A kiállítás az 1867 és 1918 közötti divatváltozásokat, az akkori öltözködési szokásrendszert mutatja be a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma gyűjteményéből válogatott tárgyakkal. A korszakban az ipari forradalomnak köszönhetően fokozatosan erősödött a polgárság szerepe, ami hozzájárult ahhoz, hogy a férfiak öltözködése uniformizáltabbá váljon, és kevésbé szolgálja a társadalmi reprezentációt a látványos és igen drága ruhadarabokkal.
A női öltözködés ebben az időszakban Párizs irányítása alatt állt. A textilipar gépesítésének köszönhetően a korábbinál olcsóbban és nagyobb mennyiségben előállított alapanyagokból párizsi divatszalonok alkottak szezononként új divatot. Az uralkodók és az elit mellett a korszakban már színésznők, „sztárok” és a nagy társasági életet élő gazdag, úri nagypolgárság hölgyei is divatirányítók lehettek. Ekkor született meg a divatbemutató, hiszen a vásárlók ott láthatták egy-egy divatcég kollekcióját, amelyből választhattak maguknak, annak ellenére, hogy a ruhák ezt követően még mindig méretre, egyedileg készültek.
A Divat & dualizmus kiállítás azonban nem csak korszakként tekint a dualizmusra. A kettősség abban is megnyilvánul, hogy az 1918 előtti ruhákat és kiegészítőket párba állítja a budapesti kortárs tervezők egy-egy darabjával. A hasonlóságok megfigyelése a látogatók feladata: meglátni a szabásvonalak, díszítések, anyagok, színek, minták finomságait, részleteit, a megegyezéseket és eltéréseket a régi és az új divatcikkeken. A kortárs darabok között olyan designerek munkái láthatók, mint az Artista, Bódis Boglárka – Elysian, Gyulai Natália – Nati 100% Pure Idea, Konsánszky Dóra, a Je suis belle, Németh Anikó – Manier, a NUBU, S. Hegyi Lucia, a Use Unused vagy Zoób Kati.
A dualizmus évtizedeiben a vasút kiépülésével elérhetővé váltak távoli célpontok, az utazás pedig kényelmesebb öltözéket kívánt. A nők emancipációja a 19. század végén már lehetővé tette az érettségi, sőt akár a diploma megszerzését is, így a nők egyre nagyobb számban léphettek be a munkaerőpiacra, és dönthettek önállóan a sorsukról, amelyet korábban a férfiak határoztak meg. Elterjedt az elektromosság használata, az autózás, sőt a 20. században már a repülés is megjelent. Az információáramlás egyre gyorsabb lett, a divatlapok újdonságai gyorsan eljutottak a városokba, az ottani divatszalonokhoz és fogyasztókhoz, és a kereskedelem kiterjedésének köszönhetően az alapanyagok is rendelkezésre álltak a gyorsan változó divatnak megfelelő öltözékek előállításához.
Az öltözködés kommunikációs eszköz, amelynek elsődleges célja évszázadokon keresztül – és még a 19. században is – elsősorban a társadalomban elfoglalt pozíció közvetítése volt. Az egyéniség, az önkifejezés csak fokozatosan, a 20. század során vált az öltözködés mozgatórugójává. A dualizmus időszakában a finom jelzések, az öltözködési szokások bonyolult rendszere biztosította, hogy az úri középosztály köreibe ne integrálódhassanak alacsonyabb társadalmi rétegből érkező feltörekvők. Az alkalmak és a napszakok, az életkor és a családi állapot meghatározta, mi az illendő viselet. Ez azonban – elsősorban a nőkre – állandó feladatot is rótt, hiszen nem csupán rendelkezni kellett megfelelő ruhadarabokkal és kiegészítőkkel, de egy nap során is többször kellett változtatni az öltözéküket.
A ruhák kezdetben bonyolultak voltak, a felsőtestet összeszorította, deformálta a fűző, a szoknyák pedig nagy méretűek, hosszúak, gyakran uszályosak voltak, ami korlátozta a nőket. Nyilvánvaló volt, hogy ennek is meg kell változnia azzal párhuzamosan, hogy társadalmi szerepük is változik. A 20. század elején divatba jött a magasabb derékvonal és az egyenes sziluett, ami lehetővé tette a fűző elhagyását. Az I. világháború az addigi folyamatokat egyesítette, hiszen ekkor a nők számára a munkavégzés nem döntés, hanem sokszor kényszer volt. A fekete szín, amely a férfiruhákat meghatározta, a nők körében is népszerűvé vált egyszerűsége okán, de gyászruhaként is.
