Mindig úgy nézek egy képre, mint egy emberre

„Jó, hogy lehet örömből alkotni. Az élet rengeteg fegyelmezettséggel jár együtt, ezeket azonban az alkotásban mind ki tudom pihenni. A világ mindenféle nyomasztó, szorongató, félelmetes és feszes dologgal van teli, nem gondolom, hogy efféle szorongásokat vagy feszült helyzeteket kellene keresni abban is, amit az ember szerelemből csinál. A befogadásnál pedig hasonlóképp működik: az emberek vágynak arra, hogy a művészet által levetkőzzék a hétköznapi szorongásaikat.”

Somody képeinek alaphangulatát a tiszta, élénk kolorit adja meg, ami egyértelműen a Keserü Ilona-i hagyományból eredeztethető. „Veszprémben születtem, aztán a Műszaki Egyetemre jártam Győrbe, amit egyre jobban utáltam, míg végül meg mertem mondani a szüleimnek, hogy otthagyom. Ezt követően vett fel Keserü Ilona, felvételi nélkül. Majd 1992-ben elindult a JPTE Bölcsészeti Kar művészeti Mesteriskolája Konkoly Gyula vezetésével, ami elképesztően erős, vagány és masszív volt. Minden széptevéssel le kellett számolnunk, Konkoly volumeneket is kért.” Ők lettek a „Kilenc Pécsi Kezdő”, akik a Magyar Képzőművészeti Egyetemen rendezett kiállítássorozaton mutatkoztak be a nagyközönség számára. Konkoly István-aknán három évig foglalkozott az általa kiválasztott kilenc emberrel. „Kezdetben minden nagyon lepukkant volt, aztán szép lassan domesztikáltuk a helyet, közben pedig óriási, kétszer három méteres vásznakat festettünk, mert Konkoly mindig azt mondta, hogy a beszariságot és az óvatoskodást le kell küzdeni, ha jó festők akarunk lenni. Neki köszönhetően tanultam meg, hogy hagyjam el a kontrollt, az állandó vizsgálatot és agyalást, és hogy miként tudjak flow-ban lenni a festés során. Ha valaki egyfolytában megkérdőjelezi önmagát, és a bizonytalankodásai között próbál különbséget tenni, az mindig egy megtorpanás. Abból nem tud egy egészséges, tiszta mozdulat vagy lendület létrejönni.”

Somody, mint mondja, alapvetően érzéki képeket akar csinálni. „Azt szeretném, hogy vonzó legyen, hogy legyen kedved megérinteni, és, hogy ő is érintsen meg téged.” Meséli, hogy egy  idő után elhagyta az ecsetet, a teljességet kereste, amit a festék öntésével próbált meglelni. „Ezek a foltok nehezen voltak alakíthatók, tulajdonképpen mindig nagyon hasonló formává álltak össze, egy cseppé, ami hol kövérebb, hol soványabb volt, de mindig felvett egy bizonyos formát. Tulajdonképpen azóta is ugyanezzel a formával foglalkozom.” Ez az alakzat olykor önmagában áll, portrészerűen jelenik meg a kompozíciókon, máskor több ilyen forma metszi és keresztezi egymást, olykor pedig ezek a foltok „kilyukadnak”, szalagszerűvé válnak, így összekapcsolódásuk is változik. Mindig ugyanaz, de mindig másmilyen.

„Olyan ez, mint a zenében a remixelés: mindig más hangszeren szólal meg ugyanaz a szám. Van a képeimnek egyfajta dallamossága, zeneisége vagy ritmusa, és azt veszem észre, hogy az újabb munkák technésebben, technokratábban szólnak, több bennük a gép, a szinti.”

Somody azonban nem az a fajta művész, aki megtervezi, majd kivitelezi a kompozíciót, még akkor sem, amikor sablonokat használ. „A sablonjaimat is szabad kézzel, a festés folyamatában vágom ki a sniccerrel, azokat pedig általában egyszer vagy maximum kétszer használom, mert nem szeretnék repetitív lenni. A nagyon kimunkált munkamódszer kevésbé az én világom, egy képtípusból nem is készítek néhány darabnál többet, sőt: alapvetően nem is készítek sok kompozíciót.”

Szeretem Somody képeiben azt is, hogy azokban izgalmasan keveredik az oldottság és a precizitás, így kiadva egyfajta harmonikus összképet, amely egyszerre organikus és geometrikus. Olykor élesebbek a kontúrok, máskor szabadabb a forma, miközben Somody egészen elképesztően vegyíti a különféle festészeti minőségeket, amelyek a transzparens felületektől a pasztózus gesztusokig, valamint az expresszív foltoktól az ornamentikus, repetitív struktúrákig ívelnek. „Mindig úgy nézek a képre, mint egy emberre. Fontos, hogy legyen egy személyisége, egy karaktere, amelyet a formák és az anyagok játéka teremt meg. Legyen, ami sima, legyen, ami puha, ami kemény, ami síkszerű. Legyen anyaga, tömege, satöbbi. Olyan, mintha öltöztetnél valakit.” 

Hozzáteszi, hogy mindig több képen dolgozik egyszerre, de nem szeretne kivitelező lenni, így olykor előfordul, hogy várnia kell, hogy a kép elmondja, mit kíván. „Olyankor hagyni kell, és akkor elkezdek mást csinálni.” Minden képével nagyon személyes a kapcsolata, másképp talán nem is tudná átvezetni a vászonra azokat az érzelmeket, amelyek aktuálisan zajlanak benne. Így marad ez a festészet mindig lírai, miközben színeiben és „hangzásában” a digitális világunk sajátosságait is felmutatja. Az új képek zeneiségében pedig még jobban elmerülhetünk, amikor Somodynak újabb önálló kiállítása nyílik a Molnár Ani Galériában.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu