Selmeczi György szerencse- és lázadásgombócai

Az a benyomásom, hogy az élete és a pályája nyitott könyv. A honlapján és a Wikipédián hosszan-hosszan lehet róluk olvasni, és könnyű elveszni a részletekben. Felkészült-e, hogy válogasson, és elmondja, melyek voltak azok az események, amik segítették vagy akadályozták?

Nagyon is felkészültem, és örülök, hogy alkalmam nyílik egy picit szelektálni az életem szakmai momentumaiban. Mostanában egy csomó marginális mozzanat is felszínre került, amik inkább a nosztalgia, mint az értékelvű vizsgálat tárgykörébe tartoznak.

Azzal kezdem, hogy kénytelen vagyok a szerencse kegyeltjének mondani magam. A pályám bizonyos pontjain olyan csodálatos együttállások jöttek létre, amelyekért nagyon hálás vagyok a Fennvalónak és természetesen a családomnak, a környezetemnek, a baráti körömnek, a tanítványaimnak is. Ilyen szerencsés együttállás volt jellemző a gyermek- és a fiatalkoromra. Én nem egyetlen idolnak vagyok hálás, hanem számtalan csodálatos mesternek. Ezt adta Kolozsvár és Bukarest. Szörnyűséges bezártságban, diktatúrában éltünk, amelyben a hatalmas tudású embereknek nem volt más választásuk, mint az új generációba fektetni minden energiát. Nem utazhattak, nem foglalkozhattak kedvükre azokkal a témákkal, amelyek érdekelték őket.

Majd jött az áttelepülés.

Mert sokunk élete tarthatatlan időszakba futott bele. Amikor az ember odakerül, hogy Bukarestből még Plovdivba se kap útlevelet, rákényszerül a döntésre. Hosszadalmas procedúrát követően Magyarországra költöztem; nem Budapestre, hanem Miskolcra. A feleségemhez jöttem. Ez nem áttelepülési érdekházasság volt, hanem a mai napig érvényes: lassan az aranylakodalmunkat üljük.

Miskolc volt az én „szerencsegombócom”, ahogy nevezem, mert ott beletaláltam abba a csaknem egy évtizedbe, ami kulturális és művészeti értelemben valóban a fénykora volt a városnak. Az enyhülést követően demonstratív, persze erősen kontrollált, de mégiscsak létező művészi szabadság járta át a levegőt. Létrejöhetett a Miskolci Építész Műhely és a Kollektív Ház, a Déryné Színház (akkor még nem Nemzeti volt a neve) pedig Major Tamás és más sok kitűnő művész részvételével, Csiszár Imre vezetésével ezres hőfokon működött. Noha Mura Péter karmesterrel konfliktusos volt a kapcsolatom, el kell ismernem, hogy a személyében nívós ember tartotta kézben a zenekari életet. 1976-ban izgalmas és befogadó közegben tudtam megalapítani a Miskolci Új Zenei Műhelyt. Elnézték. Persze mindenféle zaklatásokban részeltettem, a pártbizottságra kellett járnom igazolni magam, és folyton elhangzott, hogy káros nyugati ideológiákat terjesztek a koncertjeinken. Akik e „vádakat” megfogalmazták, szinte ugyanúgy nevettek rajtuk, mint én.

Eltalálta-e másik szerencsegombóc is?

Csaknem mindjárt. Az alkalmazott zeneszerzői karrierem nagyon magasan indulhatott. Egy beugrásnak köszönhetően, kissé mesebeli módon hirtelen feldobott az akkori színházi közélet. Egyszer csak sokak számára lettem fontos. A pályámnak ez a vonulata a 25. Színházban indult, és Törőcsik Maritól Jancsó Miklósig és Pilinszky Jánosig rögtön a legnagyobbakkal kerültem kapcsolatba. Megrázó erejű impulzusdömping ért, ami egyre jobban kiteljesedett. Végigéltem a magyar filmművészet talán máig legmeghatározóbb korszakát. Több mint félszáz nagyjátékfilmzenét írtam, és számolatlan mennyiségű kisebbet. Olyanokról beszélek, mint az Angi Vera, a Megáll az idő vagy a Szerencsés Dániel. Ezek azért is felértékelődtek, mert nem követte őket a kultuszfilmmé tevés törekvése.

Amikor ’56-ot ünnepeljük, valamelyik tévé mindig levetíti a Megáll az időt vagy a Szerencsés Dánielt. Amikor ’48-at ünnepeljük, a Szirmok, virágok, koszorúkat adják, és így tovább. A magyarság létdimenziójának foglalata az az ötvenvalahány film, ami abban a hét-nyolc évben készült, amikor nagyon aktív voltam ezen a pályán. Az a korszak nem engedett el, színházi téren is egyik dolog hozta a másikat. Kivétel nélkül minden magyarországi színházban dolgoztam!

A magasnak mondott művészet ekkoriban a Miskolci Új Zenei Műhelybe szorult vissza az életemben, 1992-ig csináltam. Az valóban sikertörténet volt. Betársultunk a pesti Új Zenei Stúdió mellé. Csak két ilyen képződmény egzisztált abban a korszakban Magyarországon. Ezek példátlan panorámáját adták az európai zenélésnek, az európai kortárs zene minden szegmensének – a szemléletük ma már teljes mértékben hiányzik. Azóta egyrészt előreléptünk, mert a koncertélet ma jobban integrálja a kortárs zenét, másrészt azonban hátra, mert valódi, kodifikált fórumai alig vannak ennek az óriási repertoárnak. A magyar zeneszerzésnek hihetetlenül magasan képzett képviselői vannak. Azt kell mondanom, hogy a miénk az európai szcéna egészen kiemelkedő része, mesterségbeli tudás és művészi törekvések tekintetében egyaránt. A szó professzionális értelmében nincs rossz magyar zeneszerző. Azok is nagyon tudják a szakmát, akik kikerültek a fősodorból.

Később gyermekei születtek, és visszatért a szülővárosába.

Abból is lett egy szerencsegombóc. A közvélekedés szerint meghatározó szerepet játszom a Kolozsvári Magyar Opera életében, ami a második otthonom. Fantasztikusan közel állunk egymáshoz; a több mint kétszázfős társulatban mindenki a barátom, és én is a barátjuk vagyok. Sikerült a háznak magas szakmai színvonalat és arculatot teremtenünk. Az igazgatók, a karmesterek, az egész társulat mindig nagyszerű partnereim voltak. Nagy vállalkozások jöttek létre. Bartók és Kodály összes művét nem csupán bemutattuk, hanem repertoáron tartjuk. Posztumusz ősbemutatóként eljátszottuk Lajtha László A kék kalap című darabját. Néhány éve bemutattuk Veress Sándor Térszili Katica című balettjét, Farkas Ferenc számos művét, Lajtha Lysistrátéját, de műsorra tűztük Vajda, Orbán, Tóth Péter, Csemiczky, Vermesy, Demény és Vidovszky zenés színpadi alkotásait is.

Mi vittük először színpadra Liszt ifjúkori operakísérletét, a Don Sanche-ot. Az Erkel-életmű teljes egészében műsoron van Kolozsváron. Csak az utóbbi 15 évben legalább húsz kortárs magyar operapremierünk volt – ez több, mint az egész Kárpát-medence magyar operabemutatóinak száma! Olyan közönséget és közösséget találtunk, amely jól tolerálja a kortárs alkotásokat. Végre szakíthattam az alkalmazott zenék világával. Előbb a színházi zenékből szálltam ki, később pedig már filmet sem vállaltam. Talán dölyfösen hangzik, de szerintem erősen megváltozott a filmvilág: nincs már igény míves munkákra.

Megjelent a porondon mint későn érő, de mérvadó zeneszerző.

És az 1980-as évek végétől kezdve végigéltem azt a válságot, amit sok komponista: folytassa-e a neoavantgárd utat, és ezáltal vállalja-e az elszigetelődést? A közönséggel, sőt az előadóművészekkel való kapcsolat megromlását? Vagy pedig egy hátraarccal keresse meg az elejtett szálat, a zenetörténeti tradíció vezérfonalát, amin aztán tovább tud haladni a tonális-modális-kromatikus paradigmában? Bonyolult kérdés, és a zeneieken túlmenően rengeteg emberi mozzanatot is érint. Hiszen attól, aki már életművet tudhat magáénak mondjuk a neoavantgárdban, még akkor is, ha népszerűtlen, nem várható el, hogy kukába vágja az addigi életművét.

Számomra ez nem volt nehéz, noha fiatalon én is vad, szélsőségesen avantgárd zenéket írtam. De egyre látványosabban megviselt az a kettősség, hogy egy bizonyos nyelven írok színháznak és filmnek, és egy másikon a reménybeli utókornak. Ez olyan szakmai skizofréniához vezetett volna, amit az ember nem jó szívvel vállal. Kiemelt a dilemmából az a mesterségbeli kiműveltség, amit a mestereimnek, Kolozsvárnak, Bukarestnek, Budapestnek meg Párizsnak köszönhetek.

Mi történt Párizsban?

Ott éltem át az első törést. Megtapasztaltam, hogy egy olyan, távolról idolnak tekintett óriási mester, mint Pierre Boulez mennyire távol áll tőlem, és mennyire redundanciaként élem meg azt a fajta művészetet, amit ő művel. Igazából nem is azt, hiszen ő nagy és szuverén szerző. Inkább azt, hogy a fősodor, amely a kortárs zenét bevitte a finanszírozandó világba, magával hozta a hátulütőket és az erős kontraszelekciós hatást, amit a finanszírozottság mindig előidéz. Nagy tanulság és nagy csalódás.

De Párizsban rengeteget tanultam az életről, a zenélésről és sok egyébről. Annál is inkább, mert továbbléptem az Ircamból (zene- és hangkutatással foglalkozó, Pierre Boulez által alapított párizsi intézet – a szerk.) egy másik közegbe, ahol kép- és hangösszefüggéseket kutattak, és sikerült jelentős koponyáktól tanulnom. Daniel Charles-tól például, aki az egyik legnagyobb gondolkodója a 20–21. századi zeneesztétikának. Szilágyi Domokossal szólva én is azt hiszem, hogy Párizsban vagy Csíkszentdomokoson egyaránt a belbecs számít, és az, hogy az ember képes legyen a játék gondolatát bizonyos szempontból megőrizni. A tanítványaimnak azt mondom, hogy a mesterséget nagyon meg kell tanulni, és akkor a művészetet majd adják fentről.

Mi volt a következő szerencsegombóc?

Az operáim sorsa. Hét operát írtam, és mindegyiket jóformán közvetlenül a megírása után bemutatták.

Kivéve az Artabant.

Annak az ősbemutatóját 2025 decemberére halasztotta a Magyar Állami Operaház. Ez picit elkeserített, de végül nem bántam a változtatást, mert először olyan körülmények között és olyan művészi keretben akarták megvalósítani, ami idegen volt tőlem. Jó, hogy inkább két évvel később, de valóságos operaszínházi viszonyok között fog életre kelni. Jóleső érzés volt, hogy mindig más típusú operát írhattam. Egyaránt kipróbálhattam magam a lírai fantasy, a történelmi opera és a vígopera műfajában. Tudatosan választottam mindig más operai stílust.

Szakmai értelemben fontos „gombóc” az egyházzenei munkája is.

Ami most már több évtizedes. Tavaly, 2022-ben a rendkívül nagyszabású, az egész Kárpát-medencére kiterjedő egyházzenei fórumba torkollt az út, amely több ezer embernek nyújtott felejthetetlen élményt Kolozsváron. Kortárs magyar művek vizsgáztak liturgikus keretben és koncerteken. Az egyházakkal közösen a liturgikus használhatóságukat teszteltük.

A magyar egyházzene egészen páratlan, ami a rendszerváltozáskor rögtön kiderült: nagyszerű szerzők remekműveket dugdostak a fiókjaikban. Csak bámulom ennek az írásmódnak a bátorságát és funkcionalitását. Megszenvedtük, hogy olyan egyházzenei művek sokaságát komponáltuk, amelyek nem jutottak be a templomokba: valójában koncertdarabokat írtunk egyházzenei köntösben. Meg kellett fontolnunk, hogy egyre vastagabb a magyar népességnek az a rétege, amely sehol máshol nem juthat nívós zenéhez, csak a templomban.

Az iskolai zeneoktatást tönkrevágtuk, a koncertélet a magyar többség számára megfizethetetlen, az opera végképp. Ha egy alsó középosztálybeli értelmiségi család két gyerekét el akarná vinni az Operába tisztességes helyre, négyszer 28 ezer forintot kellene kifizetnie. Ez nem létező lehetőség a mi magyar világunkban. A fórum törekvése az is, hogy szaporodjanak azok a művek, amiknek valódi funkcionalitása van: vagy a liturgiában alkalmazhatók, vagy a liturgián kívül, templomi koncertdarabokként működhetnek. Fényes bizonyítékot kaptunk rá, hogy abból, ha a szakma értelmesen közeledik az egyházhoz, az pedig értelmesen és nyitottan közeledik a szakmához, érték keletkezik. Olyan érték, ami sok ezer emberé lehet. Úgyhogy most minden erőmmel a jövő nyári események előkészítésén dolgozom. Biennálérendszerben, kétévente, 2024-ben augusztus 16-a és 20-a között tizenegy kolozsvári templomban lesz az ötnapos nagy menet. A szubjektív okokon kívül azért választottuk Kolozsvárt, mert emblematikus otthona a vallási türelemnek és a vallások közötti együttműködésnek. 1586, a tordai nyilatkozat óta minden történelmi egyház jelen van a városban.

Mióta tanít?

1976-tól ’79-ig tanítottam Miskolcon, a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében. ’79 őszén Petrovics Emil hívott maga mellé tanársegédnek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, a film főtanszakra. Úgyhogy azóta egyetemi polgár vagyok. A pályám egyik nagy büszkesége ez a több mint négy évtized. Az, hogy nekem ott élő kapcsolatom volt színészekkel, rendezőkkel, dramaturgokkal, életre szóló muníció. Ha az ember nem ostoba, odafigyel a tanítványaira és a kollégáira. 28 éve osztályfőnökként működöm; öt, hatévenként induló osztályt juttattam el a diplomáig. Szinte mindenki a pályán van, jelentős részük az élvonalban.

Novák Eszterrel rengeteg munkával olyan oktatási szisztémát hoztak létre, amely a zenés színház számára képez művészeket.

A zenés színészképzési módszerről most készítjük a kézikönyvet, jövő évben jelenhet meg. Annak idején csak terminológiájában váltottuk le az operett-musical szakot, hiszen ezen a nagyon átfogó zenés képzésen belül mindent tanítunk. Furcsa, számomra felfoghatatlan módon egyik pályatársam egy interjúban kvázi rám támadt: nem átallotta kijelenteni, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen évtizedekig nem volt zenés képzés. Ez az ütés nagyon mélyre ment, hiszen a pályám igen meghatározó része a pedagógiai munkásságom. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer képesek leszünk a nyilvánosságban minősíteni a másik munkáját, mégpedig évtizedekre menően. Ez nagyon erős sérelmem, és nagyon nehezen is jövök ki belőle.

Sorba vette a szerencsegombócokat...

Voltak lázadásgombócok is. Az Új Zenei Műhely idejében lázadoztam a kényszerek és az ideológiai beavatkozások ellen. Aztán a színházi világban lázadoztam annak a mainstreamnek a kialakulása ellen, ami évtizedekre meghatározta a magyar zenés színház életét, lázadoztam továbbá a színházi muzsikusok sanyarú sorsa ellen. Mérhetetlenül felháborít például, hogy Gothár Pétert, az ostoba #metoo áldozatát még mindig hallgatólagos (gyávaságra utaló) szilencium sújtja.

A többi lázadást illetően, ha tágabbra nyitom az ollót, kultúrpolitikai anomáliának tartom, hogy közpénzből finanszíroznak kereskedelmi műfajokat, amelyeknek éppen az a létjoga, hogy eltartják magukat. Mégis közpénzt vesznek igénybe, mégpedig a valódi művészet rovására. Lázadozom az önjelöltek ellen; azok ellen, akik mindenféle képzettség, befektetett munka nélkül blöffölnek, és szűkítik az igazi művészek terepét.

Nagyon mellé tudnék állni annak a kultúrpolitikai törekvésnek, amely végre létrehozná a kortárs magyar mecenatúrát. Hogy a gazdagok erkölcsi kötelességüknek érezzék a művészetbe fektetni ahelyett, hogy a marketingművészetet vagy a jól fialó médiaművészetet pártfogolják. És lázadozom amiatt is, hogy a Kárpát-medencei magyarság kulturális és művészeti egységéről még mindig nincs képe a magyar lakosságnak. Továbbgörgetjük a határon túliak különállásáról szóló itthoni képzeteinket, az erdélyi vagy a délvidéki ember másságát hangsúlyozzuk, holott éppen azt kellene meglátnunk, hogy milyen nagyszerű és csak a nagy kultúrákra jellemző egység jellemzi ezt a teljességet.

Mikor írt dalokat?

Az igazság az, hogy a dalkomponálás csak a háttérvonulata a munkásságomnak, amennyiben tulajdonképpen zárt baráti kör számára írok. Ha szép lesz, mindig a költőnek köszönöm. Többnyire a hozzám közel állók: Szőcs Géza, Cselényi Béla, Balla Zsófi adták-adják a szöveget. Szórakoztat, hogy a haydni gyakorlat szellemében olykor rákényszerülök alkalmi darabok írására. Barátok: híres ember születésnapja, híres ember életműve szokta adni az apropót. Olyan embereket szoktam köszönteni – például Korniss Pétert, Tóth István iskolaigazgatót vagy Jovián György festőművészt –, akik a művészetük révén túlmutatnak önmagukon. Többek, mint festő, fotográfus vagy iskolaigazgató: szakmai univerzumok sűrített megjelenítői. Ez is játék, és hallatlanul érdekel.

December 18-én szerzői estje lesz az Óbudai Társaskörben, ami jótékonysági koncert is.

Ez a következő jeles eseménye az életemnek. Többműfajú a műsor. Három concertóm és egy szólókantátám megy majd, ami Petőfi két, csaknem ismeretlen versére készült. Izgalmasak, szellemesek, filozofikusak. Megszólal egy hajdani fagott- és zongoradarabom zenekari átirata is, amit annak idején ifj. Hara Lászlónak írtam, és szintén szellemi határmezsgyén áll a jazzes gondolkodás és a hagyományos fantázia között. Távolabbi, de szintén örvendetes esemény lesz, hogy január 25-én új szereplők állnak be a Kolozsváron májusban bemutatott Aida-rendezésembe. Gothár Péter készítette a látványtervet, nagy boldogság volt vele megint együtt dolgozni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu