Pénteki kultúrrandi Biró Dávid fotóművésszel

A középiskolában mérnökinformatikát tanultál. Hogyan jött innen a fotózás?

Hogyan lehet az élettelen dolgokat úgy összerakni, hogy működésbe lépjenek vagy funkcióval gazdagodjanak? Ez mindig érdekelt. Ám egy idő után kiderült, hogy az építgetés nem köti le a kreatív energiáimat, ezért hobbiból elkezdtem fotózni. Két osztálytársam szintén érdeklődött a fényképezés iránt, egymást sarkallva fedeztük fel a fotózás szépségeit. Voltak pályázatok, amiken részt vettünk, amatőr fotóklubok, amelyekbe eljártunk. Majd amikor fokozatosan kiderült, hogy van hozzá tehetségem, egyre komolyabban elkezdett érdekelni a fotózás, és a továbbtanulásnál már nem volt kérdés, hogy ezt választom.

A fotózással nem távolodtál el teljesen a manualitástól, hiszen nálad a képépítésnek, komponálásnak erősen craft jellege van.

Igen, szeretem aprólékosan építgetni, a részletekbe belefeledkezve megkonstruálni a munkáimat. Érdekes, hogy míg a fotót javarészt a pillanat megragadására használjak, engem mindig is az izgatott, hogy miként lehet olyan látványokat megkonstruálni, amelyek ugyan a valóság elemeiből épülnek fel, mégis sajátos világot mutatnak meg. A képalkotás során fontos szempont számomra, hogy mindent én magam hozzak létre: a látott, létező dolgok kisajátítása helyett új világ megkreálása a szándékom.

A fotózást nálad fizikai kompozíció vagy konstrukció létrehozása előzi meg. Ezeket megtervezetten hozod létre, vagy nagy szerep jut a kísérletezésnek?

Amikor egy projektet ki akarok találni, rajzolgatni és jegyzetelni kezdek, hogy világossá tegyem, mivel szeretnék foglalkozni, és hogy azt milyen módon tudom a fotográfia nyelvén megfogalmazni. Ha a fejemben megszületik a konkrét kép, megpróbálom a lehető legpontosabban lerajzolni. Amikor már egy tucat ötlet előttem van, szemezgetek belőlük. Ezután kezdem el építeni a kompozícióimat: efemer látványokat kreálok. Általában elég pontosan tudom, hogy mit szeretnék ábrázolni, de munka közben olykor közbeszólnak a véletlenek, és megmásítják a végső kompozíciót. Engedek az intuícióimnak, de mindig észben tartom az eredeti szándékomat.

Ettől az alkotói metódustól némiképp eltért a Do you accept cookies? című sorozatom, amelyben nagyobb szerep jutott a kísérletezésnek. A szériával az arcfelismerő rendszerek vakfoltjait kutattam: azt, hogy az algoritmus mikor érzékel egy képet arcként. A kompozíciókat úgy építgettem, hogy közben a telefon képernyőjén figyeltem, mi változik, ha a meglévő elemekhez hozzáteszek vagy elveszek.

A MOME-s mestermunkád már elég jól kijelölte azt az irányt, amelyen azóta is haladsz. Mi volt a Front End című sorozatod koncepciója?

Már a korábbi sorozataimban is megjelent a valóság és a fotográfia által ábrázolt kép realitása közötti feszültség témája. Az azonban a Front End esetében merült fel először, hogy olyan, valóságos kompozíciókat építsek, amelyek a virtuális felületek formanyelvét imitálják. Bár elsőre digitálisan létrehozottnak tűnnek, a néző egy idő után mégis felismeri, hogy fotókról van szó. Ennek hatására talán elkezd azon gondolkodni, hogy a virtualitás hogyan türemkedik be a valóságunkba, és hogy a digitális látványok mennyire manuipulálják a realitást. Ahogy a technológia egyre fejlettebb lesz, úgy kell egyre inkább arra treníroznunk magunkat, hogy ezeket a jelenségeket felismerjük.

A fotóid célja is az, hogy kritikus gondolkodásra ösztönözzék a nézőt?

A fotóimon bizonytalan képi jelenségeket ábrázolok, amelyek paralellek a rekordsebességgel fejlődő technológia által a befogadóban létrehozott zavarokkal. Igen, a fotóimmal az a szándékom, hogy tudatosabb gondolkodásra és szemlélődésre sarkalljam az embereket.

A fényképeid a kiállításaidon gyakran installatív kontextusban jelennek meg. Hogyan árnyalja ez a képeid jelentését?

A fotó alapvetően kétdimenziós, anyagtalan médium, főleg ha képernyőn keresztül nézzük. Viszont amikor kiállítjuk, akkor tárgyiasul, és olyankor érdemes kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyekkel a látvány vagy a koncepció tágítható. Ezek olyan, finom eszközök, amelyek egy kiállítási helyzetben új dimenziókat adhatnak egy-egy sorozatnak.

Már a 2017-es, Axiom című sorozatom készítése során is játszottam a megjelenítéssel. Az alumíniumlemezre kasírozott képek sarkait lekerekítettem, a sorozat kiindulópontjául szolgáló, színkalibrációhoz használatos referenciakártyákat imitálva. A Front End fotói neonzölddel voltak élfestve, és királykék háttér előtt installáltuk őket. A kék a lefagyott képernyő színére, a zöld pedig a filmes világban használt greenboxra utalt. Az installálási megoldások kiállításonként és kiállítóterenként változhatnak, az FKSE-ben (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület – A szerk.) például kék színűre világítottam a mennyezetet. Ott ez a szín a képernyők helyett inkább a virtuális felhőre utalt, ahová a személyes adatainkat és dokumentumainkat feltöltjük. Az eltérő megoldások újabb és újabb értelmezési síkokat nyitnak meg.

Igen erős képzőművészeti gondolkodás jellemző rád.

A fotó- és képzőművészetet külön kezeljük, ám nálam nem válnak külön egymástól, csupán a médiumuk más. Azt viszont vallom, hogy ha valaki leteszi a voksát egy adott médium mellett, azt tudatosan válassza, és a matéria, amit létrehoz, médiumreflektív legyen.

Gyakran mozogsz festők, szobrászok között, mivel kiállítási enteriőket és műtárgyakat is fotózol. Hogyan illeszkedik ez az alkotói praxisodhoz?

Véletlenül csöppentem bele ebbe a világba. A kaposvári egyetem előtt a Flashback fotóstúdióban Villányi Csaba asszisztense voltam, aki a MúzeumCafénak dolgozott. Lenyűgözött, hogy milyen magas minőségű képeket készített, tetszett a múzeumi világ és a művészettel való foglalkozás, de aztán mégsem tudatosan haladtam errefelé. Egyetemistaként felvettek az FFS-be (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója – A szerk.), fotóztam is az ottani kiállításokat, majd Vékony Dodi, aki akkori vezetőségi tag volt, beajánlott a Trapézba. Ott kezdtem kiállítási enteriőröket fotózni, amelyek más galériáknak is megtetszettek, így rövid időn belül egyre több megkeresésem lett. Szimpatikus volt, hogy közel lehetek a művészekhez, a műtárgyakhoz, és az is tetszett, hogy ez rendkívül közel esik a saját praxisomhoz. Valamennyi kreativitást igényel – hiszen a fotózás során interpretálni kell az adott kiállítást, érteni kell a koncepciót –, de nem vesz el annyi energiát, hogy ne tudjak foglalkozni a magam dolgaival.

Ezekben az enteriőrökben jelen van a kézjegyed?

Sosem lehet teljesen elbújnom a saját stílusom elől, ám ezekre a fotókra vonatkozóan az a törekvésem, hogy  precíz és láthatatlan maradjak. Megvannak az ismertetőjegyek, amelyekről biztosan fel lehet ismerni a képeimet, de arra törekszem, hogy a fotográfiai nyelvük transzparens legyen, hiszen mégiscsak egy-egy alkotó vagy kiállítás dokumentációjáról van szó.

Hogyan inspirál, hogy alkotók között mozogsz?

Nagyon élvezem, amikor eljutok egy-egy műterembe, és közel kerülök fontos műtárgyakhoz, vagy betekintést nyerek az alkotói munkába. Gyakran van alkalom a művészekkel beszélgetni, és ez időnként nagyon inspiráló, továbblendítő. Az is előfordul, hogy az alkotók reflektálnak a munkáimra, véleményezik őket – ez is nagyon hasznos. Valóban jó és inspiratív benne lenni ebben a flow-ban, ám egyszeri találkozásokról van szó.

Nagyon jó hangulata van a stúdiódnak, ami a Madách téren, az Örkény Színház felett van.

Steril, csendes tér, amit többen bérlünk. Nem szellemi közegről van szó, az elvonulást teszi lehetővé. Azt, hogy az alkotásra lehessen koncentrálni. Az alkotói folyamatban nálam amúgy nincs szerepe a helynek, hiszen a munkáim többsége stúdiókörülmények között jön létre. A környék viszont rendkívül pezsgő: könnyen elérhetők a galériák, és az éjszakai életbe is gyorsan be lehet kapcsolódni.

A munkáidnak van kelet-európai íze?

Néha észreveszem magamon, hogy vannak kelet-európai gondolkodásbeli karakterisztikáim, ám az internet térnyerése folytán minden egyre inkább globálisan értelmeződik. A munkáim nemzetközi diskurzusba ágyazódnak, így még ha vannak is kelet-európai sajátosságaik, a kérdésfelvetéseik univerzálisak.

Kaposváron végezted a BA-t, a MOME-n pedig az MA-t. Milyenek voltak ezek a közegek?

Mindkét helyen fontosnak tartották, hogy be legyünk csatornázva a nemzetközi összefüggésekbe. Az Erasmus és az intézményi együttműködések szuper lehetőségeket biztosítottak, ahogy az is, hogy a féléves munkák már eleve kiállításokra vagy pályázatokra készültek, ezért azonnal megmérettettek. Kaposváron tanulni kicsit olyan, mint önkéntes száműzetésbe vonulni, ám én szerencsémre rendkívül inspiráló közösségbe kerültem ott, ahol folyamatosan motiváltuk egymást.

Kaposváron ismerkedtem meg szintén fotográfus barátnőmmel, Bilák Krisztinával, de együtt tanultunk Dobokay Mátéval, Neogrády-Kiss Barnabással, Regős Benedekkel és Zellei Boglárkával is. A MOME-s időszakból a belfasti Erasmus az egyik legmeghatározóbb élményem, amelynek során az alkalmazott melóimat hátrahagyva a saját képeimre tudtam fókuszálni. Az pedig külön izgalmas, hogy az előző félévtől kezdve magam is tanítok a MOME-n, mert ezáltal a saját művészetemre is sokkal tudatosabban kezdtem el tekinteni.

Milyen terveid vannak?

A következő szériámat a Do you accept folytatásaként képzelem el, és a captchák jelensége lesz a téma. Ezeket a robotok kiszűrésére használják, a feladványok megfejtésével ugyanakkor a mesterséges intelligenciát is tanítjuk, így lényegében versenyez az emberi és a gépi kognitív képesség. Szeretnék majd olyan képeket készíteni, amelyek arra válaszolnak, hogy mennyivel fejlettebb az emberi vizuális értelmezés képessége, és hogy melyik az a pillanat, amikor ez átbillen a gép javára. Még kísérletezem, hogy ez formailag hogyan ragadható meg.

Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi