Rostó Bea: A művésznek valami fontosat kell tudnia közvetíteni a világból

Képzőművészcsaládban nőttél fel. Mennyire volt magától értetődő, hogy te is ezt a pályát választod?

Édesanyám, Rónai Éva kárpitművész volt, az ő testvére szintén képzőművésznek indult, később művészettörténész lett. A bátyám is képzőművész, úgyhogy ez a közeg természetes volt számomra. Közben viszont zenei iskolába jártunk, és én egészen kicsi koromtól karmester szerettem volna lenni.

Nyolcadikos lehettem, amikor a négy évvel idősebb bátyám azt mondta, gondoljam végig, melyiket szeretném komolyan csinálni, mert a zenét és a képzőművészetet egyszerre, ugyanolyan intenzitással nehéz művelni.

Hol szerezted meg azokat a szakmai alapokat, amelyekre később építeni tudtál?

A Török Pál utcai Kisképzőben. Azt hiszem, akik akkoriban oda jártunk, mindannyian ott tanultuk meg igazán a szakmát. Utána a főiskolán grafika szakra kerültem. Az ottani képzéshez összetettebb a viszonyom: kiváló szakemberek tanítottak, és lehetőségem volt papírrestaurálást is tanulni. A magyarországi főiskola után Párizsban is folytattam a tanulmányaimat, de az ottani oktatás akkor nagy csalódást jelentett. Olyan időszakot fogtam ki, amikor nagyon lazák voltak a keretek. Egy idő után úgy éreztem, hogy nem szeretnék ebben részt venni, és abbahagytam. 

A grafika után hogyan kerültél közel a szobrászathoz?

Másfél évet töltöttünk a férjemmel Afrikában, Togóban. Ott a körülmények egészen más anyagokat kívántak. A nagy páratartalom miatt a papír nagyon nehezen volt használható, minden könnyen tönkrement. Viszont csodálatos fafajták voltak, ekkor kezdtem fát faragni.

Később, amikor már gyerekeim voltak, és kikerültem ebből a mindennapos gyakorlatból, a textilszobrok felé fordultam. Nagy méretű algaszerű formákat készítettem, amelyekhez fémből hegesztettem tartószerkezetet.

Mit jelentett számodra az afrikai időszak azon túl, hogy más anyaggal kezdtél dolgozni?

Elsősorban azt, hogy rájöttem, mennyire keveset tudok. Fiatalon az ember hajlamos azt gondolni, hogy érti a világot. Elutazik valamilyen elképzeléssel, aztán rájön, hogy szinte semmit sem tud. Ott másképpen gondolkodnak az emberek, más tapasztalataik, más tudásaik vannak.

A vodu vallással való találkozás is rendkívül tanulságos volt. Egészen más világot ismertem meg, mint amit az európai előítéletek sugallnak róla. Nagyon érdekelt például a jóslással foglalkozó ember szerepe: milyen összetett tudásra támaszkodik, mennyi történetet, összefüggést ismer, és közben milyen pontosan figyeli azt, aki hozzá fordul. Az ilyen tapasztalatok beépülnek az ember gondolkodásába, akkor is, ha nem tudja egy-egy művön pontosan megmutatni, hol vannak jelen.

Később Ázsiában is sokat utaztatok. Ott is elsősorban az emberek életének megismerése érdekelt?

Igen, nagyon fontos volt, hogy amennyire lehet, ne turistaként legyünk jelen. Indiában, Indonéziában, Thaiföldön, Szingapúrban és Kínában is jártunk. Leginkább az érdekelt, hogyan élnek az emberek. Indiában például egy templomi előadáson értettem meg igazán, mire képes a színház. A szereplők hosszú órákon keresztül készültek, öltöztek, sminkeltek, az előadás pedig naplementétől napfelkeltéig tartott. Nevettünk, sírtunk, teljesen magával ragadott az előadás.

Ez a tapasztalat a saját művészszerepedről való gondolkodásodat is alakította?

Nagyon közel áll hozzám az a felfogás, amelyről egyszer egy indiai táncosnő beszélt. Úgy fogalmazott, hogy az ő feladata a lehető legmagasabb szintű technikai tudás megszerzése, hogy az istenség rajta keresztül kifejezhesse magát. Én ezt vallási meghatározás nélkül is érvényesnek érzem. A művésznek valami fontosat kell tudnia közvetíteni a világból. Ehhez a lehető legjobb tudását kell adnia.

Szeretném úgy felfogni a saját szerepemet, hogy érzékelhessem a világ üzeneteit, és megpróbáljam őket úgy továbbadni, hogy másokhoz is eljussanak.

Az utazások és a franciaországi élet után mit jelent számodra az otthonosság?

Ez nehéz kérdés. Nem biztos, hogy Franciaországban valaha teljesen otthon éreztem magam, de lehet, hogy Magyarországon sem. Engem ez már nem zavar. Amikor az ember elköltözik, először hajlamos azt gondolni, hogy az új helyen minden jobb. Aztán megfordul, és a régi helyet kezdi jobbnak látni. Később talán eljut oda, hogy mindkettőből észreveszi azt, ami értékes.

Közben megszületett a három gyereketek. Hogyan tudtál mellettük alkotni?

Nagyon nehezen. A papírrestaurálást otthon végeztem, tehát kívülről úgy tűnhetett, hogy minden adott a munkához. Csakhogy három gyerek mellett össze kellett szervezni a hétköznapokat. Egyszer már nagyon elkeseredtem, hogy ez így nem megy. Édesanyám pontosan értette ezt, hiszen alkotóként és anyaként ő is átélte. Azt mondta: menjünk el Kecskemétre, hozzam a három gyereket, ő vigyáz rájuk, én pedig dolgozzak.

Ez nagyjából huszonöt éve lehetett. Amit előtte két év alatt nem tudtam megcsinálni, ott két hét alatt elkészítettem. Éjjel-nappal dolgoztam, ő pedig a gyerekekkel volt.

Mit adott később a kecskeméti alkotói közeg?

Nagyon sok kedves munkám született itt. Ez számomra ideális hely: megérkezel, jól érzed magad, dolgozhatsz. Nem kell főzni, a családi teendőket intézni, csak a munkára figyelhetsz. 

A légkör is nagyon fontos, az a kedvesség és figyelem, amellyel Király Krisztina, az alkotóház vezetője fogad bennünket. Édesanyámmal sokszor jöttünk együtt. Az ő halála után többen kérdezték, nem lesz-e nehéz visszatérni. Először nem értettem, miért lenne. Aztán beléptem a házba, és elsírtam magam. Annyi közös, szép emlék köt ide.

A megélhetésetekben időközben egyre nagyobb szerepet kapott a papírrestaurálás. Hogyan alakult ez?

A pályánk elején ketten még meg tudtunk élni a művészetből, a kiállításokból és az eladásokból. Aztán megszületett a három gyerek, kevesebb idő jutott az alkotásra, és közben az a vásárlói réteg is egyre szűkebb lett.

Egy kedves barátunk régi plakátokkal foglalkozott: reprodukciókat, képeslapokat, különféle tárgyakat készített belőlük. Felvetette, hogy kezdjünk plakátokat kasírozni. Elkezdtünk vele dolgozni, majd előkerültek olyan régi plakátok is, amelyek rossz állapotban voltak. Mivel a főiskolán tanultam papírrestaurálást, tudtam, hogy ezekkel lehet mit kezdeni. Fokozatosan egyre több restaurátori munkánk lett, és már körülbelül húsz éve ebből élünk. Nagyon szeretem.

Mit jelent ebben a munkában, hogy magad is készítettél grafikákat?

Belülről ismerem a technikákat. Tudom, hogyan készül egy litográfia, milyen tollal rajzolni, hogyan viselkedik az akvarell. A restaurálásnál ez nagyon sokat számít. Sokféle papíralapú munkával foglalkozunk. Óceániai háncsszövetet is restauráltunk már, nagyon izgalmas ezekkel az anyagokkal dolgozni.

Most egy olyan munkát készítesz, amelyben különösen szorosan összekapcsolódik az alkotás és a családi történet: édesanyád utolsó, befejezetlen falikárpitját folytatod. Hogyan született meg ez az elhatározás?

Édesanyám körülbelül egy éve halt meg, és nálam maradt az utolsó, megkezdett falikárpitja. A brémai muzsikusokat szőtte: a szamár, a kutya és a macska már elkészült, a kakasnál hagyta abba. Ott egy teknőszerű forma maradt. Úgy éreztem, ezt a munkát egyszer be kell fejezni. Amikor kihirdették, hogy a IX. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé 2027-es témája az Emberöltő lesz, rögtön éreztem, hogy be kell fejeznem ezt a munkát, mert nagyon egybevág ezzel a fogalommal.

A megkezdett formából kiindulva egy hömpölygő, nonfiguratív részt készítek. Édesanyám figurálisan dolgozott, és én is többnyire figuratív munkákat csinálok, most mégis fontosnak éreztem, hogy világosan megjelenjen a különbség kettőnk között.

A szövést tőle tanultad?

Érdekes módon nem. A budapesti képzőművészeti főiskolás éveim alatt be lehetett járni szombatonként szőni. Ugyanaz a hölgy tanított, aki korábban édesanyámat is. Sokáig úgy voltam vele, hogy a szövés az ő területe. Most, ahogy dolgozom, egészen másképpen értem, miért szerette. Különös állapotba kerülsz közben. Nem mondanám magamról, hogy nagy tudású szövő vagyok. Ismerem az eljárást, de nincs mögöttem ötven év tapasztalat. Most mégis nagyon erősen érzem, hogyan tud magával vinni ez a munka.

Hogyan tudod a kárpitot Franciaország és Magyarország között mozgatni?

Ez eleinte komoly kérdés volt, mert a megkezdett munka Franciaországban volt nálam, én pedig szerettem volna itt is dolgozni rajta. Aztán eszembe jutott egy régi hímzőkeret, amelyet évtizedek óta őriztem. Egy barátom nagymamájáé volt, korábban soha nem használtam, de tudtam, hogy ilyesmit nem lehet kidobni. Kiderült, hogy szétszedhető, mozgatható, a tartórészei összehajthatók, így szállítható. Ezzel megoldódott, hogy utazni is tudjak a munkával.

El tudod képzelni, hogy a falikárpit tartósabban is az alkotói gyakorlatod része legyen?

Azt hiszem, ez most egy különálló munka marad. Csodálatos szőni, de rendkívül lassú folyamat. Egész nap intenzíven dolgozol, és nagyon kicsit haladsz. Úgy érzem, nekem más dolgom is van még a világban.

A zenének ma milyen szerepe van az alkotásban?

Nagyon erősen inspirál, ahogyan az irodalom is. Munka közben sokszor hallgatok zenét vagy rádiót, és az olvasmányaim is összekapcsolódnak a készülő művekkel. Szinte minden munkámról tudom, mit hallgattam vagy olvastam akkor, amikor készült.

Évtizedek óta Franciaországban dolgozol. Hogyan látod az ottani művészeti közeget és a művészek piaci lehetőségeit?

Nagyon nehéznek látom. Rengeteg művész van, és közben erősen érvényesülnek a divatok. Aki éppen divatos, annak a munkái nagyon fontosak lehetnek, másokra viszont alig jut figyelem. Azt is érzem, hogy bizonyos médiumok háttérbe szorulnak. Franciaországban hosszú időn át nem volt különösebben divatos festeni sem, és ez az oktatásban is érződött. 

Min szeretnél dolgozni a kárpit után?

Szeretnék újra foglalkozni az algaszerű textilszobrokkal. Korábban már kiállítottam őket, azóta újabb darabok is készültek. Most azon gondolkodom, hogyan lehetne Dijonban bemutatni őket.

Fotók: Hegyi Júlia Lily/Kultúra.hu