Gaál első, 1963-as nagyjátékfilmje „így jöttem”-mozi, amelyben nemzedékénék létérzését viszi vászonra a rendező. A történet középpontjában vidéki, a fővárosba készülő fiatalok állnak, akiknek a kitörés reményében a felnőtté váláséi mellett a megszokott falusi környezettől való elszakadás nehézségeivel is meg kell küzdeniük. A veszteségeket barátjuknak a történet előrehaladtával szimbolikussá váló halála révén tapasztalják meg, és ez az önmagukkal való szembenézésre készteti őket.
A Sodrásban kiemelkedőn fontos aspektusa az érzékeny fényképezés, amely Sára Sándor kéznyomát viseli magán. Az operatőr nem ekkor dolgozott először Gaállal: diplomafilmjük, a Pályamunkások hang és kép tökéletes egységeként jeleníti meg a vonatsínek melletti munkát. A Tisza-őszi vázlatok című dokumentumfilm pedig egyfajta előtanulmány volt a folyót jelentésalkotó komponensként értelmező játékfilmhez.
Az alkotás hazai és nemzetközi szinten egyaránt sikeres volt: a Sodrásban bekerült az eredeti Budapesti tizenkettőbe, azaz 1948 és 1968 közötti filmtermés legjobbnak ítélt művei közé, a Magyar Művészeti Akadémia pedig mint minden idők egyik legértékesebb hazai alkotását felvette 53 tételes listájára. Gaál első rendezői munkáját rövidesen két másik követte: a ’65-ös Zöldár és a ’67-es Keresztelő. Ezeket gyakran együtt, egy trilógia részeiként emlegetik.
Nyitánya több összetevőjét magába sűríti a másfél órás filmnek. A főcímet a Tisza víztükrének képei kísérik – ez nemcsak a helyszínre utal, hanem burkoltan a cselekmény magját alkotó tragédiára, Gabi vízbe fúlására is. A látványvilágnak az első néhány perc is megágyaz: a napfényt visszaverő, csillogó folyóról készített felvételek az egész művön végigvonulnak, jelentős részét teszik ki a játékidőnek – és nem mellesleg az alkotás legszebb pillanatai közé tartoznak.
A főcímet követő első jelenet további fényképezési bravúrokat vonultat fel: itt most elég a fehérre meszelt falak és a vakító égbolt, valamint a tájban megjelenő fekete kutya éles kontrasztját megemlíteni. Rövidesen a főszereplő fiatalok is „belépnek a képbe”. Az önfeledten bolondozó, viccelődő kamaszok, akik „következetesen gúnyt űznek a komoly dolgokból”, a Tisza-part felé tartanak. A társaság vegyes: kereskedősegéd, leendő biológus, elméleti fizikus és szobrász egyaránt van köztük. Frappáns dramaturgiai fogás, hogy Vadóc (Drahota Andrea) a csapatba frissen érkező Zolival (Orbán Tibor) együtt mutatja be őket a nézőknek.
A mindeddig a parton szórakozó társaság hamarosan belerohan a Tiszába (fekete emberek a fehér táj előtt – a sziluettek ismét látványos kontrasztban vannak a világos háttérrel). Veszélyes játék kezdődik: ki tud iszapot felhozni a nyolc méter mély víz fenekéről? A gyors vágóképek csak villanásnyi időre mutatják az arcokat vagy a vakító, a képet már-már kiégető víztükröt. Az ily módon vizuálisan is leképezett káoszba a fiatalok önfeledt vakmerősége mellett a nyugtalanság is beúszik. Minden túl gyors, a történések egyre kevésbé követhetők nyomon, és nemcsak a befogadó számára: a társaság is csak később, a szárazföldön veszi észre, hogy egyik barátjuk hiányzik.
A sürgető, kapkodó keresés felvételei közé időről időre a Tisza végtelen vízfelszíne mint újabb rossz ómen is befurakodik. A hosszúra nyúló és eredménytelen kutatás a szereplőkben a legrosszabb eshetőséget is felveti, ennek gyanúját azonban egyikük sem meri kimondani. Csupán egy-egy elharapott félmondat és az ijedt tekintetek tanúskodnak a fokozatos felismerésről: Gabi a Tiszába fúlt. Ismételt vízbe merészkedésüket korábbi játszadozásuk ellenpontjaként ábrázolja a film: a gondtalanságnak már nyoma sincs, nevetésük helyett a természet hangjait halljuk.
A tetőpont az, amikor a még reménykedő fiatalok Laci (Csikos Sándor) otthonában várakoznak, majd jó hírben reménykedve a hirtelen megcsörrenő telefonhoz rohannak. Ebben a pillanatban egy másik helyiségből átkiabál az édesanya, hogy hallotta: valaki vízbe fulladt.
Gabi halála egy barát elvesztésén túl a felnőttléttel való első találkozást is jelenti a kamaszok számára, hiszen szembe kell nézniük azzal, hogy esetleg ők is hibásak abban, ami történt. Először eszmélnek rá a felelősségük súlyára.
Az új, ismeretlen helyzet mindenkiből mást vált ki. Van, aki társait hibáztatja, van, aki magát, és olyan is, aki a tudomány törvényszerűségeihez fordul válaszért. Noha a rendőrség „véletlen szerencsétlenségként” zárja le az ügyet, a lelkiismeret-furdalás nem múlik el. Az elviselhetetlennek tűnő fájdalom terhe alatt eltávolodnak egymástól a szereplők: barátok vesznek össze, párkapcsolatok bomlanak fel.
A bűntudat azonban csak pillanatnyi indikátor: a kapcsolati dinamikák változása az otthontól és a gyerekkortól való elszakadás elkerülhetetlen következménye. Ahogy bizonyos mértékig a felejtés is: a szereplőknek szinte jobban fáj az, hogy nem emlékeznek tisztán elhunyt társuk arcára, mint az, hogy talán nekik is részük volt a halálában. „Megpróbáltam lerajzolni. Nem megy. Nem emlékszem, csak jelentéktelen dolgokra” – mondja Gabi legjobb barátja (Kozák András). A film egyik zseniális fogása, hogy az elhunyt fiú arcát ezen a ponton a néző sem tudja felidézni, így a felejtés mechanizmusa átélhetővé válik.
Az azonosulást megkönnyíti a mondhatni önmagukat alakító fiatal színészek nyers játéka. Az akkor még főiskolai hallgatók néhol talán kissé kiforratlanok, ám éppen ezért tudnak annyira mesterkéletlenül mozogni a kamera előtt.
Ezen a ponton ismét meg kell említeni a produkció operatőri munkájának fontosságát. A Sára Sándor által megvalósított látvány, a fekete-fehér kontraszt mesteri kiaknázása és a fény-árnyék játék elemeli a valóságtól a nehéz és izgalmas kérdéseket boncolgató filmet, míg a sok közelkép a szereplők érzelmeinek hangsúlyozásával épp ellentétes hatást vált ki.
A Sodrásban látványvilágának és jelentésrendszerének egyaránt a víz áll a középpontjában: a kétarcú Tisza, ami hol játékos-csillogó, hol baljós-sötét. Abból a szempontból is polarizál, hogy tragédiát, halált okoz, ám a haláleset az azt feldolgozó környezet számára szükségszerűen a felnövés felé mutat. Tehát nemcsak elvesz, hanem ad is. És nemcsak elindította a történetet, hanem le is zárja, hiszen az egyik legemblematikusabb jelenet az utolsó harmad „kenyérúsztatása”.
Gabi nagymamája egy csónakból nagy cipót ereszt a folyóba. „Azt mondják, ahol a kenyér megpördül a vízen, ott fekszik lenn” – mondja Luja Vadócnak. Ebben a mondatban szemléletesen kerül szembe a régi, hagyományelvű falusi világ az azt megkérdőjelező modern, városi létformával. A fiatalok az előbbit, kétségekkel telve ugyan, de maguk mögött hagyják. A film végének exodusáig azonban bizonytalan, fájdalmas sodródás vezet – mind a vízben, mind a szárazföldön.
Nyitóképen részlet a Sodrásban című filmből. Fotó: NFI / Rajnógel Imre
