Pihent írói, kifent rendezői elme szükségeltetett a Thália Színház Új Stúdiójának bemutatójához. Pozsgai Zsolt a színműveit kormányzó gondos, gördülékeny mondatokat a többsávos pszichológiai kamaradráma útjára állította, Árkosi Árpád rendező viszont tudatosan nem gyorsította, hanem lassította a svungot. Ebből laboratóriumi munka lett. Pozsgai temperamentumosabb és Árkosi kimértebb, egymást időnként kioltó helyzetelemzése között keresi helyét a három színész.
Elsbeth Schragmüllernél talán csak Mata Hari volt híresebb kémnő az I. világháborúban (említi is őt a darab, eredeti nevét ? Margaretha Geertrude Zeller ? sem hallgatva el). A Madame Docteurnek is nevezett hírszerző az 1880-as évek végén született és 1940-ben hunyt el. Élete valós regényére alapozva ? az idővel kicsit játszva ? a szerző a tizenöt esztendeje svájci szanatóriumban élő-vegetáló tudathasadásos beteg mellé orvosát, a kórházigazgató Dr. Theo Kapplert és a Magyarországról érkezett fiatal terapeuta Helga Bartmannt sodorta. Akinek van egy fiolányi színházi és/vagy lélektani jártassága, kettejüknek a bódult Elsbeth mellett folytatott első beszélgetéséből kiérzi: egyikük sem csupán az, akinek tűnik. Mivel krimiszerűen érdekesnek szánt intellektuális és történelmi nyomozás a szünet nélküli száz perc tétje, a fejleményeket nem illik elárulni. (Azt a színlap közli, hogy a hősnő ?együtt élt titokzatos betegségével, amely alkalmassá tette őt a kémnő szerepére, de ahogy feladatát elvégezte, a kór ismét elhatalmasodott rajta? elborult elmével, a fejében pisztolygolyóval végezte?.) Pozsgai számos húzást bevet, hogy a színház és a színészek számára sokszorosan rétegezett szöveget nyújtson. Akad jelenet, amelyben a valamelyest erőre kapott Elsbeth és Helga kölcsönösen egymás anyja és lánya, Kappler pedig mindkettejükbe szerelmes (legalábbis idézőjelben). Hiába azonban a különféle eszközökkel elért, minimum háromszoros tudatmódosulás, mégsem szikrázik a levegő, mert a páciens kórtörténetét nem csupán lélekgyógyászként ismerő doktornő nagyjából az elmejátéknak nevezett dráma utolsó harmadáig mindig előre mondta a tudnivalókat. A másik kettő ennek ütemére cselekedett: a beteg a vizionáló múltba révedésekkel (és valószínűleg az emlékekbe omlás megjátszásával), az igazgató a kényszerű meghátrálásokkal. A kifejletig igencsak illusztratív az építkezés, és sok összefüggés nem világos. Vajon melyik nagykutya írhatta alá Bartmann kirendelését a (pár percig úgy fest, nem is tisztázott kilétű) idősödő, skizofrén kémnő mellé? Ugyanis doktor Kapplernek a ki nem mondott névtől a saját intézetében inába száll a szakmai és emberi bátorsága. A találgatás mégsem különösebben nehéz, hiszen lassacskán mindenki leveti álcáit: egykori I. világháborús spionjuk a II. világháborúba menetelő, karjukat maguk elé lendítő németeknek lesz terhére jogosan feltételezett ismereteivel. Kolonccá válik a kémnő; az ő számára pedig kolonccá a zsigereibe ivódott ? és rejtekfiókjaiba zárt ? sötét tudás.
Ondraschek Péter díszlettervezői geometriája kanapé, tükrös pipereszekrény és utazóláda közé háromszögeli az eseményeket (a rendezés leginkább a motivikusan is fontos tükröt aknázza ki). Schragmüller tolókocsiját ebben az erőtérben járatja, forgatja az effektusok adagolásán (lehetőleg a disztingváltságán) rendíthetetlenül őrködő Árkosi. Azaz Bencze Ilona, aki ? egyes információk szerint szakavatott pszichológusi segítségre támaszkodó ? vonaglásaival és kiáltásaival a színpadi figura hitele ellen dolgozik, ám amikor maga mögött hagyja a betegség-realizáló megoldásokat, átszellemült módon idézi a magát megszállott hazafinak hirdető alakváltogató politikai kalandor egykori énjeit (például a francia hajnalok színvilágába szerelmesedett, vászna előtt meztelenül álló festőnő-kémét). A lehalkulás, a finom mimika, a muzsikáló testnyelv ugyanúgy jót tesz a szerepnek, mint a mozgás közben is szoborszerű, búcsúzó tartás. Igyekszünk elhinni ? néhány aktualizáló szólam közepette ?, hogy a családilag és nagyközösségileg is sokszoros gyilkos asszonyból kibukik a moralista és a pacifista.
A morfium bőséges adagolásától nem idegenkedő Bartmannt Vertig Tímea szűk eszköztár fegyelmezett beosztásával, karcosan eleveníti meg. Kapplert, a szexuális terápia elkötelezett alkalmazóját Hegedüs Miklós még kevesebb vonásból próbálja kihozni. Kettejük egymást kerülgető harcához, alá- és fölérendeltségük láttatásához a szerepek jobb írói megkonstruálására és több színészi munícióra lett volna szükség. Sem Vertig, sem Hegedüs nem otthonos abban az elvontabb, jelzéses játékmódban, amelyet a darab befejezése, Árkosi egész kompozíciója diktálna.
A fölöslegesnek bizonyuló fekete szemfedél-függöny mögött az előadás alapszíne a barna. Ez a régi fényképek koloritja (Pozsgai kiindulásként egy elmosódott Schragmüller-fotóra utal), ez a nemzetiszocialista Németországhoz társított egyik szín. Ondraschek Péter jelmezei és figura-előhívó kellékei jók, a szín-összbenyomásnak a piros és a fehér irányába való mozdítása ugyancsak. Soós Tamás egy sejtelmesen világított szögletből, elmeápolti öltözékben, félig árnyékként szolgáltatja a bemutató legszuggesztívebb elemét: a borzongató zenét.
