Nem kis fába vágta a fejszéjét a magyar olvasó számára eddig nem különösebben ismert amerikai írónő, Sandra Newman, amikor nekilátott Julia című regénye megírásának. Ahogy azt már a regény címlapja sem győzi hangsúlyozni, a cím az 1984 női „főszereplőjére” utal, vagyis Newman az eredeti regény női szempontú újraírására vállalkozik. E vállalkozást maga az Orwell-hagyaték gondozásáért felelős, időnként groteszk vitákba keveredő Orwell Estate is támogatta, amit a megjelenést előkészítő kiadói marketing folyamatosan büszkélkedve hangoztatott.
Nagy bátorságra vall, ha valaki nekiáll újraírni Orwellt, hiszen disztópikus regényét bátran nevezhetjük a kánon fölött álló szövegnek, melynek hatása túlmutat az irodalomtörténet szűkös keretein. Orwell regénye a mai napig sem veszítette el politikai erejét, a szerzőnek a regénnyel összemosott neve maga is jelzővé vált, az „orwelli világkép” kissé már megkopott zsurnalisztikai fordulatként kerül elő, ha korunk valósága és a regényben megidézett sötét valóság között vél párhuzamokat felfedezni valaki.
Orwell munkájának ezt a páratlan hatását sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni, hiszen magáról a szövegről kiváló szaktekintélyek (például Harold Bloom) nyilatkoztak úgy, mint ami esztétikailag egyáltalán nem kifogástalan. Az okokról vég nélkül lehetne vitatkozni, de az egyetemes hatás kétségtelen.
Ebbe a hagyományba tartozik például Anthony Burgess 1985 című, elméleti reflexiók mellett egy, az eredeti regény világában játszódó kisregényt is tartalmazó kötete (1978), Alberto Moravia 1934 című, a totalitárius múltban játszódó regénye (1982), Murakami Haruki 1Q84-trilógiája (2009) vagy éppen Boualem Sansal 2084. Le fin du Monde című, a jövőbeli iszlamista totalitarianizmus gondolatával eljátszó disztópiája (2015), de meg kell említeni a magyar irodalomból Dalos György 1985 című alternatív „történelmi jelentését” is (1983).
Newman könyve viszont más, mint az imént felvillantott irodalmi „oldalhajtások”. A legtöbb korábbi újraírás motivációja nyilvánvalóan az Orwell alakját övező mítosz. A Julia viszont arról beszél, amiről Orwell hallgatott, és amiről Daphne Patai fontos könyvéig (The Orwell Mystique. A Study in Male Ideology, University of Massachusetts, 1984) kényelmetlen igazságként maga az Orwell-kritika sem vett tudomást: hogy tudniillik Orwell műveiben, beleértve óriási terjedelmű zsurnalisztikáját is, szinte teljesen eltűnik a női perspektíva, és hogy tagadhatatlan politikai éleslátása és ostorozó, kíméletlen „lelkiismerete” ellenére a nőket illetően Orwell nagyon is hagyományos nézeteket vallott.
Ilyen értelemben tehát a Julia már puszta megjelenésével tekinthető egyfajta provokációnak és állásfoglalásnak, az Orwell Estate jóváhagyása pedig mintha a rehabilitálás és a reprimandálás bizonyos szempontból anakronisztikusnak tűnő gesztusát erősítené. Az olvasót pedig e pozíció akár aggodalommal is töltheti el, hiszen Newman műve végső soron valamiféle ideológia jegyében íródik, és kétséges, hogy ez a célelvűség nem nyomja-e rá a bélyegét a regényre.
Maga Orwell siethet itt a segítségünkre, hiszen, ahogy ars poeticának tekinthető Miért írok című esszéjében írja, „egyetlen könyv sem mentes a politikai előítéletektől. Az a nézet, hogy a művészetnek, ha lehet, ne legyen köze a politikához, maga is politikai állásfoglalás.” Newman esetében nyilván fel sem merül, hogy könyvének ne lenne köze a politikához, hiszen az eredetiből szinte teljesen hiányzó női hang pótlásával alapvetően politikai gesztust gyakorol, míg a totalitárius rendszerek női szempontú reprezentálásával egy olyan hagyományhoz kapcsolódik, amelynek politikai felhangja megkérdőjelezhetetlen. A női disztópia műfajára gondolok, és az olyan közéleti-politikai vitákra, amelyek például Atwood disztópiáját is kísérték: az Egyesült Államokban az 1985-ben megjelent A szolgálólány meséje még 2019-ben is fel tudott kerülni a legtöbbet betiltott könyvek top 10-es listájára.
Talán éppen Atwood hatásának köszönhető, hogy a nem kizárólag női szerzőktől származó női disztópiák mára kiemelkedően népszerű fikciós műfajnak számítanak. Suzanne Collins trilógiája (Éhezők viadala, 2008–2010) e műfaj legismertebb képviselője, ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Képviselői közül megemlíthetnénk még Lois Lowry (Az emlékek őre és folytatásai, 1993–2012) gyermekeknek szánt, de nehéz témákat feldolgozó disztópikus műveit, vagy éppen Naomi Alderman a nősors kérdéseit érdekes narrátori keretezéssel is tematizáló A hatalom (2016) című regényét is.
Orwell 1940-es évekbeli munkásságát a háború és a totalitárius rendszerek veszélyei határozzák meg. Az ekkor születő cikkei és esszéi szinte folyamatosan a később a nagyregényben kulcsmotívummá váló jelenségekkel foglalkoznak, mintha minden erejével arra készülne, hogy élete végén úgy írja meg e súlyos témákat, ahogy azt a „politikai irodalom” általa megképzett ideáljai megkívánják. „Afféle pamfletíróként” tekint magára, de ez nem csupán lekicsinylő álszerénység: tevékenysége valóban a zűrzavaros időszakok önjelölt prófétáira emlékeztet. Talán éppen ebből fakadnak a Blooméhoz hasonló esztétikai kifogások – Orwellnek mindenekelőtt az a fontos, hogy amit mondani akar, azt minél többen meghallják.
A fenti szempontokat azért kellett a Julia ismertetése előtt felvillantani, hogy legalább minimálisan tompítsuk az igazságtalan, de elkerülhetetlen összehasonlítások élét. A regény címe nem véletlenül nem 2023, 2084 vagy éppen 1984 2. lett – aki valamiféle folytatást, egy, az Orwelléhez nagyon hasonló regényt vár, az óhatatlanul csalódni fog. Aki viszont kellő nyitottsággal, esetleg a fentiekben vázolt kortárs disztópikus hagyomány tudatában olvassa a szöveget, az várhatóan több értékelnivalót talál benne.
Newman könyvének legfőbb hajtóereje éppen maga a történet. Nem is feltétlenül a Winston–Julia-cselekményszálra gondolok, hiszen azt Winstonnak az eredetiből ismert sorsa nyilvánvalóan nagyban megszabja. Sokkal inkább arra, hogy a részben az Orwellre jellemző tömör stílus, részben a tagadhatatlan didaktikusság miatt a részletekkel nem sokat időző Orwell-regénnyel szemben Newman könyve jól láthatóan tobzódik az eredetiben kevésbé taglalt háttérelemek kibontásában. Művének azok a legérdekesebb, de néha legvitathatóbb részei is, amelyekben kevésbé köti az eredeti cselekményszál.
A hatásos megjelenítés ráadásul nem szorítkozik Julia közösségi lakhelye, a 21-es Női Szálló életének aprólékos leírására: jóval részletesebb betekintést kapunk például a prolinegyedek életébe is, a különböző feketepiaci termékeket beszerző Julia szemüvegén keresztül pedig aprólékosabb ábrázolást kapnak a pártonkívüliek.
Orwell regényében egyértelműen London a fókusz, a vidéki környezet pedig szinte csak a bukolikus „locus amoenus” formájában kerül elő, az Arany Vidék leírásánál. Az Arany Vidék persze szükségszerűleg szerepel a Juliában is, de itt jóval nagyobb hangsúlyt kap az a Félautonóm Körzet, amelyben Julia gyermekkorát töltötte.
A főhős gyermekkora mentes bármiféle idealizálástól, a párt romlásba taszító működése ellen a gyermekkor ártatlansága sem tud megvédeni, ahogy azt Julia és a vidéki pártfunkcionárius Gerber elvtárs viszonya mutatja: „Juliának Gerber volt a remény, a vigasz. Felfedezte a szexuális örömöt – mintha Gerber lebegni tanította volna meg. (…) Nem bánta, hogy néha alig bírja elviselni magán Gerber kezét, és remeg a vágytól, hogy eltolja.”
És a jelene sem sokkal kecsegtetőbb, ahogy azt a különösen provokatív 2. fejezetben a regény egyik, alighanem sok olvasót eltántorító kulcsjelenetében korán egyértelművé teszi a szöveg. A második részben Julia és Winston kapcsolata feltartóztathatatlanul halad az Orwelltől már ismert végkifejlet felé, amelyet azonban finoman, de nem túl optimistán módosít is a szöveg. Newman nem pusztán új nézőponttal egészíti ki az eredeti regény világát, de e világ kegyetlenségének újabb és újabb rétegeit villantja fel főként az örök túlélő Julia és a többi mellékszereplő alakján keresztül.
A részletesebb kidolgozás azonban még kevesebb teret enged a feloldozás lehetőségének, sőt, a regény jellemző nyelvezetéből szinte kiugrik, amikor Julia már-már biblikus szóhasználattal beszél helyzete reménytelenségéről: „Hisz ő, Julia is mélyen gázol a bűnben, nyitott szemmel menetel a kárhozatba”, ahogy egy másik szereplő, Vicky szájából is elhangoznak hasonló mondatok („Megbocsátok neked, ahogy te is megbocsátottál nekem”).
És ez az a pont, ahol ki kell térnünk az újraírás legnagyobb újítására, a Vicky nevű, az elődszövegben egyáltalán nem szereplő fiatal lány alakjára, aki mintha majdnem végig a remény pislákoló szikráját jelképezné a könyvben, amire a neve kissé talán túl egyértelműen utal is. Julia és Vicky kapcsolata ugyan összetett, de ami köztük kialakul, végső soron mégiscsak tekinthető egyfajta szövetségnek, és ez még az Orwellnél is kegyetlenebben ábrázolt Óceániában is mintha mutatna némi reménysugarat. A reménysugár egészen az utolsó előtti fejezetig ki is tart, Julia és Vicky sorsa újra meg újra keresztezi egymást, és míg a fiatal lány a reményt, Julia mintha az óvó anyai gondoskodást testesítené meg, ami különösen a végkifejlet utazási motívumoktól átjárt szakaszában (leginkább a 22. fejezetben) óhatatlanul felidézi az olvasóban a McCarthynál (Az út, 2006) ábrázolt apa-fiú viszonyt.
Az olvasó eddigre már többé-kevésbé leszámol a feloldozás lehetőségével, a főhős alakját már színről színre látjuk. Newman tollán Juliából örök túlélő lesz, egy pragmatikus, már-már opportunisztikus karakter, aki nem feltétlen tudja felébreszteni az olvasó együttérzését. De nem is akarja, mert ebben a végtelenül kegyetlen világban senki nem apellálhat mások együttérzésére, senkinek nincs választási lehetősége. Juliához hasonlóan mindenki a túlélésért küzd, miközben valójában mindenki már most halott, ahogy azt a regény során szinte tézismondatként ismételgeti hol az egyik, hol a másik szereplő.
Ehhez képest legalábbis megkérdőjelezhető az a váltás, amely a 23., záró fejezetben következik be. Julia menekülése egy már-már katartikus megérkezéssel végződik, mely az addig csak Vicky alakján keresztül itt-ott felcsillanó reményt új magaslatokba röpíti – hogy aztán egy olyan narratív módszerrel csapja azt agyon, amely eddigre már igencsak kiszámíthatónak és kissé hatásvadásznak is érződik. Persze bizonyos értelemben következetes itt a szerző, hiszen az előzőleg több száz oldalon felépített könyörtelenséget valóban nem lehet egy hirtelen ecsetvonással eltüntetni. A végletekig polarizált és az acsarkodásig hergelt társadalom nem tud nyugvópontra jutni, a korábbi biblikus utalások ellenére sincs feloldozás.
Sandra Newman könyve összességében nagyon jól megírt regény, szerzője kimerítően ismeri és maximálisan átérzi az orwelli szövegvilág minden rezdülését, Lukács Laura kitűnő fordításában pedig a szöveg magyarul is nagyon jól szól.
A fülszöveg szerint Newman „provokatív kegyetlenséggel mutatja meg, milyen sorsot jelenthet egy totalitárius diktatúra a nők számára”. A provokáció és a kegyetlenség helyenként már-már öncélúvá fokozódó alkalmazása kétségtelenül jellemző a szövegre. Mintha hiányozna azonban belőle az a fajta tét, amely az alapszöveg szinte minden sorát jellemezte. Bár Newman könyve az eredeti regény hiányzó női nézőpontjának a megalkotásával égetően fontos társadalmi feladatot lát el, nem tud ennyire szervesen kapcsolódni saját korához.
Irodalmi szempontból nem lehet kifogásunk ellene, nagyon hatékonyan operál a kortárs disztópikus irodalom alkotóelemeivel, a nagy kihívást jelentő intertextuális kapcsolatot mesterien tartja fenn, nem riad meg a feladattól. Ilyen értelemben, a Bloom által hiányolt esztétikai szempontok tekintetében a könyv talán még jobb is lehetne, mint Orwell műve. De nem jobb, mert minden hibája mellett Orwell elképesztő erővel teremtette meg egyedi vízióját, ez az erő pedig Newman regényéből kétségbevonhatatlan érdemei dacára is hiányzik.
Maczelka Csaba kritikája teljes terjedelmében az 1749 oldalán olvasható.
