David Hockney magyar művészekkel mutatja meg, milyen világ marad a gépek után
Mit kezd egy autógyártó cég az iparosodás, a sebesség és a hatalom árnyoldalaival? A Mercedes-Benz Art Collection első magyarországi bemutatkozása meglepően önreflexív választ ad: nemzetközi világsztárok és nagyszerű magyar alkotók művein keresztül vizsgálja, milyen világot hozott létre a gép – és mi maradhat utána.
Kifejezetten lelkesítő, hogy ilyen erős nemzetközi válogatás látható most Magyarországon. A Török Krisztián által kurált Power Lines azonban nem pusztán felsorakoztatja a vállalati gyűjtemény sztáralkotóinak, például David Hockney-nak, Robert Longónak vagy Selma Selmannak a munkáit, hanem azokat párbeszédbe hozza magyar alkotókkal is, többek között Kortmann–Járay Katalin és Mendreczky Karina, Eperjesi Ágnes vagy éppen Süveges Rita műveivel, így az Art is Business közreműködésével megvalósult tárlat az ipari kontextust a közép- és kelet-európai régió történelmi tapasztalataival kapcsolja össze, így az iparosodás, az energia, a mobilitás és a hatalom kérdéseire egy komplexebb nézőpontból tudunk rátekinteni.
Nagyon izgalmas helyszínt találtak ehhez a kiállításhoz: a Merlin Színház egykor transzformátorállomás volt, így anno Budapest ipari fejlődését és energiaellátását szolgálta. A cím (magyarul távvezetékek vagy erővonalak) így még inkább értelmet nyer, ugyanakkor a Power Lines nemcsak elektromos vezetékeket jelent, de kirajzolja az energia, a munka, a mobilitás és a hatalom látható vagy éppen láthatatlan hálózatait, a művek pedig reflektálnak arra is, hogy hogyan mozognak ezeken keresztül az emberek, a nyersanyagok és erőforrások, valamint, hogy kiknek van joga meghatározni ezeknek a mozgásoknak az irányát.
A kiállításon minden mű „csúcskategóriás” alkotás, szerencsére a tér sincs túlrendezve, így egyszerre lehet elmerülni az egyes alkotásokban, amelyek között sok installáció és videómunka is szerepel, valamint a felvetett kérdésekről is érdemben tudunk gondolkodni a tereket bejárva.
A konyhában Ben Willikens üres, szinte klinikai terei kerülnek Eperjesi Ágnes Szorgos kezek sorozata mellé, amelynek piktogramjai tisztítószerek csomagolásairól származnak. Willikens folyosóin már nincs jelen az ember, mégis minden azt szabályozza, hogyan mozogna bennük. Eperjesinél éppen fordított a helyzet: a munkát végző kéz láthatóvá válik, miközben maga a házimunka továbbra is észrevétlen marad. Ettől olyan pontos a két mű találkozása: az egyik a dolgozók nélkül is tovább működő rendszert, a másik a rendszer láthatatlanná tett működtetőit mutatja meg.
Noémie Goudal Inhale, Exhale videója azért izgalmas, mert sokáig nem tudjuk, valódi tájat nézünk-e, vagy díszletet. A vízből lassan nyomtatott növényképek emelkednek ki, a tükröződésben pedig összecsúszik természet és mesterséges látvány.
Ezenkívül nagyon sok olyan munka látható ezen a kiállításon, amelyek ilyen formában festenek fel egy utópisztikus vagy disztópikus jövőképet, nagyon világosan rámutatva arra, hogy milyen súlyos következményekkel járhat az ipari fejlődés és ez a folytonos gyorsulás.
Az anyag mégsem kizárólag romokról és következményekről beszél. Számos munka fordul egy olyan jövő felé, ahol újrarendezett társadalmak és az emberi létezés lehetséges új formái jelennek meg. Kortmann–Járay Katalin és Mendreczky Karina everything is illuminating című installációjában például a fény nem egyszerűen energiaforrás vagy technológiai vívmány, hanem az emlékezés, a tájékozódás és a kapcsolódás eszköze. De Marta Dyachenko Kaniv című munkájában is ott van az újrakezdés lehetősége.
Dyachenko nem menthetetlen romokat lát a szocialista modernizmus töredezett betonelemeiben. A repedéseket sem rejti el, mégis megmutatja, hogy a darabok új rendbe állhatnak össze. Ettől hiteles a két mű optimizmusa: nem tesznek úgy, mintha a múlt sérülései eltűntek volna, de azt sem állítják, hogy minden végérvényesen elveszett. A maradványokból még mindig lehet valami újat építeni.
A gép és az erotika kapcsolata, az ipari modernitás csábító jellege is többször előkerül a kiállításban. Sylvie Fleury Swiss Polish Meditation című videójában például az autó nem egyszerűen egy gép, hanem valami, amit kívánni is lehet. Polírozzák a karosszériát, közben felbőgnek a motorok, minden csillog és tökéletes. Olyan, mintha egy autóreklám, egy divatbemutató és egy furcsa rituálé (vagy akár szexuális aktus) csúsznának egymásba.
Selma Selmannál még nyersebben jelenik meg ez a kapcsolat. A családja fémhulladék-gyűjtéshez kötődő múltjából kiindulva használt autóalkatrészekre fest női testeket és szövegeket. A test és a textus elfoglalja, kisajátítja a gép felületét, így míg Fleury fényes karosszériái a luxusról és a csábításról beszélnek, Selman sérült, nehéz fémdarabjai pedig a kiszolgáltatottságról és az önrendelkezésről is szólnak.
A kiállítás legmeglepőbb gesztusa: egy olyan vállalat, amely maga is alakította a motorizáció történetét, a saját gyűjteményén keresztül kérdez rá ennek az örökségére és következményeire. Egészen rendkívüli önreflexió lesz így ez az anyag. Ráadásul nem úgy beszél az ipari korszakról, mintha az már mögöttünk lenne. A gép továbbra is működik, mi pedig továbbra is benne élünk az általa létrehozott rendszerben. Éppen ezért egyre kevésbé kerülhető meg a kérdés: merre vezet innen az út?
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
