Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi időben látványosan megnőtt a futás népszerűsége: mind többen kocognak az utcákon és a futópályákon, a tömegrendezvények résztvevőszámai maxon pörögnek, miközben a futóalkalmazások egyre rafináltabb eszközökkel ösztökélnek a legősibb mozgásra.
Ugyanakkor a futás egyik legnagyobb előnye éppen az egyszerűsége. Nem igényel bonyolult felszerelést vagy különleges körülményeket, elég egy jó minőségű cipő, és akár az ajtón kilépve is el lehet kezdeni. Ez különösen vonzó azoknak, akiknek kevés idejük – vagy pénzük – van, és nem szeretnének konditerembe vagy uszodába járni.
A futás egészségi hatásai is jól ismertek: javítja a szív- és érrendszeri egészséget, segít megelőzni a cukorbetegséget, hozzájárul a testsúlykontrollhoz, és nem utolsósorban pozitív hatással van a mentális állapotra is. A testmozgás során felszabaduló endorfinok javítják a hangulatot, enyhítik a stresszt, és hozzájárulnak az alvás minőségének javításához.
Ráadásul a futás mára nemcsak egyéni sport, hanem társas tevékenység is lett. Egyre több helyen alakulnak futóklubok, hétvégi közös szaladások, kezdőknek és haladóknak szóló edzések, valamint tematikus futóversenyek, amelyek nem a teljesítményről, hanem a közös élményekről szólnak. Sőt, már randifutások is vannak, ahol lihegés közben akár még a szerelem is begaloppozhat.
A fentiek miatt ezért egyre többen választják a futást rendszeres testmozgásként, nemtől, kortól vagy edzettségi szinttől függetlenül, bár az is igaz, hogy még mindig sokan vannak, akik értetlenkedve nézik a futóbolondokat. Ők valószínűleg nem ismerik az angolul runner’s high-nak, azaz a futók gyönyörének nevezett érzést, ami egy kiadós szaladás után szinte automatikusan megjelenik.
Ezt a drogszerű hatást Simonyi Balázsnak, a Futós könyv szerzőjének biztosan nem kell bemutatni. Szenvedélyes (hosszútáv)futó, nevéhez fűződik a leggyorsabb Országos Kéktúra, és már tizenegyszer teljesítette a Spartathlon 246 kilométeres távját is. Mindemellett filmes – az Ultra című, ultramaratonistákról szóló dokumentumfilmjét nyolc évvel ezelőtt Európai Filmdíjra jelölték –, fotós, blogger, színész, szinkronszínész és podcaster, aki az elmúlt években közel százötven beszélgetést készített az IzzóSztár, a Büntetőkör és a Laza Tízes podcastokban az élet legkülönfélébb területeiről érkező emberekkel, akiknél a közös pont a futás. Ezekből válogatott ki huszonkettőt, amelyekből aztán összeállította ezt az interjúkötetet. Ami persze jóval többről szól, mint a lábak egymás utáni gyors váltogatásáról.
Bár Simonyi számára egy maraton valószínűleg csak egy könnyed hétvégi kocogás, sokak számára maga a nagybetűs cél, egy olyan sporteredmény, amire méltán büszkék lehetnek. A legtöbben ismerik vagy legalábbis tudni vélik az eredetét is, amit az első interjú rögtön át is ír. Dr. Kertész István ókor- és sporttörténész ugyanis gyorsan eloszlatja a közkeletű hitet a páncélban futásról, a nagy tett végén holtan összerogyó futóról és a 42 195 méterről is. Ez utóbbi ugyanis nem az Athén és Marathón közötti távolság – ami több mint 48 kilométer –, hanem a windsori kastély és az 1908-as londoni olimpiai stadion királyi páholya közötti távolság.
A futás királyi számába történő betekintés után a könyv felcsavarja a tempót, és egészen elképesztő teljesítményeket elérő, bár gyakran amatőr státuszban versenyző futókat szólaltat meg. Az azóta már elhunyt Monspart Saroltáról – akit még az egészségét aláásó vírusos kullancscsípés sem tudott megakadályozni abban, hogy emberek ezreit mozdítsa meg – például kiderül, hogy túlsúllyal indult neki a futókarrierjének, és sokáig nem is látták meg benne a tehetséget. Végtelen akaraterejének és kitartásának köszönhetően végül mégis világbajnok tájfutó lett, aki még halála előtt is versenyzett álmában: „Már hosszabb ideje van rossz lábam, mint jó. És mégis, ha álmodom, nemegyszer versenyzek. Futok, és jó a lábam.”
Ennél a pontnál az olvasó már megérti, hogy a könyv, bár látszólag a futásról, valójában a szenvedélyről és olyan életutakról szól, amelyeket ez a szenvedély nagymértékben befolyásol. Sütő József, bár dongalábbal született, amit kisgyerek korában évekig gipsszel és kiegyenesítő szerkezettel kezeltek, az 1964-es tokiói olimpián ötödik lett – azóta sem ért el jobb helyezést magyar futó olimpián. 1965-ben az athéni maraton nyertese lett, majd később Svájcba emigrált, ahol évtizedekig taxizott. Még most, 87 évesen is napi hat kilométert fut.
Bozó Pál talán még rajta is túltesz. Amatőr futó, akinek soha nem volt edzője, örökmozgóként, kemény fizikai munkák mellett gyakorlatilag a fél életét végigszaladta, évi negyven versenyt teljesítve.
Egy földi halandó számára felfoghatatlan teljesítmények aztán még tovább nőnek. Sipos István Sipi bár gyaloglónak indult, az extrém távú ultrafutás legnagyobbjai közé emelkedett: ő volt az első magyar, aki 1985-ben teljesíteni tudta a Spartathlont, 2000-ben pedig megdöntötte a pihenőnap nélküli futás világrekordját, amikor 264 nap alatt 20 200 kilométert futott, Magyarország minden települését érintve.
Bogár János, az első magyar, akinek nevét felvésték a spártai főutca márványoszlopára: 1991-ben másfél órás előnnyel futott be a Spartathlonon, de harminc év múlva is célba tudott jutni. Hatszor nyerte meg a Bécs–Pozsony–Budapest Szupermaratont, évi nyolcvan versenyt teljesít. Bár számos rekordot beállított, állami támogatást soha nem kapott, havi hatvan-hetvenezer forintot keres közmunkásként. A mindennapi élethez elengedhetetlen dolgokat – például tejet, vajat, sajtot – vagy a versenyeken való induláshoz szükséges összegeket támogatói dobják össze, akik alkalmanként tíz-húszezer forinttal segítik. Ezen a ponton azért lehetetlen nem megütközni azon, hogy mekkora visszásságok vannak a sportban: míg egy harmadosztályú futballista is milliókat visz haza, addig Bogár Jánosnak, egy világrekordokat teljesítő ultrafutónak sokáig még vezetékes vize sem volt a házában.
A kötet második részében a jóval ismertebb amatőrök – Nick Thorpe dokumentumfilm-rendezőtől Parti Nagy Lajos írón át Dejcsics Konrád szerzetesig – beszélnek a futásról és arról, hogy hogyan befolyásolta az életüket. Nádas Péter író például – bár életművében meglepően keveset foglalkozik a futással – tizenhárom éves korától, több mint ötven éven keresztül kisebb-nagyobb intenzitással, de szaladt, legszívesebben terepen.
– mondja az író, aki tíz éve egészségi okok miatt már nem tud futni.
Pálinkás Szüts Róbert újságíró, riporter, aki egykor az ellenzéki képzőművészeti csoport, az Inconnu tagja is volt, szenvedélybetegségét cserélte le az ultrafutásra: „Nálam a futás elsősorban drog, másodsorban meg elvonókúra.” Litkai Gergely humorista viszont némileg kilóg a sorból, ő ugyanis gyalogol, túrázik, ez utóbbit összeköti természetvédelmi szenvedélyével is. Interjú közben megemlíti Kovács András Péter humoristatársa eltökéltségét is, aki szintén szerepel a könyvben és drákói szigorral teljesíti a saját maga által magának előírt edzéspenzumokat, például a másfél órás terepfutásokat.
De a könyvben megszólal többek között Esterházy Marcell, aki híres író apja, Esterházy Péter betegségekor kezdett el komolyabban szaladni, gyakorlatilag az imádkozást helyettesítette vele. Bagossy László színházi rendező negyven felett, a Margitszigethez közel költözve lett a futás rabja, és olyannyira belejött a mozgásba, hogy háromszor teljesítette az Ironmant is (az Ironman 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer biciklizésből és egy maratonfutásból áll – a szerk.).
Veiszer Alinda riporter saját bevallása szerint a labdajátékokat szereti, futni viszont utál, bár egy, a végén meghúzott szigetkör azért fel tudja dobni. Nagy László kézilabdás közvetlenül egy koronavírusos megbetegedés után futotta élete első maratonját, Palya Bea énekesnő viszont olyan szintre emelte már a szaladását, hogy télen, a zimankóban is csak egy pólóban indul neki, így turbózva fel az immunrendszerét, ezért róla szinte már lepattannak vírusok. Többen említik a futás lelki-szellemi megtisztító erejét, többek között Erdélyi Mátyás operatőr, Ónodi Eszter színésznő is, míg Tompa Andrea írót a gyászmunka feldolgozásában segíti ez az egyszerűségében is nagyszerű mozgás. Ezt hangsúlyozza Krivácsy Péter gyerekorvos is:
Mindezek ellenére Simonyi Balázs könyve nem csupán egy motivációs olvasmány a futásról. Sokkal inkább arról szól, hogyan formálja a futás az embert – testileg, lelkileg és szellemileg. A Futós könyv történetei egyszerre intim hangvételűek, meghökkentőek vagy éppen abszurdak, mégis ismerősen rezonálnak, mert a futás mindegyikben túlmutat önmagán: válhat önkifejezéssé, menedékké, gyógyulássá vagy a közösséghez való kapcsolódás eszközévé. És bár az út mindenkinek más, egyvalami biztos: mindig van merre tovább futni.
Simonyi Balázs Futós könyv című kötete az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.
