Seres Ildikó: „Egy operett is akkor jó, ha úgy bőgsz, hogy elkenődik a sminked”

Harmincegy évvel ezelőtt A csárdáskirálynő Szilvia szerepével debütáltál Miskolcon. Ma milyennek látod az akkori Seres Ildikót?

Sokkal fiatalabbnak!... Egy primadonna harminc-harmincöt éves kora körül van a csúcson. Már érett nő, sok mindent tud a szakmáról, és még a külseje is megfelel a szerepkör elvárásainak. Ezt a szép időszakot Miskolcon élhettem meg. Bár Hegyi Árpád Jutocsa elsősorban primadonnának szerződtetett, mindjárt az első évadban prózát is játszottam (Acélmagnóliák), és volt szerencsém a pályakezdő Zsótér Sándorhoz is (Hölgy kaméliák nélkül). A Cirkuszhercegnőben pedig egyik nap a primadonnát, a másik szereposztásban pedig a szubrettet játszottam.

Melyik állt közelebb hozzád?

Imádtam, hogy ugyanabban a rendezésben mindkettő lehetek! Győrben szubrettként kezdtem, és később, primadonnaként sem szerettem a karót nyelt figurákat. Hegyi Árpád Jutocsa sokáig „szubrett-fejű primadonnának” hívott. Ha valaki csupán annyit gondol egy primadonnáról, hogy a színpad közepén szép ruhában szépen énekel, az nagyon téved. Legalábbis én igyekeztem feszegetni a szerepkör határait. Azokat az előadásokat szerettem, amikben valami meghökkentőt lehetett csinálni. Lássuk be, nem minden operett olyan zseniális, mint például A csárdáskirálynő. És ha nincs ekkora szerencsénk, akkor bizony nekünk kell megtölteni a karaktert élettel, színekkel, mélységgel. Ez jelenti az igazi kihívást. Mert ilyenkor gyakran csak a te fantáziádtól, személyiségedtől lesz több az előadás, mint egy, az egyik daltól a másikig elevickélő gálaest.

Gondolod, hogy egy primadonna esetében is előny az erős, karakteres személyiség?

Feltétlenül! Szerinted érdekesek a stencilezett, egyforma, előkelő, merev-elegáns nőalakok?! Egy operett is akkor jó, ha szenvedélyesen játszol, ha úgy bőgsz, hogy elkenődik a sminked, és a második fináléban tényleg belepusztulsz a szakításba. Egy Cigányszerelem-előadásban olyan átéléssel sikerült sírva-vigadni, hogy szétroppant kezemben az üvegpohár, és mire a dal végére értem, vérben úszott körülöttem a színpad. Különös energiák dolgoznak ilyenkor az emberben. Arra is büszke vagyok, hogy miattam negyven év alatt egyszer sem maradt el előadás. Kecskeméten például két törött lábujjal táncoltam végig egy harmincas Maya-szériát. A vidéki színészlét különleges. Néha elgondolkodom, milyen lennék ma, ha fiatalon bekerülök az Operettszínházba. Hiszen a pályám kezdetén – mint minden primadonna – én is oda vágytam…

De számodra meg is adatott a lehetőség: vendégként játszottál ott, Kerényi Miklós Gábor pedig szerződést ajánlott.

Amikor le akart szerződtetni, már elmúltam negyven. A miskolci Elisabeth sikere után kerültem vendégként az Operettszínházba, de az élet úgy hozta, hogy pár év után választani kényszerültem a két színház között. Miskolcon akkoriban a szakmai életem rendkívül gazdag és színes volt. Minden műfajban, a prózától az operáig izgalmas szerepeket játszottam. A zenés rendezés pedig eufórikus állapotot okozott, és a csodálatos jövő ígéretével kecsegtetett. A Bartók Plusz Operafesztivál kísérőrendezvényeiért is én feleltem, ami megtisztelő és felelősségteljes feladat volt. Mindezek mellett tanítottam is, ami ma is fontos része az életemnek. Ha elszerződöm Budapestre, ezt mind el kellett volna engednem. Úgy éreztem, túl nagy ár lenne azért, hogy cserébe elmondhatom: a Budapesti Operettszínház tagja vagyok.

Nem is gondolkodtál rajta?

De. Volt néhány álmatlan éjszakám. Persze, hogy megdobbant a szívem! Ilyen érzés lehet, amikor egy ifjúkori plátói szerelmed eléd áll azzal, hogy veled akarja leélni hátralévő éveit… De addigra Miskolc az otthonom lett. Itt született a lányom. Belaktam a várost. Megszerettek. Ma már inkább csak az idősebbek köszönnek rám az utcán. A fiatalok talán kevésbé ismernek.

Miért?

Az utóbbi időben kevesebb nagy zenés szerepet játszottam. Kivéve a Hello, Dolly!-t, ami régi szerepálmom volt. A Luxemburg grófja Fleuryjeként is lubickoltam a színpadon, és azért volt egy-két érdekes feladat a Játékszínben is. De az operettekben ritka az én korosztályomnak írt szerep.

Ez a prózai darabokra is igaz: ötven fölött egyre fogynak a női szerepek.

Sajnos. Pedig vagyunk jó páran ebből a korosztályból.

Rusznyák Gáborral dolgoztál a legtöbbet az utóbbi tíz évben. Amikor az egyik Shakespeare-drámába írt neked egy szerepet, azt mondta: a karaktert rólad mintázta, és az öniróniád az, ami megragadta.

Örülök, ha így lát. Igyekszem humorral szemlélni a változást, ami végbement rajtam az évek során. Emlékszem, A víg özvegy sajtótájékoztatója után hosszan ücsörögtünk Gáborral a színházlépcsőn, amikor bevallottam neki, hogy átbőgtem az éjszakát, mert megnéztem a főpróba felvételét, és rádöbbentem, hogy „ott középen az a NÉNI zöldben”, az bizony én vagyok. Ezen aztán sírva röhögtünk.

Azt remélem, hogy reális képem van önmagamról. Nem féltem a szerepkörváltástól se. A csárdáskirálynő Ceciliáját először tizennyolc évvel ezelőtt játszottam az akkori direktor, Halasi Imre rendezésében, és eszembe se jutott, hogy felvágjam az ereimet. Kíváncsi voltam, ennyi idő elteltével mit gondolok majd a mostani direktor, Béres Attila rendezésében Ceciliáról. Mennyiben lesz más.

És mennyiben?

Sokban. Negyvenhárom évesen Szilviában inkább a konkurenciát láttam, a mostani előadás Ceciliájában több a nosztalgia. Szilvia az elmúlt fiatalsággal, az elveszített szerelemmel, a feladott álmokkal szembesíti. Amikért nem kárpótol a pénz, a pozíció és hatalom.

Színésznőként azt is szeretném bizonyítani, hogy egy primadonna is ember. Néha úgy éreztem, a primadonnaság inkább stigma, és még ma is sok a szerepkörrel kapcsolatos előítélet. Én se vagyok híve a muzeális játékmódnak, de azért tudni kell, hogy az operettnek van egy hatásmechanizmusa. Bizonyos dolgokat nem véletlenül játszanak úgy, hanem mert csak úgy működik, úgy hat. És hiába zseniális prózai rendező valaki, ha számára a zene csak a művészi önmegvalósítást gátló akadály, akkor pocsék zenés előadást fog rendezni.

Azt mondod: minden szerepért meg kell küzdeni, és egy látszólag könnyed történetbe is bele kell halni a színpadon. Eredetileg magánének szakon végeztél. A színházban sajátítottad el ezt a mentalitást?

Igen, bár a főiskolai énekvizsgákon is mindig kiemelték az előadásmódomat. De nekünk még nem volt se színpadi gyakorlat, se beszédtechnika óránk. (Ma ezeket a tárgyakat tanítom a Miskolci Egyetem magánének szakos hallgatóinak.) Volt viszont egy csodás főtárgytanárom, Kovács Brigitta, aki az Operettszínház primadonnájaként „megfertőzött” a színházzal. A Győri Kisfaludy Színházban Bor József volt az igazgató – minden zenés előadást ő rendezett –, és Somoss Zsuzsa a koreográfus. Tőlük tanultam meg a zenés színház alapjait. Sok-sok éjszakát átbőgtem, hogy alkalmatlan vagyok, mert Somoss Zsuzsa legendásan kíméletlen volt a fiatal, csinos lányokkal. De nem adtam fel.

Mikor érezted magad először igazán magabiztosnak a színpadon?

Talán Kecskeméten, a Maya jelentett fordulópontot. Ez egy ritkán játszott revüoperett. Fényes Szabolcs zenéje közelebb áll a jazz világához, a történet pedig szinte rejtői. Nagy sikerem volt ebben a címszerepben. Az első felvonás végén volt egy drámai, merész vetkőzős számom. Ott éreztem rá, hogy talán nem kellene életem végéig klasszikus operetteket játszanom. Amikor én indultam – a pun háborúk előtt –, még nem volt elterjedt a musical. Ha húsz évvel később születek, talán nem is az operett lesz az utam. A musicalszerepek izgalmasabbak, sokszínűbbek, és bőven van bennük is énekelni való. Az ehhez szükséges énektechnikát nekem menet közben kellett elsajátítanom. Az első nagy musicalszerepem a Kabaré Sallyje volt, és hiába volt szerepálmom, és imádtam játszani, még biztosan nem volt tökéletes technikailag. A lányom születése után a Mária evangéliuma című rockoperával tértem vissza. Sondheim Kis éji zenéje megint más énekstílust kívánt. Ahogy a West Side Story Anitája is. Az Elisabeth címszerepe volt talán a legnagyobb musicalsikerem.

Nagyon hamar kihúzták alólad a zenés „mankót”, sok prózát játszottál.

Ennek ellenére évekig csak akkor éreztem magam biztonságban egy előadásban, ha legalább egy dalom volt benne. Ez ilyen „zenés színész betegség”. Azóta sok izgalmas prózai előadásban vehettem részt, és volt pár csodás prózai főszerepem is: Gertrud királyné a Hamletben, Ratched nővér a Kakukkfészekben, Florence a női Furcsa párban, Sárbogárdi Jolán az Ibusárban, Lily a Hat hét, hat táncban…

Negyven év alatt tíz igazgatóm volt. Volt, aki eleve hitt bennem, másoknak bizonyítanom kellett. Nem volt mindig felhőtlen az elmúlt tíz év se, de talán több bennünk a közös, mint ahogy eleinte gondoltuk. Hatottunk egymásra. Úgyhogy őszintén úgy gondolom: itt a helyem!

Nyitókép: Éder Vera/Miskolci Nemzeti Színház