Rögvidék

(részletek)

A balkáni aranyhal, ez a salétromszagú, rögevő hegyicápa, egy napon megtalált. Azt mondja: „Van egy kívánságom, amit teljesítesz.” Tudtam, hogy ő az, bár WhatsAppon jelentkezett, egy haverom avatárjaként, aki ezt írta: „Nem erdekel egy jo melo? Bg-Alb-Korfu (3 hetes Balkan korut). Szallas jo fizu. Tuti jatt. En nem tok menni. 12 amerikai turista 3 busz ket Opel meg egy Ford. Te vezetned az egyiket. Na?” Rögtön visszaírtam: „Csomagolok.”

[…]    

Európa legelső lakott települése Rómát idézi a hét dombjával, de hol volt még Róma, amikor itt – a Város alapítása előtt négy évezreddel – már javában gyakorolták a mai napig divatos, tömeges egy helyen lakást az emberek. Igaz, nem volt az még egy összefüggő város, kisebb falvacskákban tanyáztak a trákok, és ezek a falvacskák lassan összeolvadtak, aztán a később itt letelepedő bésszoszok már emeltek egy falat, hadi rangra emelt egységbe zárva ezáltal az épületeket; aztán a perzsa hódítás után a makedónok uralma következett, és a város akkor kapta – a hódító II. Philipposzról – máig ismert nevét: Philippopolisz. A magyarok fülét valamiért bántotta ez a név; elnevezték Filipápolynak, de mondták Filippopolynak is. Ma már a bolgár nevét használjuk, ami hangzásban, írásban jobban már nem is üthetne el az eredetitől: Plovdiv.

A parkolót meglehetősen könnyen és gyorsan megtaláltuk, még Jeremy meg Bridget is fürgén pattant ki a kisbuszból. A társaság kisebb csoportokba fejlődött, már elkezdődött a klikkesedés, amit Z. az ülésrenddel igyekezett kordában tartani. Bezárt boltsor üres kirakatai mellett álltunk, az egyik emeleti kőerkélyen unott arcú pacák könyökölt cigarettázva, és minket figyelt. A földszinti kirakat poros panorámaablakaiban egy sor lecsupaszított manökenbaba állt sorfalat, háttal kifelé. Volt ott fehér, fekete, sárgás, barna, egy-két majdnem rózsaszínű, meg egy vörös is; a tervező nyilván a polkorrektséget tartotta szem előtt, mert lehet-e azt tudni manapság, akadhat, aki főtt rákként coming outol. 

Miközben a bábuk némán meresztették a seggüket a kirakatban, L. meg én bezártuk a kocsikat, Z. pedig elismételte az aznapi programot, mely szerint néhány ókori romot meg az amfiteátrumot látogatjuk meg.

– Templomot nem?

Bridget kérdésére Z. közölte, hogy azt majd délután, a visszaúton. Vess megjegyezte, hogy a program szerint ebéd után Asenovgradba megyünk, meglátogatjuk az ottani erődöt, ahol van egy tizenkettedik századi templom. (Az, hogy tizenkettedik század, nem sokat mondott a csoporttagoknak, de hát a hippikultúrában gyökerező szemléletű amerikai nyugdíjasoktól nem is várható el, hogy a pár generációra visszavezethetőnél régebbi világrendről fogalmuk legyen. Templom: azt tudta mindenki, mit jelent.)

Vess aggjaink karéjában folytatta: makedónkori maradványok nem nagyon vannak Plovdivban; itt is, ahogy szinte mindenhol, a rómaiak átépítettek, kiegészítettek, betoldottak, aztán később az erre járó népek szétlopkodták, még később az oszmánok meg a maradékot vitték el vagy építették át. Ennek ellenére néhány igen szép oszlopsor meg falmaradvány még mindig áll.

– Mint például az is – mutatott az út túloldalára a bolgár idegenvezető. Egy csonka oszlopsor bordázata meredt ki a földből. – Az egykori város keleti kapuja. Ott kezdjük, jöjjenek utánam.

Z.-nek mindenhol kísérnie kellett a csoportot, míg L.-nek meg nekem ez opcionális volt. Mondtam L.-nek, hogy én élek a lehetőséggel, hogy kihagyjam ezt az alternatívát.

– Hát én se megyek. Betongyár mellett nőttem fel, meg a nagyszülőknél nyáron, egy kőbányánál. Láttam én már követ eleget.

Én viszont kíváncsi voltam a kövekre, csak nem a hordával közösen vonulva kívántam megszemlélni azokat. Azt mondta – talán kicsit sértődötten –, hogy érti, akkor ő marad a kocsiknál, aztán megkeresi az éttermet, ahová az ebéd szól, és ott megvár mindenkit. Volt szűk másfél óra addig. Egyedül vágtam neki az óvárosnak.

Egyenesen a Dzsumaja-mecsethez mentem, az közel van az étteremhez, onnan csillagtúra-szerűen megnézem a fontosabb látványosságokat, de lássuk, mi fér bele. A mecset egy pálmafákkal szegélyezett, vöröstégla- és kőberakásos, szögletes épület, egy minarettel és csinos kupolával, odabent a földön türkiz szőnyegcsíkok, a falakon diszkrét arany és zöld díszítőmotívumok és cinóber felületek váltogatták egymást. Békítő, nyugalmat sugárzó hely. Meg hűvös: kilépve főbe kólintott a hőség, elvakított a fehér járólapokkal kirakott I. Sándor cár sétálóutca, amely itt egy körcikkely formájú terecskévé szélesedett, idomulva a római kori hippodrom vonalához, amelynek megmaradt északi íve megszemlélhető az utcába vágott ék alakú hasadék pereméről. Óriási mészkőtömbökkel lépcsőzetesen kirakott nézőtérrészlet, ennyi, amit feltártak, a többi vagy a föld alatt van, vagy elhordták a századok folyamán, mindenesetre ez taktikai szempontból fontos pontja lehetett a versenypályának, a szekerek fordulása látványos lehetett, még ha az ember szeme meg is telt porral, meg a lepényszelet a kezében; az előzési kísérletek is jórészt itt történhettek, ahogy a mai autóversenyeken, az ókori szekérderbiken is az ideális ívek kereshették a hajcsárok, és hát itt történtek a koccanások, borulások, véres balesetek, egyszóval ezen a pályaszakaszon lehettek a legjobb és legdrágább ülőhelyek, hajdanában-danában, az emberiség férfikorának delelőjén.

Úgy gondoltam, hogy a korzóba torkolló valamelyik mellékutcán át az amfiteátrum felé veszem az irányt, utána a római fórum mellett elhaladva fogom megközelíteni az éttermet. Néhány lépés után, az épület által vetett árnyékszelet határvonalán megpillantottam egy németjuhász méretű, keverék kutyát, kopott, fekete-piros emelőhám volt rajta, teste ösztövér, bundája csapzott és fénytelen, hátsó lábai furcsán előreálltak ültében, orra pedig majdnem a földet érte, mintha egy kifejezetten haladó jógapozíciót mutatna be. A feje rövid, sorvadásos ívben jobbra-balra imbolygott, egész testében dülöngélt ültében, majd kínkeservesen talpra evickélt, de a lábai alig bírták tartani, kétségkívül valami nagyon nem volt rendben vele azon kívül, hogy öreg volt; a háta görbe maradt, száraz orra hegye a földet súrolta, és ebben a kókadt kiflitartásban, remegő lábakon kínnal-bajjal elvonszolta magát néhány lépésnyire, az épületfal árnyékába, ott leroskadt, és felvette a korábbi pozícióját. Körülnéztem: az emelőhám gazdára utalt, de a járókelők mind fotózkodó turisták voltak, ha észrevették is a kétségtelenül utolsó napjait tengető kutyát, nem ilyen hangulatképre vágytak, gyorsan elfordultak és mentek tovább. Az épület földszintjének árkádjai alatt egy gyorsétterem tábláját fedeztem fel, a másik alatt meg egy vegyesboltét, gondoltam, bemegyek és veszek egy flakon vizet, hátha meg tudom itatni. Ekkor a boltajtón kilépett egy torzonborz hajléktalan és komoly térorientációs zavarra utaló mozgással a kutyához lődörgött. Nem volt részeg. Menet közben néhányszor hátradöccent, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A kutya füle botját se mozdította. Nem tűnt meglepettnek, és amikor a fickó megfogta a hám fogantyúját és lábra segítette, nyomorúságos, önjáró robotvánszorgásba kezdett megint, de rossz irányba indult, a hajléktalan vigyázva átfordította a kutyát, és elindultak ketten, rogyadozó lábaikon az enyémmel ellentétes irányba. Egy öreg, beteg kutya és egy romos hajléktalan, életük késő alkonyán. Egy pillanatra úgy éreztem, allegorikus jelenetet látok.

[…]

Egy órával később, miután többször is téves utcába hajtottam be (a Google Maps informatizált karmikus bosszú az ember elhibázott sorsdöntéseiért), szürke tömbházak között, nyomorék fák és Szófia egyik védjegyének számító gondozatlan bozót takarásában valahogy, végre-valahára, megtaláltam a múzeumot. A dísztelen, egyszintes épület szégyenfoltként bújt meg a jellegtelen panelházak között, sehol egy emberi nyelven írott felirat vagy tábla nem lógott az oldalán, pattogzó festésű öntvénykerítésén. Szűk hektárnyi, múmiasárgára égett gyomkert is tartozott hozzá, benne hegekként álltak szétszórva kisebb-nagyobb szobrok. Jegyet váltottunk az alagsori pénztárban ücsörgő néninél – hiába vártam, hogy kifizetik az enyémet is, szartak rá –, és felmentünk az emeletre, ott volt a kiállítórészleg, egy hatalmas, oszlopokkal és félfalakkal tagolt terem, tele a kommunizmus ős- és fénykorából származó festményekkel, transzparensekkel, és a szovjet blokk országaiból származó agitációs plakátok repróival – egyszóval szörnyű egy hely volt, de aggjaim teljesen el voltak varázsolva. Aztán elkezdtek hülyeségeket beszélni.

– Erről beszéltem – mondta Bridget –, ezek kommunista relikviák.

– Mire számítottál – kérdezte Wayne –, Mikiegérre?

– Még mindig nem tiszta, minek kell két szó rá.

– A Mikiegérre?

– Nem vagy jópofa, Wayne.

– Na, de tényleg – mondta Skyler –, azt írja, a Szocialista Művészetek Múzeuma, erre meg tele van kommunista dolgokkal. Hogy van ez, tudja valaki?

– A szocializmus az egy rendszer – szólt közbe Shane. – Országokra mondják, hogy kommunista. Mondták.

– Mondják. Még ott van Észak-Korea.

– Tényleg.

– Mondom, a kettő egykutya – mondta Wayne.

– Azzal az erővel – mondta Shane – mondhatnánk akár sztálinizmust vagy a marxizmust is, a lényeg...

– Hogy micsoda?

– Marxizmus, Bridget – mondta Wayne artikuláltan. – Tudod, az a szakállas ipse, aki írta azt a betiltott könyvet, hogy is hívják...

– Žižek, tudom.

– Mi? Nem, Skyler, Marx. Karl Marx.

– Ja, igaz – mondta Skyler. – Mindig tévesztem a Winnetou írójával.

– Egy másik német volt.

– Micsoda?

– A Tőke! – kiáltott fel Wayne. – Micsoda memóriám van, mi?

– A lényeg – mondta Shane –, hogy a marxizmus megint csak ugyanaz, mint a kommunizmus meg a szocializmus. 

– És akkor azok nem is oroszok voltak?

– Kik?

– Hát a… a marxisztikusok, Shane. Azt mondtad, német volt.

– Marxisták, akarod mondani. De oroszok voltak.

– Egyszer olvastam egy könyvben – mondta Skyler –, hogy… vagy cikk volt?

– És akkor mi a helyzet a sztálinistákkal? – kérdezte Bridget. – Most egy kicsit összezavarodtam, az az igazság.

– Ez is volt a cél – mondta Skyler –, hogy a sok elnevezéssel megbolondítsák az embereket, hogy már azt se tudják, hol vannak. Nem?

– A sztálinisták is kommunisták voltak – mondta Shane –, akik a szocialista propagandát tolták. Szintén oroszok.

– Azt tudom – Bridget sűrűn bólogatott.

– Sőt, szovjetek.

Wayne széttárta a karjait. – Nem ezt mondom? Kommunisták, szocialisták, marxisták, sztálinisták, egyre megy.

– Meg a leninisták – tette hozzá Shane –, akik a bolsevizmust tolták. Mind ugyanaz.

– Jézusmária, Shane, micsoda? 

– Én úgy hallottam... – szólt közbe Skyler, de Bridget leintette.

– Hogy mondtad? – Bridget Shane felé fordult. – Bolsevisták?

– Bolsevikek, Bridget – javította ki Wayne.

– Shane-el beszélek. Szóval?

– Azok Lenin csatlósai – magyarázta Shane –, ők kobozták el a magántulajdont.

– Hát én most már teljesen össze vagyok zavarodva – mondta Bridget és tanácstalanul forgatta a fejét.

– Most? – visszhangozta Wayne, majd körbenézett, meglátott és sürgetőleg intett felém. – De hát van itt nekünk egy szakértőnk, majd ő elmagyarázza. Jöjjön csak ide.

– Tényleg – intett Shane is, épp hogy el nem füttyentette magát. – Tisztázza itt nekünk ezt a dolgot, jó? Akkor most szocialista, kommunista, bolsevik, leninista, sztálinista… mi is volt még…

– Marxista – mondta Bridget.

– De belejöttél, feleség. Aggódnom kell?

– Meg leninista…

– Na szóval – mondta Wayne –, ezek között mi a különbség? Ha van.

– Nem említették a maoizmust – mondtam.

– Jézusmária, álljatok már le.

– Szerintem maradjunk a kommunizmusnál – mondtam –, az nagyjából lefedi mindegyiket.

– Nem megmondtam, hogy ugyanaz? Mondtam vagy nem mondtam?

– Ó, dugulj már el, Wayne! Szóval… én csak nem értem, hogy ezt a múzeumot akkor miért…

– Továbblapoztunk már, Bridget.

Közbeléptem és rögtönöztem nekik egy kiselőadást a kommunizmus utolsó éveiben telt gyermekkoromról, betonszürke, hideg és kilátástalan képet vázoltam fel nekik, beszéltem az élelemhiányról, a telefonok lehallgatásáról, a besúgókról, Csernobilról (arra felkapták a fejüket; aztán lehajtották, amint mellékesen hozzátettem, hogy a Challanger katasztrófája is abban az ominózus 1986-os esztendőben történt), a szüleimről, akiket időnként behívtak kihallgatásra, és mire hazaértek, minden fiók és szekrény tartalma a szőnyegen hevert szétszórva; arról, hogy alattunk egy kétszobásban háromgenerációs család lakott, mind alkoholista, beleértve a legkisebbet is, aki kétéves lehetett, de ők voltak az egyetlen szomszéd család, akikről biztosra tudtuk, hogy egyikük sem besúgó, mert éjt nappallá téve ittak (a csecsemő is csak nagyon ritkán sírt); az áram- és vízszünetekről, a penészes falakról és arról, hogy tyúkokat tartottunk az erkélyen; hogy nem mehettünk külföldre, de a benzinkvóta szűkös volta okán belföldön sem volt nagy mozgásterünk – és végül bevittem egy kis színt is az összképbe, hogy mindezek ellenére szép gyermekkorom volt, rengeteget olvastam, mert ha élelem nem is került mindig, azért könyveket valahogy mindig sikerült átcsempésztetni a határon, csak épp a borítójukat kellett kommunista kiadványokéra cserélni, így a házkutatások alkalmával azokat nem is bolygatták, és jártam a közeli rétet és az erdőt, és azt hiszem, egy boldog gyermekkorhoz nem is kell több, mint hogy ott nőjön fel az ember a virágok és fák között. A végét sikerült TED-esen sekélyesre meg giccsesre venni, és a várt hatás nem is maradt el, aggjaim odáig voltak a gyönyörűségtől, hogy valami igazán magasztos szörnyűségből kaptak első kézből ízelítőt, egy olyan, majdhogynem irigylésre méltó, valóságízű barbár kálváriából, amihez foghatót ők sosem élhettek át (bár igaz, láttak a témában akciófilmeket). Amennyire meg tudtam ítélni, jattesélyes produkciót adtam elő. És még csak most kezdtem.

Miután felvázoltam nekik a big picture-t, a beltéri kiállítást vettem górcső alá. A tárlat jórészt festményekből, reprókból meg transzparensekből állt, és egyik-másiknál megállva elemeztem is a látnivalókat, aztán hagytam időt kérdésekre is. Az egyik festmény egy anyát ábrázolt a szoknyájába kapaszkodó kislánnyal, amint egy madzaggal összekötött ruhacsomagot vesznek át egy fegyveres katonától. A partizán felesége, ez volt a címe, és noha a partizán szó jelentése nem csengett nekik idegenül, a kép üzenetét tekintve merőben eltájolták magukat.

– Nem, nem segélycsomagot kapnak – mondtam –, hanem a kivégzett partizán ruháit veszik át.

– Értem – mondta Shane –, tehát gondolom, a nő férje volt a partizán.

– Pontosan.

– És a gyerek a katona előtt, az pedig akkor a kislánya – mondta Skyler.

– Így van.

– Mármint a partizáné.

– Igen, aki azért nincs rajta a képen, mert lelőtték.

– Aha. Vagyis itt a képen akkor a kislány már árva.

– Igen.

– Az meg az özvegye.

– Igen.

– Akkor eddig tiszta. Wow – Skyler felé fordult. – Hát nem szomorú?

– Megszakad a szív – mondta az, miközben a kézitáskájában turkált.

– Tehát akkor – fordult vissza Bridget – a művész ezzel a képpel azt akarta mondani, hogy ne lázadjanak a kommunizmus ellen, mert akkor így járnak.

– Nem.

– Hát akkor?

– Mondhatni ennek pont az ellenkezőjét jelenti a kép.

– Vagyis?

– Hogy lázadjanak az elnyomók ellen akkor is, ha így járnak – mondta Wayne, jelentőségteljes pillantást vetve Bridget felé.

– Mert minden áldozat közelebb visz a kommunizmushoz – így Shane.

– Olyasmi – mondtam.

– Várjunk csak, megint nem értem pontosan, tehát akkor ez hogy is…

– Vagyis – szólt Skyler, és beszéd közben szőlőzsírt kent az ajkaira –, a kommunisták végeznek mindenkivel, aki lázad a kommunizmus ellen. Világos.

– Nem – mondtam –, nem a katona a kommunista – mondtam. – A partizán volt a kommunista.

– Ó…

– Álljuk már meg egy pillanatra – mondta Bridget. Skylerre nézett, de a húga bizonytalan arckifejezését látva visszafordult felém. – A partizán volt a kommunista?

– Ezt magyarázom – mondta Wayne –, az elveikből nem engednek semmi áron.

– Ez egy propagandakép – mondta Shane.

– Bingó – mondtam.

– Aha – Skyler arca felderült és a magasba emelte a szőlőzsíros stiftet. – Értem. Ez a csel benne… mármint hogy az nem kommunista katona.

– Nem, az egy antikommunista katona, aki a kommunista partizánt kivégezte.

– Vagy a kivégzőosztag egyik tagja.

– Részletkérdés.

– A lényeg – mondta Shane –, hogy végül úgyis a kommunizmus győz.

– Szóval akkor – kérdezte Skyler – ezt a képet nem is egy kommunista festette?

– Nem tudom, ki festette.

– Vajon őt is lelőtték? – szólalt meg Alice a hátunk mögött.

A csendes öregasszony tétován pislogott a szemüvege mögött, aztán lejjebb hajtotta a fejét. Amikor végül felemelte, láttam, hogy a szemüvege bepárásodott.

– A kislánnyal mi lett vajon? – mondta halk fuvolahangján.

– Ha megérte a felnőttkort – mondtam –, kis szerencsével fejőnő. – A milker szót használtam; nem volt túl szerencsés választás.

– Hogy micsoda?

– Mármint tehenész. – Kifelé mutattam. – Nézzük meg a szobrokat is odakint.

A kép illusztráció. Fotó: 

Fortepan / Haui Balázs