Suli után alig vártam, hogy mehessek haza színházasdit játszani

A Kossuth-díjas Uhrik Teodóra, a Pécsi Balett ügyvezető igazgatója azt nyilatkozta: alig várja, hogy megkezdjétek a közös munkát életed első társulatában. Korábbi mestereid, mentoraid kiemelkedő tehetségként emlegetnek. Kizárólag jót hallani rólad a szakmában, ezért számomra nem okozott meglepetést, hogy te lettél a legjobb végzős kortárs táncos a Táncművészeti Egyetemen.

Rendkívül megtisztelő; remélem, a jövőben is rászolgálok erre a bizalomra. Próbáltam szorgalmas lenni, mindig mindenben száz százalékot nyújtani, és örömmel tölt el, hogy ezt mások észrevették. Jó kezdőlöketet ad így kezdeni a nagybetűs életet a Pécsi Balettnél. Lenyűgöz a mozgásvilág, amit ők képviselnek, tetszik a város, jó fejek a kollégák, ezért alig várom, hogy mély vízbe dobjanak. Egy musicalbe is bekerültem, amelyben szöveges és énekes feladatom is lesz.

Eszerint újból visszaköszön az életedbe a zenés színház és a próza. Gyerekként rendszeres fellépője voltál Bozsik Yvette darabjainak, de akkor még főleg színészként, nem táncosként.

Hatéves korom óta színpadon állok. Először a Kramer kontra Kramer című filmből készült drámában játszottam a kisfiút a Belvárosi Színházban. Nagycsoportos voltam, és noha még nem tudtam olvasni, két hét alatt meg kellett tanulnom kétfelvonásnyi szöveget, mert csak annyi időm volt beugrani az előadásba. Fura volt az oviból hirtelen ebbe a világba csöppenni. Valójában fel sem fogtam, egyszerűen csak megtörtént velem. Otthon édesanyámmal (Soós Erika balettművész – a szerk.) tanultuk a szöveget, akinek rengeteget köszönhetek. A Nemzeti Színház Éden földön című produkciójába, amelyet Bozsik Yvette koreografált és rendezett, nyolcévesen kerültem bele, majd ahogy egyre nőttem, újabb és újabb karaktereket vettem át a darabban, így aztán egy csomó szerepet eljátszhattam benne. 12 voltam, amikor Yvette a Pogánytánc című drámába is beválogatott, amelyben Nagy-Kálózy Eszterrel, Nagy Marival, Bánsági Ildikóval, Tompos Kátyával játszhattam együtt. Annyi mindent tanultam tőlük!

Hogyan emlékszel vissza az átlagosnak egyáltalán nem mondható gyerekkorodra, amelyet színházról színházra járva töltöttél?

Fantasztikus volt! Szinte az Operaházban éltünk az édesanyámmal. Rendszeresen magával vitt, mert állandóan a színházban akartam lenni. Mivel a Bozsik Yvett Társulat balettmestereként is dolgozott, nemcsak a klasszikus, hanem a kortárs világba is betekinthettem. Yvette sokat rendezett, így általa a színészethez is közel kerülhettem. Majdnem minden estémet, hétvégémet színházakban töltöttem, és tátott szájjal ültem a díszletek között is. Lenyűgözött a színpadtechnika, otthon maketteket gyártottam, vagy ha anyukám dolgozott, akkor a nevelőapukám, Lázár György zongoraművész (az Operaház vezető korrepetitora – a szerk.) ölében ülve figyeltem, hogyan játszik. Amikor vele mentem a balettórákra, mindig vicces gyerekzenéket játszott a kedvemért, amit nagyon szép emlékként őrzök. Nagyokat nevettünk a társulattal, kedvesek voltak hozzám, elfogadták, hogy kisgyerekként velük vagyok.

Az ügyelőtől kezdve a titkárság munkatársain át a táncosokig mindenki rám vigyázott, amikor anya gyakorolt. Nem volt kérdés, hogy ebbe a világba vezet az utam, mert annyira szerettem. Semmi más nem érdekelt. Sem a kocsik, sem a foci, csak a színházi tevékenységek. Otthon sem kisautókkal játszottam, hanem díszletet rendeztem be a nappaliban, jelmezeket állítottam össze, és egy egész estés darabot egyedül lenyomtam a családnak. Amint végeztem a suliban, alig vártam, hogy mehessek haza színházasdit játszani. Amikor például a Hófehérkét játszották az Operaházban, és kifutott egy műáll, műorr vagy műfül, megkaptam, és magamra ragasztva őket eljátszottam, eltáncoltam a darabot, amit a nevelőapukám zongorán kísért. A saját kis világom, amit akkor magamnak álmodtam, ma már a valóság, amelyben élek, és ezért nagyon hálás vagyok.

Legendás balettművészcsalád legifjabb sarjaként végül mégis a táncosstafétát viszed tovább.

Az egyetemen ragadott magával végleg a tánc varázsa. Kicsiként nézni és művelni egyaránt imádtam, csak akkor még nem tanultam komolyabban. De amikor eljutottam a továbbtanulásig, úgy döntöttem, hogy a táncművészetit próbálom meg. A néptánc szakon kezdtem, de átmentem a modern osztályba, és ott végeztem. Szívem szerint még mindig játszanék prózát, de már kinőttem a gyerekszerepeket. Remélem, úgy hozza majd az élet, hogy egyszer megint lesz közöm a prózához. A táncot és a színészetet egyformán imádom, mindkettőben ki tudom fejezni magamat.

A rivaldafény közvetlen közelében a csillogás mellett, gondolom, a nehézségeket is testközelből láthattad. Nem riasztottak el a pályától?

Valahogy kikerülte őket a szemem, kizárólag a pálya szépségeit vettem észre. A szüleim nem hozták haza a munkát. Azt hiszem, egyébként is jellemző rám, hogy a nehézségben is szépséget találok. Akkor szembesültem a szakma kihívásaival, amikor az egyetemre kerültem; azelőtt nem is gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Komoly feladatot jelentett megtanulni a tánc technikáját, akárcsak azt, hogy folyamatosan tréningben kell tartani a testet, hogy kirobbanó lehess, és jól tudj teljesíteni a színpadon. Rengeteg nyújtás, erősítés szükséges hozzá, valamint megterhelő, bár örömet is szerző próbafolyamatok. Hosszú út vezet a jó eredményhez. Jan Fabre Vér vagyok című darabjában például az első táncban nyolc kilogrammos fémpáncélt viselek, és technikás, ugrásokkal teli koreográfiát táncolunk. Ilyesféle nehézségekre gondolok, de ezek együtt járnak az előadó-művészettel.

Milyen érzés számodra, amikor a nagyapád a Táncművészeti Egyetem év végi gáláin átadja az édesapádról, ifj. Nagy Zoltán balettművészről elnevezett díjat?

Nagyon büszke vagyok rá, és arra gondolok: micsoda ajándék, hogy láthatom a nagyapámat, ahogy 83 évesen felmegy a színpadra, és az édesapám nevét viselő alapítvány elnökeként az évad alakítása díjjal ismeri el egy hallgató és egy profi táncművész munkáját! Jólesik, hogy édesanyámmal engem is megkérdeznek róla, mi a véleményem a kiválasztott művészekről. Bíznak bennem; abban, hogy tudom, mit kell a döntéskor figyelembe venni.

Magadtól mit vársz, amikor színpadra lépsz?

Számomra minden színpadra lépés katarzist jelent, feltölt. Sehol máshol semmi másban nem találtam meg ezt a boldogságot, csak a táncban és a színészetben. Nem tudom pontosan körülírni, mit érzek közben, csak azt, hogy a helyemen vagyok; ez az, amit szeretek, és amiben ki tudok bontakozni. Azt szeretném, hogy mindebből tudjak átadni a nézőknek. Egyszer legalább rázza ki őket a hideg az este során, vagy úgy menjenek haza, hogy elgondolkodnak a darabon. Nyomot hagyni, jó estét szerezni nekik, erre vágyom.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu