Hogyan lesz a formatervezésből festészet?
A gyerekkori álomról, arról, hogy sportautót tervezzek a magam számára, idővel kiderült, hogy a valóságban nem kivitelezhető úgy, mint én elképzeltem. Be kellett látnom, hogy a dizájnerség erősen kötött munka, amelynek fontos alapja a tervezés, majd a kivitelezés. Alkatilag azonban hozzám jobban passzol az, hogy magam dönthetek arról, mi a fontos, valamint hogy mit miért, hogyan és mikor csinálok.
Milyen gyermekkori élmények voltak meghatározók számodra?
Gyerekként három dolog érdekelt igazán: a sebesség, a rajzolás és a világ megfigyelése. Anyámmal, aki fejlesztőpedagógus, gyakran alkottunk, de biciklizni is imádtam. Már elég korán megfogalmazódott bennem, hogy autótervező szeretnék lenni, sokat is rajzolgattam különféle kocsikat.
Mi vonzott az autótervezés felé?
Három apafigura volt az életemben, akik különböző férfiképeket testesítenek meg, mindegyiktől más kvalitásokat kaptam. Gyerekként talán annyiban mégis a nagyapám volt meghatározó, hogy cinkostársak voltunk. Ő csendesebb ember, de azt adta, amire nekem szükségem volt: teret és biztonságot. Az a gyerek voltam, aki nem akart beállni a sorba, akinek volt saját elképzelése a világról, aki szeretett a saját útján járni, és talán éppen a nagyapám volt az, aki ezt leginkább értette vagy elfogadta. Nem akarta megmondani, mit hogyan csináljak, milyen legyek, de ott volt és segített, ha szükségem volt rá.
Az apáimban azonban közös, hogy mindannyian nagy építők, feltalálók, szerelők. Úgy gondolom, hogy az építés, összerakás, teremteni akarás olyan attribútum, ami sok férfiban ott van. Az, hogy egész életemben körülvett a létrehozás és az alkotás valamelyik aspektusa, biztosan meghatározta, hogy formatervezői diplomát szerezzek, vagy hogy később festményeket alkossak.
A kompozícióidon visszaköszönnek azok a motívumok, amelyeket jellemzően a férfiakhoz társítunk: motorok, autók, szerszámok. Maszkulin alkotások, de nemcsak a férfiasságról szólnak.
Szerintem általánosan elmondható, hogy az előző férfigenerációk nem tudták megtanítani nekünk, férfiként hogyan kezelhetjük az érzelmeinket, mit kezdhetünk velük. Valószínűleg azért, mert ez korábban nem is volt téma, és a nemi szerepek is másképpen működtek. Felnőve nekem is meg kellett-kell tanulnom, hogyan kezeljem őket, hiszen sem családilag, sem társadalmilag nem tanultam meg, miképpen tudom kommunikálni az érzéseim-érzelmeim úgy, hogy ne legyek se elnyomó, se elnyomott. A képeken megjelenő látványok maszkulin jellege elvitathatatlan, de helyet kapnak rajtuk olyan képi megoldások is, amelyek esetében az érzékenység és a lágyabb felületek kiegyensúlyozzák a formák domináns, fallikus jellegét. Így a képeim szándékom szerint érzékenyen egyensúlyoznak nyers erő és a finomság között.
Fontos jellemzőjük a dinamikus mozgás: az autók száguldanak, ütköznek egymással, kitörnek a kép teréből stb. És itt, a műtermedben egy hatalmas bukósisakot is látunk készülőben.
A bukósisak izgalmas szimbólum az életemben. Az egyik apám nagy motoros, általa kezdtem motorozni még gyerekként, aztán sokáig nem volt saját motorom. A Covid idején azonban vettem magamnak egyet, amivel kitöltöttem az űrt. A motoros számomra egyébként is szimbolikus tartalmú: modern kori lovag, aki inkognitóban járja az utakat, az öltözete és a járgánya mégis árulkodik az identitásáról.
Az erő esztétikája kifejezetten foglalkoztat, de úgy gondolom, hogy manapság ennek a feszültségét akkor tudod jól ábrázolni, ha a csenddel is tudsz komponálni. A vizuális szmogban annyi a zaj, hogy a befogadó ingerküszöbét szinte lehetetlen elérni. Sem az agresszívre, sem a durvára, sem a borzasztóra nem kapja fel a fejét, én pedig nem akarom túlkiabálni a közeget. Ellenben ha ezeket az intenzív impulzusokat az ürességbe helyezem, sokkal erősebb hatást tudok kiváltani. Ezért a képeimen nyers vászonra dolgozom, és már nem félek az üresen hagyott felületektől. Mind a valós helyzetekben, mind a kompozíciókban a robbanás előtti pillanat feszültségének megragadása izgat igazán.
Azt hogyan lehet megragadni?
Törekszem arra, hogy a nézőnek is legyen tere a befogadás során, és ne csak passzívan elnyelje azokat a gesztusokat, amiket a vászonra vittem. Legyen a kép aktív alakítója, mert csak úgy lesz képes megtapasztalni azt az élményt, ami engem mozgatott az alkotás során. A festményeim végső soron a befogadó tudatában állnak össze teljes képpé. Én azt a képet nem fogom látni, és valószínűleg más sem.
Te is olyan vagy, mint egy modern kori lovag, hiszen évek óta többlaki életet élsz. Miért?
Igen, a Prágai Szépművészeti Egyetemen tanulok, és hazajárok Szőgyénbe is, Budapestre is. Most éppen a HAB rezidenciaprogramján töltök öt hetet. Ez az úton levés, sok mozgás valószínűleg azzal függ össze, hogy sokat akarok az élettől, ami ráfordításból is többet követel. Egyrészt igyekszem több városban is jelen lenni a művészeti életben, a másik oldalon meg minden városban-faluban van valami, amit csak ott kapok meg; ez a diverzitás is organikusan az életem része lett. Városban több történik, de jobban el is fáradok, vidéken kevesebb az inger, de az meg másban ad többet. Most már látom, hogy ez hosszú távon nem fenntartható, egy idő után el fogok fáradni, ezért jó lenne, ha sikerülne kiépítenem egy akkora networköt, hogy már ne kelljen ennyit jönni-menni. Már most sem utazom annyit, mint a Covid előtt, már nem esne jól.
Ez az állandó jövés-menés nem jár együtt az otthontalanság érzetével?
Sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, az Otthonról haza című sorozatom, amit négy évig festettem, ezt járta körül. A Covid előtt olyan sokat ingáztam a Prága–Pozsony–Szőgyén–Budapest tengelyen, hogy egy helyen maximum három-négy éjjelt töltöttem egyhuzamban, és olyan is volt, hogy csak egyet-kettőt. Aztán beütött a Covid, én pedig hazaköltöztem. Nehéz volt megmaradni egy helyen, mert addigra már hozzászoktam, hogy folyamatosan mozgásban vagyok. Nem éreztem otthontalanságot, inkább azt vettem észre, hogy az egyes helyszíneken a személyiségem más és más részei dominálnak. És azért is nehéz megmaradnom egy helyen, mert szeretek intenzív életet élni. Az otthon pedig tulajdonképpen nem is fizikai lét, hanem az a belső állapot, amikor komfortosan érzed magad bizonyos emberek vagy akár önmagad társaságában.
Mennyire tervezettek a kompozícióid?
Engem a komponálás érdekel, nem a gyártás. Ez azt jelenti, hogy valamilyen vízió van a fejemben. Inkább vázlatokat készítek, mint terveket, viszont végül a vásznon derül ki, hogy pontosan mi fog történni. Hagyom, hogy a kép is beleszólhasson, mire van szüksége. Ahogy a magánéletemben, úgy festőként is arra törekszem, hogy ne mindig a bejárt utakon haladjak. Ha teljesen megtervezném a képeimet, akkor már unnám őket megfesteni. Szeretek az alkotás során kontaktusba kerülni a vászonnal és az anyaggal, és ehhez az kell, hogy menet közben változtathassak az úti célon.
A HAB rezidenciaprogramján milyen munkákkal foglalkozol?
A mostani szériához igyekszem a legkülönfélébb festői módszereket, megoldásokat egymás mellett felvonultatni. Úgy képzelem el ezt a sorozatot, mintha rapalbumot csinálnék, amelyen többféle flow-val, változó alapokkal, különböző rímtechnikákkal megírt számok vannak. Nem akarok „trademarkfestő” lenni, évekig ugyanazt ugyanúgy festeni, mert abban elunnám magam, és valószínűleg elveszne a felfedezés élménye, ami előrevisz.
Ha mindig mást festesz, akkor szerinted mitől lesz koherens az életműved?
A képeimet az észjárásom, a logikám, a festői megoldásaim kötik össze, a nagy egészben szerintem meglesz a helye a különféle témáknak is. Lehet, hogy idővel rájövök: valójában végig ugyanaz a kérdéskör érdekelt, csak különböző jelenségek apropóján foglalkoztam vele.
Milyen terveid vannak a HAB-ot követően?
Visszamegyek Prágába, adok magamnak időt megérkezni, aztán folytatom az életem.
Könyv, ami inspirálólag hatott rád
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Rapalbum, amit rongyosra hallgattál
Akkezdet Phiai: Akkezdet
Kedvenc helyed Prágában
A Vitkov-hegy
Klasszikus festő, akinek szereted a képeit
Caspar David Friedrich
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
