztásnak.
Az olvasás átalakulását épp ezért nem ezek a jelenségek határozzák meg, hanem egyrészt a tágabb társadalmi és kulturális folyamatok, másrészt a technológia. Tehát egyik oldalról a médiakörnyezet vonja el a figyelmet és az időt a hagyományos olvasástól, másik oldalról pedig elterjedtek a hangoskönyvek és az e-bookok (amelyek redukáltabb élményt adnak, mint egy hagyományos könyv).
Ugyanakkor nem gondolom, hogy a könnyen hozzáférhető populáris tartalmak érdemben eltérítenék azokat, akik számára az olvasás fontos. Ezek nem helyettesítik a szépirodalmat.
Új olvasókat termelnek ki ezek az irodalomjellegű tartalmak, vagy esetleg az amúgy is olvasókat irányítják új platformokra?
Inkább ráéreznek meglévő igényekre. A platformok gyors változása miatt a fogyasztás is pörgős és felületes lett. Rupi Kaur instaverseit például sokan kritizálták a közhelyességük miatt, de a fiataloknak élethelyzetükből adódóan igényük van a poétikus szövegekre, legyen az rap vagy versszerű könnyűzene. A közösségi média csak egy újabb felület ehhez.
Mi a szerepe ezeknek a felületeknek az irodalom tükrében?
A közösségi média platformot kínál azoknak, akik vonzódnak az irodalomhoz. De egyben kapcsolódási felületet is ad: a Harry Potter-rajongók például annyira kötődnek egy univerzumhoz, hogy maguk is hozzá akarnak tenni. Mivel az új médiában minden könnyen szerkeszthető, megszületnek a rajongói szövegek, amelyeknek azonnal van közönségük. Ez egy mély élményből fakadó kreatív nyúlvány.
Több jelentős tanulmányod jelent meg a médiatudomány területén. Hogyan lehet megkülönböztetni a hagyományos és az új médiát?
A hagyományos médiával szemben az új média hálózati, digitális és interaktív. Itt elmosódik a határ a felhasználó és a tartalomgyártó között. Ezt nevezik részvételi kultúrának. Ide kapcsolódik a konvergencia is: a technológiai folyamat, amely során különböző eszközök – például a telefon és a számítógép, sőt a televízió is – egyetlen okostelefonban egyesülnek. Ez pedig alapjaiban alakította át a médiához való viszonyunkat.
Manovich azt hangsúlyozza, hogy mivel az új média digitális, ezért a „nyelve” moduláris, azaz szemben a hagyományos analóg médiával (analóg tévé, nyomtatott könyv) gond nélkül kisebb egységekre bontható, a modulok egymástól szétválaszthatók, majd az így keletkezett egységek más sorrendben, más elemekkel vegyítve újra összekapcsolhatóak. Így készülnek a videós, zenei, képi és szöveges remixek a digitális médiában. Az analóg tartalmak nem fizikai értelemben voltak nehezen vághatók, hanem technikailag: nem létezett olyan sokak – köztük amatőrök – által használható technika, amivel egy hagyományos tévéműsort, egy újságcikket remixelni lehetett volna. Ez változott meg alapvetően a digitális technológia megjelenésével.
Az algoritmusok bővítik vagy szűkítik a kulturális horizontunkat?
Mindig szűkítik. Azt értem ez alatt, hogy a nagy médiaplatformok (köztük a közösségi oldalak is) igyekeznek számunkra testre szabni az élményt: figyelik a felhasználói szokásainkat, és az ezekről gyűjtött adatok alapján olyan tartalmakat kínálnak fel, azt feltételezik, hogy tetszeni fog. Azt az illúziót keltik, hogy sokfélét látunk, de valójában ugyanabból kapunk többet. Így nem tud bővülni, reflektáltabbá válni a tájékozódásunk.
Nem hiszem, hogy az algoritmusok előmozdítanák a műveltséget. Működésük nem transzparens és üzleti érdekek mentén változik, a felhasználó pedig ki van szolgáltatva ennek a logikának.
Mennyire látod tudatosnak a médiaműveltség oktatását az iskolákban?
Ez egy tragédia. A 2000-es évek elején Magyarországon a középfokú oktatásban európai hírű médiaedukációs program volt, önálló tantárggyal. Aztán a tantervátírások során a médiaismeret tantárgy gyakorlatilag eltűnt. Azzal vezették ki, hogy majd a többi tárgyba beépítik, de egy magyar-, történelem- vagy informatikatanártól nem várható el, hogy képzettség nélkül médiát is oktasson. Bár az egyetemeken ma is képzünk médiatanárokat, kérdéses, hol tudnak elhelyezkedni, ha a középfokú oktatásban csak csekély óraszámban, választható modulként maradt meg a tárgy.
