A zongorázás önmagában is szinte olyan, mintha szimfonikus zenekart dirigálnék

Mikor és pontosan hogyan hangzott el a határozott kijelentés: „Megmondtam nektek, hogy zenész leszek!”

Az efféle aranyköpések csak a szüleim emlékezetében maradtak meg. És nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, mert sokakat ismerek, akik már hat-nyolc éves korukban tudták, hogy a zenélés lesz a hivatásuk. Én viszonylag későn döntöttem: körülbelül a konzervatóriumi felvételi előtt egy évvel, 13 évesen gondoltam arra először, hogy zongorázni szeretnék. Egyszer csak bekattant a felismerés, és nem tudtam tőle szabadulni.

Tulajdonképpen csoda lett volna, ha nem ezt választja, hiszen a felmenői muzsikusok. A nagyszülők: Kincses Veronika Kossuth-díjas szoprán és Vajda József fagottművész. Édesanyja, Korda Nikoletta a Budafoki Dohnányi Zenekar fagottosa, édesapja pedig Vajda Gergely zeneszerző, karmester és klarinétművész. 

Szerintem ez nem számított, legalábbis nem hangsúlyosan, hiszen a bátyám és az öcsém sem lett zenész. És engem sosem erőltettek, hogy „tessék, menj gyakorolni!”. Foglalkoztam a hangszerrel, ők pedig megvárták, hogy eldöntsem: valóban ezt akarom-e.

Hogyan választott hangszert? Három fúvós és egy énekes már volt a családban...

Egyszer hangszersimogató délutánt rendeztek a Kós Károly Zenei Emelt Szintű Általános Iskolában, középpontban a zongorával, és akkor nagyon megtetszett. Énekeltem az iskolai kórusban, és a 12. kerületi Solti György Zeneiskolába is jártam, ahol sokáig Kertészné Éliás Vera tanárnőtől tanultam. Egyébként nem teljesen igaz, hogy csak zongoráztam: elég sok időt töltöttem például szaxofonozással is, úgyhogy nem maradtam ki a családi „bizniszből”. Édesapám amúgy nagyon jól zongorázik, és ez nagypapámra is igaz volt.

A következő lépcsőfok a Bartók konzervatórium volt.

Ahová „csak” zenélni jártam, mert mellette a Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnáziumban tanultam az úgynevezett közismereti tantárgyakat. Angol volt az első nyelvem, másodiknak pedig az oroszt választottam. Eddig semmire sem mentem vele, de talán jobb időkben hasznos lesz majd, hiszen az orosz zongorairodalom nagyszerű, az ottani zenei képzés híre pedig jó. Külföldön rendszeresen arra kérnek, hogy mondjam meg, van-e még magyar zongoraiskola. De én nem szoktam kategorizálni, francia, orosz vagy magyar iskoláról beszélni – lehet, hogy svájci iskola is van. Svájcban élt például a világhírű magyar zongoraművész, Anda Géza, de őt sem dobozolnám be sehová. A tradíciókban ugyan hiszek, de úgy gondolom, hogy mindenki azt csinálja, amit a képessége megenged. A maga kategóriájában mindenki valami egyedit alkot. Én például soha nem tudnék párhuzamot vonni Várjon Dénes és Fejérvári Zoltán zongorázása között. Számomra két teljesen eltérő világ, de mindkettő nagyszerű, kiemelkedő.

A konzervatórium után mindjárt Bázelbe ment?

Még maradtam ötödik évre a konzervatóriumban, és közben felvételiztem a bázeli Északnyugat-svájci Szakfőiskolára.

Mit takar az elnevezés?

Ez a főiskola több felsőoktatási intézmény ernyőszervezetének is nevezhető. Nemcsak zenét, hanem orvostudományt, pszichológiát, építészetet, informatikát és még rengeteg dolgot lehet különböző szinteken tanulni. Ide kötődik a bázeli zeneakadémia is, amelynek egyik létrehozója Bartók Béla patrónusa és „megrendelője”, Paul Sacher volt.

Milyen benyomásokat szerzett az első évben?

Nagyon élveztem az ottlétet. Meglepett, hogy Svájc mennyire kicsi. Bázel lakosainak száma például nem éri el a kétszázezret, ám pezseg ott az élet. Ha kellőképpen nyitott az ember, meg tudja találni a helyét, és ez nekem már az első évben sikerült.

Ha hihetünk a történelmi legendának, dicső eleink 917-ben felégették a várost...

Ezt nem tartják számon. Meglehetősen népes a városban élő magyar közösség, az egyetemre sok magyar származású és magyarországi diák jár. Bázelt Svájc kulturális fővárosának is tekintik, többféle múzeum és fesztivál – nemcsak komolyzenei –, farsangi és egyéb rendezvény várja az érdeklődőt. Svájc igen befogadó állam, sokrétű a kulturális öröksége. Ott olyan emberek is képesek megérteni egymást, akiknek amúgy közük sem lenne egymáshoz.

Nem pottyantam egyből mély vízbe, teljesen ismeretlen emberek közé. Tavaly talán négyen érkeztünk új diákként, és azonnal bevontak egy magyar Messenger-csoportba, így nyelvileg is otthonosan érezhettük magunkat. Korban vegyes a közösség, 18-tól 30-ig sokféle korú tagjai vannak, mert nem mindenki kezdi 18 évesen az egyetemet, és olyan is akad köztünk, aki már a mesterdiplomájára készül.

Hogy megy az élet, mennyi szabadideje van?

Sok, és ezt azért nem bánom, mert a svájci oktatási rendszer teljesen más, mint az itthoni, amely igencsak beosztja a hallgató idejét. Bázelben ezzel szemben ahhoz a feladathoz kell felnőni, hogy az ember tizennyolc-húsz évesen megtanulja jól beosztani a rengeteg idejét. Kitapasztalja, hogy mire van és mire nincs, és hogy mit szeretne ekkor és ekkor csinálni. Mert ha nem teszi meg, minden szétesik. Ha minden összejön, és tényleg művészettel fogok foglalkozni, tulajdonképpen ugyanez lesz a helyzet. Esetleg hetekig nem lesz majd koncertfellépésem, de a felkészülést akkor sem lehet elhanyagolni.

Bartók Paul Sacher felkérésére írta a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1937), valamint a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937) című, Bázelben bemutatott darabokat.

Kettőjük igen mély és gyümölcsöző kapcsolatáról emléktábla tanúskodik a bázeli zeneakadémia koncerttermében. Úgy tudom, a Sacher Alapítvány ösztöndíjat is finanszíroz, és hatalmas az eredeti kéziratokból álló gyűjteményük, a fantasztikus autográfok tanulmányozására be lehet jelentkezni. A zenével foglalkozó svájciak, akárcsak a városban megfordulók, például olaszok, ha meghallották, hogy magyar vagyok, mindig érdeklődni kezdtek tőlem a magyar zenéről, Bartókról éppúgy, mint Ligetiről és a kortársakról – ez roppant kellemes meglepetés volt számomra.

Mik az elképzelései a jövőről?

Az alapfokú képzésemet biztosan Bázelben szeretném befejezni. Aztán majd meglátom, mit érzek még szükségesnek. Esetleg még itt leszek egy évig, a mesterképzést viszont már másutt abszolválnám. Gondolkoztam Berlinen, mert a Hochschule für Musik Hanns Eisler professzora, Kirill Gerstein zongorázása számomra rendkívül meggyőző. Egy biztos: igen fontos, hogy az embernek sok kapcsolata legyen sok helyről, sokféle emberrel.

A nyár elején a World Civic Orchestrával mutatkozott be a budapesti Zeneakadémián. Rahmanyinov 2. (c-moll) zongoraversenyét játszotta. Az együttes a programajánló szerint 2010-ben alakult New Yorkban, és a Carnegie Hallban tartott nyitóelőadása óta évente ad koncerteket. Látszott, hogy igen változatos korúakból verbuválódott.

A zenekar négyszáz regisztrált tagot számlál, akik több mint húsz országot képviselnek, egy-egy koncerten pedig hetven-száz tag vesz részt. Az együttes nem állami támogatásból működik, hanem öt-hat ember a saját pénzéből mindent finanszíroz, és játszik is az együttesben. Ők néhányan döntik el, hogy mi legyen egy-egy koncert programja. A karmesterrel telefonon beszéltük meg, milyen darabok jöhetnek szóba. Elhangzott édesapámtól a Rough and Ready – Amerikai nyitány szabadtérre, valamint Franck d-moll szimfóniája. Engem Rahmanyinov 2. zongoraversenyére kértek fel még decemberben. Azonnal elkezdtem vele foglalkozni, mert még sosem játszottam nagy romantikus versenyművet. Mozartot már volt szerencsém többször is, de a bécsi klasszikus és eközött nagy ugrás van. Rahmanyinové szélsőséges érzelmekkel teli, nyugtalan muzsika.

A felkészülés fél esztendeje arról szólt, hogy megtanuljam: ebben a darabban egyetlen hangot sem lehet „békén hagyni”. Az összesnek van ugyanis miértje, akárcsak előzménye és következménye. Harminc-harmincöt percet ekkora érzelmi telítettséggel végigjátszani roppant fárasztó, és a technikai, fizikai nehézségeit akkor még nem is említettük. Hogy átugorjak egy másik orosz szerzőre: mostanában kezdett érdekelni Sosztakovics zenéje. Ha minden igaz, jövőre lehetőségem adódik triózni. Az e-moll triót mindenképp szeretném eljátszani, Láposi Dániel ütőhangszeres barátommal pedig megszólaltatnánk a 15. szimfóniából készült átiratot, ami zongorás trióra és három ütőhangszeresre készült. Különleges, izgalmas, igen nehéz és nagyon hosszú.

Amikor nem gyakorol, nem tanul, mit csinál?

Szeretek a szabadban lenni. Amikor ilyen gyönyörű az idő, borzasztóan megszenvedek a gyakorlással, a bezártsággal. Úgyhogy amikor csak tehetem, kint vagyok.

A híres svájci májgombóclevest már megkóstolta?

Még nem. A hétköznapi élet dolgaiban adósa vagyok magamnak a tapasztalatszerzéssel, az első év inkább arról szólt, hogy akklimatizálódjam. Svájc remek hely, nem csupán a városai teszik érdekessé ezt az országot. El kell majd mennem megnézni a hegyeket, a természeti csodákat is. 

Akar-e komponálni, mint az édesapja?

Egyelőre nem. Úgy érzem, hogy mindent, ami vagyok, és amit szeretnék kifejezni, elérem csak a zongorázással. Egy időben izgatta a fantáziámat a karmesterség, de rájöttem, hogy a zongorázás önmagában is szinte olyan, mintha szimfonikus zenekart dirigálna az ember.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu