Föltámadott a tenger
Az államosított filmgyártás első nagy történelmi témájú opusának inkább gesztus-, mint művészi értékű a jelentősége, bár ez nem az alkotók hibája: az 1953-as darab a szocialista hatalom propagandaeszköze volt. 1948-ban írtak ki pályázatot a forradalom és szabadságharc megfilmesítésére; még Örkény István is beadott egy filmtervet, amelyet – természetesen – nem fogadtak el. A zavaros sorsú projektben sorra váltották egymást a rendezők (Szőts István neve is felmerült, akinek azonban nem volt kenyere az ideológiának való behódolás).
Végül Nádasdy Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály hármasához került a tervezet, melynek ekkor már Illyés Gyula Két férfi című novellája jelentette az alapját. A rendezői kollektíva két évig dolgozott a filmen, de Révai József népművelési miniszter nem volt megelégedve az addigi munkával, így Pudovkintól, a szovjet montázsiskola egyik legmeghatározóbb alakjától kért segítséget. Végül az ő közreműködésével született meg a kétrészes, az osztályharcos értelmezés kényszerű beemelésének köszönhetően mérhetetlenül leegyszerűsített film. A vállalkozás determinált voltát érzékletesen mutatja az anekdota, mely szerint Révai így nyilatkozott a film elkészülte előtt: „Ez remekmű lesz, vagy semmi. Nádasdy vagy főrendiházi tag lesz, vagy felakasztjuk.”
A kőszívű ember fiai
Nehéz elhinni, hogy a mai általános és középiskolások egyik legkevésbé kedvelt kötelező olvasmányának adaptációja korának szuperprodukciója volt. A kőszívű ember fiait a bemutatót követően majdnem 9,4 millióan látták, ezzel ez lett a magyar filmgyártás második legnézettebb alkotása (az első helyen a Mágnás Miska áll). Várkonyi Zoltán nem sokkal egy másik forradalom után készített filmet 1848–49-ről: mivel a forgatás 1963-ban zajlott, abban az évben, amikor kihirdették az ’56-os „ellenforradalmi” tevékenységet folytatók amnesztiáját, elkerülhetetlen volt a politikai áthallás.
A történet központi tétje a három Baradlay fiú sorsa, mely elválaszthatatlanul összefonódik a szabadságharc eseményeivel. Ödön osztrákpárti apjával teljesen ellentétes szellemben irányítja a vármegyét, Richárd huszárjaival átáll a felkelők oldalára, Jenő pedig a megtorlás önkéntes áldozatává válik azzal, hogy magára vállalja családos bátyja „bűneit”. A kétrészes, összesen két és fél órás filmnek becsületére válik, hogy sikerül összesűrítenie a terjedelmes regény szerteágazó cselekményszálait, ráadásul a korban páratlanul látványos és monumentális akciójelenetek segítségével jeleníti meg őket. E telítettség azonban nem meglepő módon a lélektani ábrázolás rovására megy – még szerencse, hogy Jókai egyszerre romantikus és realista univerzumában elég egy-egy markáns tett, hogy egy szereplő személyisége teljes egészében feltáruljon.
Szegénylegények
Jancsó Miklós 1965-ös alkotását nemcsak a legjobb magyar filmek között tartják számon (az 1948 és 1968 közötti filmtermésből összeállított Budapesti tizenkettőbe, majd a minden idők legnagyobb magyar filmjeit tartalmazó Új budapesti tizenkettőbe ugyancsak beválogatták), de nemzetközi szinten is elismert mű, melyet a modernizmus példaértékű darabjának tekint a szakma. Húsz évvel a szabadságharc leverése után játszódik, amikor elrendelik a betyárság felszámolását. Habár a történetet valós események ihlették – a filmet csak az erre vonatkozó bevezető felirattal mutathatták be –, a cselekmény gondolati világa egyértelműen túlnyúlik a történelmi kontextuson. A Szegénylegények Jancsó egyik jellegzetes történelmi parabolája, melyben a konkrétnál sokkal fontosabb az egyetemes: jelen esetben ez az erőszak tértől és időtől független mechanizmusa. Az elvont tartalmat hasonlóan absztrakt képi eszközökkel ábrázolja a film, erre szolgálnak a hosszú snittek, a híresen bonyolult kameramozgások, valamint a feltűnően erős stilizáció.
Petőfi '73
A Föltámadott a tenger statikus és ideológiailag egységes történelemképének teljes ellentéte Kardos Ferenc „forradalmi passiójátéka”, mely Petőfi születésének százötvenedik évfordulójára készült. A kísérleti film tele van nyilvánvaló, illetve nehezebben felismerhető kulturális utalásokkal: párbeszédbe lép Jancsó Fényes szelek című művével (amely az 1956-os forradalom felől értelmezhető), de megoldásaiban a francia új hullám rendezőihez is kapcsolódik. Az alapszituáció a hatvanas évek diáktüntetéseire rímel: a Pápai Református Kollégiumban néhány száz diák újrajátssza 1848–49 történéseit.
A múlt szó szerinti megidézésével a farmernadrágos, hosszú hajú fiatalok saját értelmezésüket szeretnék megtalálni, jobban mondva megalkotni – a szerepjátszás tétje tehát a kritikus történelmi gondolkodás elsajátítása a rendszer oktrojált, kizárólagosnak elfogadott véleményével szemben. Formanyelvileg és politikailag is bátor alkotásról van tehát szó, amely folyamatosan játszik az idő- és valóságsíkokkal, ráadásul a happeninget és a csoportszínházi jelleget is bevonja világába, így még inkább relativizálja az eljátszott események, történelmi figurák és a pápai diákok viszonyát.
János vitéz
Petőfi ezúttal nem egy film szereplőjeként, hanem „közreműködőjeként” jelenik meg. A János vitéz szintén a százötven éves jubileum alkalmából készült, és amellett, hogy az első egész estés magyar rajzfilm, ez Jankovics Marcell első egész estés animációja is. Kozmikus szerelmi történet a népmesék időtlenségében. Eklektikus látványvilága a folklorisztikus motívumokon kívül a pop art és a szecesszió eszközeivel is dolgozik. Vizuális szempontból a legfontosabb inspirációs forrást az 1968-as brit Beatles-rajzfilm, a Sárga tengeralattjáró jelentette. A főszereplők mozdulattervezésében Jankovics munkáját a Macskafogót jegyző Ternovszky Béla és Nepp József segítette. A címszereplő Kukorica Jancsi Cserhalmi György, Iluska Nagy Anikó, a mostoha pedig Pártos Erzsi hangján szólalt meg.
80 huszár
Sára Sándor, aki nemcsak rendezője, de operatőre is volt az 1978-as filmnek, a Lenkei-század történetét választotta témául. Petőfi is megénekelte a huszárokat (a Lenkei százada című versben), akik a galíciai Mariampolból szöktek el, hogy csatlakozzanak a szabadságharchoz, útjuk pedig a Dnyeszter folyón és a Kárpátokon át vezetett. A látványos opusból épp csak a dicsőséges hazatérés marad ki, a rendező ezzel pedig élesen elhatárolja alkotását a téma feldolgozására jellemző romantikus idealizmustól. A hagyományos kalandfilmes narratívától az is távolítja a filmet, hogy legalább olyan fontos szerepet juttat a szép, de kegyetlen természetnek, mint a huszároknak: egy-egy akciódús jelenet között a kamera elidőz a környező tájon, így időről időre megszakad a cselekmény folytonossága.
Psyché
Bódy Gábor filmjei közül az Amerikai anzixot is említhetnénk, a rendező diplomamunkája ugyanis emigráns ’48-as katonatiszteket követ az amerikai polgárháborúban. Most azonban inkább az 1980-ban készült Psychéről szólunk, amely mögött már komoly anyagi háttér állt a rendező korábbi munkáihoz képest. Weöres Sándor azonos című kötete önmagában is igazi posztmodern alkotás: a 19. századi fiktív költőnő, Lónyay Erzsébet, azaz Psyché írásainak gyűjteménye több szinten összemossa a valóságot a fikcióval – ennek legegyértelműbb példája Ungvárnémeti Tóth László alakja, aki ténylegesen élt és alkotott (1788-ban született, és 1820-ban halt meg). Weöres tehát kettős játékot játszik: saját képzeletének szülöttéből, Psychéből történelmi alakot, Ungvárnémetiből pedig fiktív figurát csinál.
A film kölcsönveszi, továbbgondolja és átértelmezi a virtuális létmódok ilyen játékát, amennyiben a felvilágosodástól az 1920-as évekig követi a főszereplőket, akik a röpke százötven év alatt egy percet sem öregszenek. Azért kerülhetett fel listánkra az alkotás, mert felvillantja a reformkori országgyűléseket, illetve a szabadságharc utáni megtorlást. Az 1825–27-es pozsonyi diéta teljes jelenete azonban csak a háromrészes, 261 perces változatban látható. A mozik egy kétrészes, 208 perces verziót mutattak be, emellett készült egy nyugati forgalmazásra szánt, „mindössze” kétórás variáns is.
Szirmok, virágok, koszorúk
Ez a történet a 80 huszár által kitaposott úton halad, és a hetvenes–nyolcvanas évek „48-as filmjeinek” deheroizáló vonalába illeszkedik. Lugossy László filmje 1984-ben saját közelmúltjáról, az 1956-os szovjet megszállásról is beszél – természetesen metaforikus nyelven. A szabadságharc bukását követően Majláth Ferencet (Cserhalmi György) felkeresi az Ezredes (Őze Lajos), aki Kossuthnak szervez titkos hadsereget. Másnap letartóztatják Majláthot és hozzátartozóit. A Szirmok, virágok, koszorúk látomásos, költői alkotás egy család hanyatlásáról és a megalkuvás erkölcsi dilemmájáról: be szabad-e hódolni az ellenséges rendszernek, hogy mentsük az életünket? Lugossy műve elnyerte a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medvéjét, emellett nem kisebb filmes rajongott érte, mint Stanley Kubrick.
Guerilla
Hasonlóan viszonyul témájához Kárpáti György Mór. A 2019-es film a fegyverletétel után bujdosó, még dicsőségükbe kapaszkodó, de régen megtört katonák története. Mitikus méretű történelmi tabló helyett kisembereket és egyéni sorsokat mutat fel. A romantikus múltszemlélet elvetésén kívül leginkább a szikár, minimalista képi stílus és a lélektani érdeklődés távolítja el a hagyományos történelmi filmektől – habár itt-ott kilóg a „műfaji lóláb”, és felvillan egy-egy zsánerelem. A Guerilla legfőbb értéke feltehetőleg az, hogy realista ábrázolásra törekszik, a cselekményvezetés ugyanis idővel kissé ellaposodik. Érezni, hogy Kárpáti korábban rövidfilmekben utazott: az erős, feszültséggel teli kezdet és zárlat vontatott, lassú középrészt fog közre.
Most vagy soha!
Idén, a forradalom ünnepe előtt egy nappal érkezik a mozikba a legújabb Petőfi-film, Lóth Balázs munkája. Az előzetesek és az eddigi nyilatkozatok alapján a film huszonnégy óra történéseit dolgozza fel, a „mitikus napét”, amely nemcsak a nagy magyar költő, de az egész nemzet szempontjából korszakos jelentőségű volt. Az alkotás „hollywoodi” szeretne lenni mind képi világában, mind cselekményvezetésében. Emellett az alkotók szeretnének rávilágítani, hogy a márciusi ifjak tényleg egyszerű fiatalok voltak, csak épp nem egy bulinegyed romkocsmáiban, hanem a Pilvax kávéházban szövögették világmegváltó terveiket.
