Pokorny Lia: Sosem azért sikerült egy szerep, mert bántottak, hanem annak ellenére

Talán a LIAison című önálló ested volt az első, amikor rávett Botos Éva – aki meg is rendezte az egyszemélyes előadást –, hogy te írd meg az összekötő szövegeket. Addig azt gondoltad, hogy nem vagy író?

És most is ezt gondolom.

Ehhez képest A majdnem tökéletes boldogság receptje című előadásodból könyv is született.

Igen. Eredetileg azért írtam meg ezt a történetet, hogy előadás szülessen belőle. Aztán megkeresett az Athenaeum Kiadó azzal, hogy látnak benne egy könyvet is. A kötetben az előadás teljes szövege mellett helyet kapott egy beszélgetés is Rendi Máriával, amely az előadás témáit gondolja tovább. Ezt a részt Karácsony Ágnes szerkesztette.

A társfüggőségről?

Igen.

Mert társfüggő vagy?

Inkább azt mondanám, hogy a saját életemben is találkoztam olyan működésekkel, amelyeket a szakirodalom társfüggő mintáknak nevez. Ez azonban nem arról szól, hogy valaki ne tudna egyedül lenni, vagy állandóan párkapcsolatra lenne szüksége. Sokkal inkább arról, hogy hajlamosak vagyunk mások problémáit megoldani, felelősséget vállalni helyettük, vagy a saját szükségleteinket háttérbe szorítani. Ezért kezdett foglalkoztatni a téma, és ezért született meg az előadás is.

Társfüggő színész, aki otthagyta a társulatokat, viszont ír, egyre többet énekel, holott korábban egyikről sem hitte, hogy neki való.

Holnap talán már zongorázni is fogok. Vicceltem. De botcsinálta producerként tényleg működöm, ami egyszerre komoly és vicces helyzet.

Jól gondolom, hogy minden önálló ested valahol a társas kapcsolatok dinamikáiról szól a saját élettapasztalataid alapján? 

Számomra ezek leginkább az önismeretről szólnak. A kapcsolataink persze fontos szerepet játszanak ebben, mert a másik ember gyakran tükröt tart elénk. Egy konfliktusból, egy elakadásból vagy egy fájdalmas helyzetből sokszor többet tanulok magamról, mint amikor minden rendben van.

Vegyük sorra az estjeidet, kezdjük a LIAisonnal, ahol már bátran énekeltél, és meg is írtad a szövegeket. 

A LIAison tulajdonképpen arról szól, hogy mit tanultam a szerelmeimből és a kapcsolataimból. Hányféleképpen tudunk szeretni, alkalmazkodni, kapaszkodni, vagy akár elveszíteni önmagunkat egy kapcsolatban. Engem az érdekelt, hogy ezekből a történetekből mit lehet megérteni saját magunkról, és hogyan ismerhetjük fel azokat a mintákat, amelyek újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe visznek bennünket.

Sorra vetted az általad fontosnak tartott helyzeteket, és mindegyikhez találtál egy olyan dalt, sanzont, kuplét, slágert, amit imád a közönség, ráadásul pontosan kifejezi, hogy miről is beszélsz. A zenének a Füst című estedben is központi szerepe van.

A Füstben a humor mellett vannak pikánsabb, érzékibb dalok, összekötő szövegek is, amiket a füst köt össze. Szó esik füstös hangról, Füst Milánról vagy a füstölt kolbászról is. Van például egy szöveg, ami Psota Iréntől származik. Ő mondta egyszer – gomolygó cigarettafüstbe burkolózva – a következőket: „Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, mert olyan esendőek, sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk.” Gondoltam, vizsgáljuk meg, hogy is van ez. És  jön a Tibi, te bitang, ó te bitang….

Mit vizsgálsz a Majdnem tökéletes boldogság receptje című esteden? 

Azt, hogy mit hozunk magunkkal otthonról. Ugyanis tény, hogy amit gyerekkorunkban kapunk a szüleinktől és a környezetünktől, az nagyon mélyen beépül. Sokszor azt hisszük, hogy önazonosan működünk, miközben valójában családi mintákat ismétlünk, vagy éppen azok ellen lázadunk. Engem az érdekel, hogyan tudunk ránézni ezekre a működésekre, és hogyan találhatunk rá arra, hogy valójában kik vagyunk.

A Sakk-matt című ested is a férfi-nő játszmákról szól, de itt mintha a férfi szemszögéből vizsgálnád a helyzeteket. Szándékosan váltottál nézőpontot? 

Itt az alapötlet egy tizenkét lépéspáros valódi sakkjátszma, ahol minden lépés párhuzamba állítható férfi-nő játszmákkal, és valóban, érdekesnek találtam, hogy ezeket nézzük meg a férfi szemszögéből. Ezért választottam főleg férfiközpontú számokat.

Tehát itt is dalokkal is értelmezed a szerelmi, kapcsolati játszmák jellegzetes lépéseit, férfiszempontból, ráadásul elképesztően széles műfaji merítéssel a bluestól rapen keresztül egészen kemény rockig?

Igen, vannak a műsorban Edda-, Zorán-, Majka-, Geszti-, Azahriah- és VTech-számok is.

A rapszámokat az is nehezíti, hogy rengeteg szöveget kell megtanulni. 

Ráadásul nem tudok, vagyis nem tudtam eddig rappelni. Nagyon nehéz!

Ennyi önálló est mellett társulati előadásokra már nem is marad idő?

Egy színházban sem játszom most, mielőtt megkérdeznéd, azért, mert ebben is a szabadságra vágytam, és sokat dolgoztam magamon ahhoz, hogy rájöjjek: meg tudom csinálni.

Mióta dolgozol magadon?

A saját életemben, mint mindenkiében, időről időre kialakulnak nehezebb helyzetek, konfliktusok, elakadások. Ilyenkor én már nagyon régóta nem félek segítséget kérni.

Ha egy kész, jöhet is a következő probléma?

Igen, mindig jön újabb megoldani való feladat, de minél több munkát teszek bele, annál inkább bízom benne, hogy a következő helyzettel is meg fogok tudni birkózni.

Zavarnak a hibáid?

Nem a hibáim zavarnak, hanem a fölösleges szenvedések.

Színészként nincs szükséged a szenvedésre?

Nem hiszek abban, hogy a szenvedés önmagában tehetséget szül. Tudom, milyen mélyen lenni, nagyon jól tudom. De azt is tudom, képes vagyok kijönni onnan. Nekem nem a szenvedés ad erőt a színpadon, hanem az, hogy egyre jobban ismerem és tisztelem önmagam. Az ad magabiztosságot, hogy tudom: bármi történik, van erőm megoldani.

Mit gondolsz a színházi bántalmazásokkal kapcsolatos ügyekről, ami Eszenyi Enikő „visszatérésével” (amely aztán kudarcba is fulladt - a szerk.) most ismét előtérbe került? Ő azt az iskolát képviseli, amely szerint az igazi dudásnak használ a pokol. 

Az is egy iskola volt, vagy inkább egy hosszú ideig elfogadott szakmai meggyőződés. Sokáig azt gondolták, hogy a félelem, a nyomás vagy akár a megalázás segíti a művészi munkát, és hogy a nagy eredményekhez kemény, olykor kegyetlen módszerek vezetnek. Egyre többen kérdőjelezik meg ezt a szemléletet, és én is közéjük tartozom.

Mikor jöttél rá, hogy durvaság nem jár feltétlenül együtt művészi kiválósággal?

Amikor olyan rendezőkkel találkoztam, akik tisztelettel és bizalommal dolgoztak. Nem aláztak meg, nem kiabáltak, mégis repültem a színpadon. Akkor döbbentem rá, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Hogy a jó munka nem a félelemből születik. Utólag azt látom, hogy azokban a keményebb helyzetekben sem azért sikerült egy szerep, mert bántottak vagy nyomás alatt tartottak, hanem annak ellenére.

 Holott – és ez már nem csak a színházra érvényes – sokszor nem is bántalmazási szándékkal teszünk valamit, amit a másik joggal érez annak.

Persze. Velem is megtörtént, hogy egy adott helyzetben nem tudtam jobban működni, vagy nem volt még meg hozzá az eszközöm. Az viszont fontos, hogy utólag képes legyek ránézni arra, mit okoztam a másiknak.

A fiamtól például bocsánatot kértem, amikor rájöttem, hogy amit akkor törődésnek és segítségnek gondoltam, abban sok kontroll is volt. Ma már másként látom ezt, és fontosnak tartottam, hogy ezt neki is elmondjam.

Hogyan bántalmaztál szeretetből?

Én ezt inkább úgy fogalmaznám meg, hogy voltak helyzetek, amikor azt hittem, hogy jól segítek, vagy jól szeretem őt, közben pedig túl sokat akartam irányítani. Fontos felismerés volt számomra, hogy a szeretet és a kontroll nem ugyanaz.

Hanem?

Sokáig azt hittem, hogy a határhúzás azt jelenti, hogy megpróbálom befolyásolni a másik ember viselkedését. Ma már azt gondolom, hogy a határ inkább arról szól, én mit vállalok, és mit nem. Arról, hogy el tudom mondani, mi fér bele számomra, és mi nem, anélkül, hogy a másikat irányítani akarnám.

Ez a párkapcsolatoknál is működik?

Persze. Szerintem minden emberi kapcsolatban fontosak a határok. Nem az a dolgunk, hogy megváltoztassuk a másikat, hanem hogy őszintén elmondjuk, mi az, ami számunkra még belefér, és mi az, ami már nem. Ha például a párom rendszeresen kiabál velem, nem az a megoldás, hogy megpróbálom kezelni vagy megjavítani az ő dühét. Elmondhatom, hogy értem, hogy dühös, de nekem nem jó, ha velem kiabálnak. És ha ez újra megtörténik, akkor kimegyek a helyzetből. Nem büntetésből, hanem azért, mert felelősséget vállalok magamért.

A szakmán belül is használod a módszert?

Igen. Voltam olyan helyzetben, amikor két nap gondolkodási idő után azt mondtam, hogy mégsem vállalom el a munkát, mert úgy éreztem, hogy nem tudunk együtt dolgozni.

Hogy közölted az érintettel?

Fölhívtam, és a legnehezebbel kezdtem: elmondtam neki, hogy végül úgy döntöttem, nem vállalom a közös munkát. Aztán hozzátettem, hogy ha szeretné tudni az okát, szívesen elmondom.

Szerette volna tudni?

Igen. Azt mondtam neki, hogy nem érzem közöttünk azt a fajta szakmai és emberi kapcsolódást, amire nekem szükségem lenne ahhoz, hogy örömmel és bizalommal dolgozzak együtt valakivel. Nem az ő értékéről vagy tehetségéről volt szó, egyszerűen azt éreztem, hogy ebben a helyzetben nem tudnék önazonosan jelen lenni.

Hogy reagált?

Azt mondta, hogy tiszteli a bátorságom, ahogy ezt kimondtam, és nem is érezte bántónak, hiszen nem őt minősítettem, magamról beszéltem.

Ezért a reakcióért neki is jó osztályzat jár.

Inkább azt mondanám, hogy ez egy jó találkozás volt. Az a tapasztalatom, hogy amikor nem a másikban keressük a hibát, hanem a saját érzéseinkről beszélünk, arra az emberek többnyire jól reagálnak.

Mint a mesében. Gyerekek számára is van előadásod?

Igen, a Hamupipőke. Botos Évával játsszuk, Horgas Ádám írta át a mesét. Ketten vagyunk a színpadon, mégis rengeteg szereplőt alakítunk. Van olyan pillanat, amikor gyakorlatilag magammal beszélgetek több különböző karakterként.

A színpadi rögtönzés továbbra is szerepel a színészi eszközeid között?

Igen, sőt a cégek számára már létrehoztunk egy izgalmas improvizációs előadást, és ennek lesz folytatása is. Emellett több más tervünk is van, úgyhogy az improvizáció biztos, hogy jelen lesz az életemben.

A témát szomorúan teszi aktuálissá, hogy te vehetted át elsőként azt a díjat, amit Kálloy Molnár Péter emlékére hoztak létre. Nem lehetett könnyű átvenni, gratulálok, és ahhoz is, hogy a díjjal járó pénzt azonnal felajánlottad a családnak. 

Köszönöm. Nagyon megható és nagyon szomorú pillanat volt egyszerre. A díj megtisztelő, de közben végig Péter járt a fejemben.

Fotó: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu