Poszter helyett: Kun Fruzsina
Kun Fruzsina festészetében mindig is szerettem azt a kettősséget, hogy a képei egyszerre vonzóak és kissé nyugtalanítóak. A rózsaszínek, narancsok, vörösek szinte érzéki gyönyört okoznak, miközben a formák sokszor a test belsejét, szöveteket, ereket, membránokat idéznek. A Kehely című új művén azonban más is történik: a festett felület fizikailag megnyílik, a vásznat vágások szakítják meg, a réseket pedig fonalak kapcsolják össze. A sebzés és a gyógyulás lehetősége ugyanazon a képen jelenik meg.
Kun Fruzsina képein gyakran találkozunk belső szerveket, szöveteket, érhálózatokat idéző organikus formákkal, a „belső” azonban nála nem anatómiai értelemben fontos. A testi asszociációk mellett egy másik, nehezebben hozzáférhető, lelki dimenzió is megjelenik. Festményein különösen izgalmas a látható és a rejtve maradó viszonya. A rétegek egymásra épülnek, áttűnnek egymáson, hol megmutatnak, hol elfednek valamit.
Ezen a képen a rétegzettség a kép tényleges térbeliségét is meghatározza. A lazúrosabb, áttetsző rózsaszín felületek mögött narancssárga, ornamentikus vonalak tekeregnek, amelyeket vörös, hajszálvékony, érhálózatra emlékeztető rajzolatok kereszteznek. A különböző rétegek hol elfedik, hol átengedik egymást. A szemünk folyton mélyebbre próbál hatolni, miközben a motívumok egymásba gabalyodása miatt nehéz eldönteni, melyik forma van elöl, és melyik húzódik mögötte.
A rózsaszín és a narancs élénk, meleg árnyalatai első pillantásra játékossá teszik a kompozíciót, közelebbről azonban már a hús, a vérrel átitatott szövetek és a test belső felületeinek képzetét idézik. Kun festészetében régóta jelen van ez a kettősség: a puha, vonzó színvilág mögött gyakran valami nyugtalanító, akár viszolygást keltő tartalom húzódik meg. Éppen ezt az ambivalenciát szeretem a munkáiban, ahogyan a szépség és az idegenség, a vonzódás és a viszolygás egyszerre érvényesülnek.
Az új munka legizgalmasabb eleme a vászon felhasítása. Kun ezúttal nemcsak festői eszközökkel idézi meg a test belső világát, hanem magát a vásznat is megsebzi. A vágásokat lilás fonalakkal köti össze, amelyek a kép alsó részén laza hálót alkotnak, majd a vászonról lelógva egészen a padlóig érnek. A szálak a seb összevarrását, a gyógyulást idézik, de nem rejtik el a sérülést, inkább még hangsúlyosabbá teszik. Különösen szeretem ezt a kettősséget: a vágás és az összekötés, a sérülés és a helyreállítás gesztusa egyszerre van jelen.
A fonalakban egyszerre vehetjük észre a sérülékenység és a helyreállítás szándékát. A seb összevarrható, de a nyoma megmarad. Ráadásul az öltések még inkább hangsúlyozzák a vágásokat. A szálak lazák, helyenként kuszák, a padlón összegabalyodnak. Nem a tökéletes gyógyulás képét látjuk, sokkal inkább magát a folyamatot, amelynek része a bizonytalanság, a fájdalom és az újrarendeződés is.
A kép organikus formavilága és a textil használata miatt a női testtel, a nőiség tapasztalatával kapcsolatos kérdések is felmerülnek. Kun korábbi munkáiban is fontos szerepet kaptak a női testhez kötődő tabuk, a belső és külső határok, valamint a különféle testi folyamatok.
A mű azért is izgalmas, mert jól látható rajta Kun Fruzsina festészetének alakulása. A korábbi munkákból ismerős intenzív kolorit, organikus formák és egymást elfedő rétegek megmaradtak, ugyanakkor a vászon megvágásával és a fonalak beemelésével maga a kép válik sérülékeny testté. Színei és a formái rendkívül erősek, emellett pedig egy alkotói gondolkodás fontos változását is megmutatja.
