Valódi kérdésekre adott válaszok
Nyár végén hagyományosan Szegedre figyelnek az ókortudomány és klasszika-filológia művelői: augusztus 28–30. között tizenegyedik alkalommal rendezi meg a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszéke azt a tudományterületén unikális konferenciát, amelyre tizenkét országból várnak fiatal kutatókat. A rendezvény abban egyedülálló, magyarázza dr. Nagyillés János egyetemi docens, hogy a PhD-hallgatók vagy posztdoktori kutatók friss kutatásaikat tematikus megkötés nélkül prezentálhatják. Ez pedig „megfizethetetlen”, használja fel János egy korábbi osztrák résztvevő jelzőjét, utalva arra, hogy egy kötött témájú konferenciához a kutatási tárgyat vagy egy időre félre kell tenni, vagy így-úgy alakítgatni a kiíráshoz. Itt viszont szó sincs erről, és erre a választott cím is utal, amely
Ezt érthetjük szó szerint, földrajzilag, de átvitt értelemben is, hiszen ha ránézünk a programra, abban görög és római irodalom, görög kultúra, római történelem, kései antikvitás, művészet és régészet, neolatin tanulmányok, az antikvitás kortárs recepciója szekciókat egyaránt találunk.
A tizenegy évvel ezelőtti kezdetekről János elmondja, az ötletet egy tanítványa, az azóta már a tanszéken adjunktusként dolgozó Gellérfi Gergő hozta Brnóból. Nem volt nehéz megtalálni az időpontot – a szemeszterkezdés előtt közvetlenül, hogy mindenkinek praktikus legyen –, azon viszont vacilláltak, a hazai ókortudományi társasági gyakorlattal egybecsengően kétévente vagy évente rendezzék meg a konferenciát. De vettek egy nagy levegőt, és az éves rendszeresség mellett tették le a voksot. Az első évben – szintén a hazai ókortudomány hagyományaihoz igazodva – németül és a nemzetköziséghez passzolóan angolul is folyt a munka, majd egyértelművé vált, hogy az angolt választják a konferencia nyelvének. (Ami a már akkor is poliglott Jánosnak egy újabb nyelv elsajátítására jelentett inspirációt, ennek eredményeképp a következő évben angolul adta elő plenáris előadását.)
Tökéletes csillagállással indult a szervezés. Annak ellenére, hogy akkor még nem voltak közvetlen nemzetközi tudományos kapcsolataik, és csak az online szakmai fórumokon hirdették meg a programot, hamar felkeltették a fiatal kutatók figyelmét. János euforikusnak írja le a tizenegy évvel ezelőtt megrendezett első konferencia utáni érzést, a csillagállás pedig azóta is kitart, a szegedi klasszika-filológusok jó híre immár személyes tapasztalatok nyomán terjed.
Idén negyvennél több kutató számol be aktuális tudományos eredményeiről, a nyolc plenáris előadás jó részét olyan fiatal tudósok tartják, akik az elmúlt egy évtizedben több ízben is résztvevői voltak már a konferenciának, időközben pedig doktori fokozatot szereztek.
Idén nyáron például a Klasszika-filológiai és Neolatin Tanszék, valamint a School of Law and Social Sciences, Royal Holloway, University of London első alkalommal közös nyári egyetemet szervezett, amelyen a szegedi bölcsészkar és a Royal Holloway húsz hallgatója vett részt.
Több, mint klasszika-filológus
Vannak-e trendek, vannak-e slágertémák, és vannak-e olyanok, amelyek kikoptak a tudományos köztudatból? – teszem fel az ún. újságírói kérdést dr. Nagyillés Jánosnak. Válaszából kiderül, az irodalom nagy téma, csakúgy, mint a filozófia: ha a történetírókat is ide számítjuk, több szekciót megtölt. Mivel az utóbbi tíz-tizenöt évben a kutatások jórészt finanszírozási okokból a középkor és újkor irányába tolódtak el, ezért egyre több a neolatin és középkori téma, de a klasszika-filológia modern kori utóélete, az ókori témák mai irodalmi, színházi recepciója ugyanúgy szerepel a programban. János egyáltalán nem tartja problémának, hogy nem csak klasszika-filológus, hanem irodalom- vagy színháztudománnyal, régészettel, de akár képzőművészettel foglalkozó fiatal szakemberek adnak elő a konferencián, és támogatja, hogy a kutatások ebbe az irányba mozduljanak.
Ennek szintén van praktikus oka: a klasszika-filológia rohamos visszaszorulása még azokban az országokban is, amelyekről ezt – Jánost idézve – „nem tudtuk elképzelni”, példának pedig Németország és Nagy Britannia vezető egyetemeit mondja. A tendencia azonban nem országspecifikus.
Míg valamikor filozófia szakon az első félévben latint és görögöt, a másodikban latint vagy görögöt kellett tanulni, történelem szakon pedig a három féléves latintanulást alapvizsga zárta, ez mára jórészt kikopott a tanrendből. Az orvosi egyetemeken még tartja magát a latin, az ápolók, a dentálhigiénés szakemberek vagy a fizioterapeuták órarendjében két félév helyett azonban már csak egyig van latin, sorolja János, a változást érzékletesen a hőlégballonból kidobált homokzsákok esetéhez hasonlítva.
Holt nyelv, kihaló szak?
A Micimackó is elérhető latinul, Enyának is vannak latin nyelvű dalai, de úgy tűnik, nincs az az influenszer, aki ezt a nyelvet újra szexivé tenné. A latin szakok iránt csökkenő érdeklődést Magyarországon is tapasztalja minden egyetem, olyannyira, hogy van, ahol meg is szűnt. Jószerével két, teljes képzési spektrumú központ maradt: az ELTE és az SZTE. S hogy Szegeden miért jobb a helyzet? A tanszéki elmélet szerint – mondja János – azért, mert ők osztatlan tanárképzést és BA-t is meghirdetnek, emellett a környéken még van néhány utolsó bástyának számító középiskola, ebbe beleértve a Vajdaságot is. De még azzal együtt is, hogy a szegedi tanszék rendezi a középiskolásoknak kiírt Horváth István Károly Ókortudományi és Latin Nyelvi Versenyt, amelyen évente több, mint száz diák indul, szeptemberben heten kezdenek az egyetemen latin szakosként. (Ami egyébként igen szép szám.)
János azonban próbálja menteni a menthetőt, még akkor is, ha azt mondja, szülőként ő is inkább azt javasolná a gyerekének, hogy ne válasszon latin szakot, legföljebb valamilyen modern idegen nyelvvel szakpárban. Folyamatosan modernizálja a tananyagot, nyáron például azzal foglalkozott, hogy az Egészségtudományi és Szociális Képzési Kar (ETSZK) hallgatóinak digitalizálja és a Z-generáció információfeldolgozó képességéhez strukturálja.
„Nem hiszek abban, hogy a mai fiatalok butábbak. Egyszerűen csak gyökeresen más műveltségi közegből érkeznek, és emiatt számukra a mi, helyenként megkövült oktatási módszereink értelmezhetetlenek. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, azt mondtam, próbáljunk mi alkalmazkodni hozzájuk, és ősztől így tanítunk. Tankönyv nélkül, mindössze egy használati útmutatóval, laptopról, okostelefonról egyaránt elérhetően, tesztalapon, fölösleges dolgok nélkül.”
Ezek után akkor a klasszika-filológus pesszimista? Dr. Nagyillés János semmiképp sem optimista, mert úgy véli, a latin – az ógörögről már nem is beszélve – olyan állapotban van a közoktatásban, hogy azt már oktatáspolitikai vagy kultúratámogatási beavatkozással sem lehet visszabillenteni egy korábbi, vágyott állapotba, de gyorsan leszögezi, „nem is boldogtalan”. Kollégáival együtt tart az egyetemistáknak Klasszikus Estéket, volt már kurzusa arról, a popkultúrában hogyan jelenik meg az ókor, középiskolásoknak pedig hol a könyvtörténet, hol meg a Vesta-szüzek kapcsán beszél az antikvitásról. És teszi mindezt olyan lazán, olyan humorral, olyan kortársi módon és olyan szenvedéllyel, hogy arra az egy-másfél órára az ember tényleg elhiszi, nincs klassz(ikus)abb epikusabb jobb dolog a világon, mint klasszika-filológusnak lenni.
