Az Arcanum oldalára feltöltött, digitalizált újságokat visszapörgetve megtaláltam a lehetséges első versközlését. A Zalai Hírlap 1996. februári lapszámában Ha te mondod... című verse jelent meg. A megjelenés időpontjában ön még csak 18 éves. Ez a költemény tényleg az elsők között volt?
Á, tizennyolc éves koromra egész komoly életművem volt Ady-versekből! Több Ady-verset írtam, mint ő maga. Úgyhogy ez a költemény, ha nem is úgynevezett kései, de már nem is az abszolút kezdet. Ugyanakkor bukdácsolás. Jó sokáig bukdácsoltam.
A pályaindulását Erdélyhez kötjük; pontosabban Tusnádhoz és Kolozsvárhoz. Ha a vers közlésének idejét nézzük, mégis hamarabb kellett kialakulnia és érnie ennek a dolognak. Abban az időben milyen nézőpontból szemlélte a költészetet? Önmagát is látta ebben a világban?
A világon semmilyen szemlélettel nem néztem a költészetet, csak írtam a verseket eszetlenül. Csodálatos gimnáziumi tanárom volt, és mégis… nem olvastam kortársakat, nem tudtam semmiről semmit. Önmagamat se láttam, szerintem nem is tudtam, hogy lehetne látni bármit. Nem volt ez egy reflektált dolog, csak írtam. Azt se tudtam, hogy folyóiratok vannak, azt se, hogy olvasók, tényleg ennyi: szerelem, vers, világfájás, vers, szerelem, vers.
A kolozsvári hangulatnak, az ott töltött időnek sikerült megkérdőjeleznie az egyetemi továbbtanulását. Egy idő után a jogi egyetem helyét az irodalom foglalta el. A „hogyan tovább” újragondolása esetében mi volt a legtermészetesebb?
Az, hogy megjelent egy-két versem, megjelent 1999-ben a Kievezni a vajból, és onnantól kezdve valahogy kikoptam a jogi egyetemről. Magától értetődő volt. Nem az történt, hogy azt gondoltam, megvagyok, beérkeztem, nincs szükségem egy fölösleges diplomára, egyszerűen egyre inkább olyan volt bejárni, mintha a fogamat húznák. Már teljesen másik világban voltam, ahol versek voltak, kocsmák voltak, lányok voltak, estek voltak – ezekről egyszerűen nem tudtam beszélgetni senkivel a jogon. Amolyan másikvilágbólvaló-tudatom lett, szerintem természetes volt, hogy egyszer már nem megyek be többet. Ki sem iratkoztam, csak nem mentem be többet. Gondolom, azóta is ott van az indexem.
És mi volt a legfélelmetesebb?
Mármint a megélhetéssel kapcsolatban voltak-e félelmeim? Dehogyis, hiszen már volt egy pár száz példányban megjelent verseskötetem, tényleg úgy éreztem, hogy a lábaim előtt hever a világ. Eszembe se jutott, hogy meg is kéne élni valamiből. Megszállott voltam, tényleg nem érdekelt semmi.
Az első kötetei az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában jelentek meg. Ez annak is köszönhető, hogy erdélyi írók körében nőtt fel (a feladatra). Milyen volt a századforduló előtt és a századforduló környékén az irodalmi élet, és ahhoz képest mit lehet tapasztalni manapság?
Pezsgés, nyüzsgés, eufória volt. És gondolom, most is az, csak most már nekem nem nagyon van abban helyem, amit ki kellett-lehetett szedni belőle, már rég kiszedtem. Egyébként elég ijesztő így hallani azt, hogy századforduló – nekem a századforduló Adyékat jelenti. Lehet, hogy épp ezért nincs helyem a nyüzsgésben, elment az idő.
A legtöbb írása köthető valamelyik történelmi korszakunkhoz, múltban zajló történéshez. Képes több hetet is eltölteni egy adott helyszínen, hogy jobban megismerje a szövegei színterét. Így tud a részese lenni annak a világnak, amelyet szöveg formájában is megörökít?
Igen. A Köztársaság előtt muszáj volt elmennem Rómába. A Kályha Kati előtt muszáj volt egy kicsit Nagybányán élnem. A zalai faluban játszódó Becsvölgye című darabomhoz muszáj volt zalai faluban felnőnöm.
Annak ellenére is leutazott Nagybányára, hogy azelőtt megtalálta a Hungaricana felületén a teljes digitalizált nagybányai sajtóanyagot. Hogyan zajlik egy ilyen anyaggyűjtés, kutatómunka?
Biztosan hülyén hangzik, de félelmetesen komoly: szívtam a város levegőjét. Talán ez a legfontosabb. Megismertem a város léptékét, a tereit, az éleket, a kiszögelléseket, a hangulatot. A múltját, a mai bajokat, sok mindenre kíváncsi voltam. Hiszen ez ugyanaz a közeg, száz év és betelepülések és urbanizáció ide vagy oda. Ugyanaz a város. A Teleki Magyar Házban laktam, ahol a szakirodalom terén is sok segítséget kaptam. Voltam fent az emblematikus református torony gombjában is, bejártam a környéket. Hogy ezek hatása hol mutatható ki a darabban, konkrétan melyik szöveghelyen... szerintem sehol. De hogy bele merjek kezdeni egyáltalán, hogy magabiztos tudjak lenni benne, hogy merjek idegenként megszólalni mások történelméről, ahhoz kellett, hogy ott legyek egy kis ideig.
Több éven át dolgozott a Hévíz folyóirat főszerkesztőjeként. A szerkesztői pozíció ellehetetlenítette a szépirodalmi alkotások megírását?
Nem is az idő, amit azzal töltöttem, hanem tényleg a pozíció. Egyre inkább az a kép ragadt rám, hogy én vagyok a szerkesztő bácsi, akihez a verseket kell küldeni. Én pedig nem akartam a szerkesztő bácsi lenni.
Egy irodalmi folyóirat szerkesztése, ha nem is hálás feladatként, ám mégis egy hálás munkaként értelmezhető: egyrészt belelátni az élő irodalom forgatagába, másrészt a fiatalok felkarolására is lehetőséget biztosít. A legtöbb pályakezdő a különböző folyóiratokban megjelent írásaival tud beépülni a köztudatba. A Hévíz folyóiratnál töltött ideje alatt mire a legbüszkébb?
Pont erre. Meg hogy milyen gyönyörűen megoldottuk – Cserna-Szabó András, Fehér Renátó meg én – a zökkenőmentes átállást. Meg hogy ma már Vajna Ádám is a Hévíz szerkesztője úgy, hogy hozzám hasonlóan neki is a Hévíz volt az első folyóirat. Nagy büszkeség, hogy egyáltalán meg tudott maradni a folyóirat, arra meg főleg, hogy ott van a legismertebbek között. Sok ember munkája kellett ehhez a húszéves költőktől a tördelőn, az alapítókon, a nyomdászon, a szerkesztőn, a polgármesteren át a Kossuth-díjasokig, és büszke vagyok rá, hogy ezek egyike voltam.
Önnek kik voltak a példaképei, mentorai, akiktől megtanulhatta a költészet mesterségét?
Mondjuk a mentor meg a példakép más dolog: Ady úgy volt példakép, hogy nyilván gyáva voltam azt az életet élni. Az elején a legeslegfontosabb az egész kilencvenes évek végi kolozsvári mezőny volt, és persze főleg Orbán János Dénes, aki az első szerkesztőm volt. A mesterségbeli dolgokat magam tanultam meg, de ő vezetett rájuk. Később Térey János inkább mentor vagy barát volt, mint mester vagy példakép. Nagyon fontos barát a pályámon Háy János, Király Zoli, Lövéteiék. De aztán álljunk is meg itt, mert mindjárt kezdődik a felsorolás.
„Fészkelődik”, amikor próza-, illetve drámaíróként emlegetik. Ön költő. De mit kellene még hozzátenni az eddigi eredményekhez, melyik volna az a lépcsőfok, amelyik elérésével már elfogadná ezeket a megnevezéseket?
Mondjuk az első hatszáz oldalas nagyregényem biztos egy olyan lépcsőfok lenne. Vagy ha visszamennék az időben, és színházi munkákkal kezdenék, kitanulnám tényleg, nyakig benne volnék, akkor elfogadnám, hogy drámaíró vagyok. Így viszont túlságosan tisztelem ezt a szakmát ahhoz, hogy annak tartsam magam. Aki versekkel kezd, és főleg, ha benne is marad, az szerintem költő. Jó, az egész irodalmárszakma címkéje jelenleg az, hogy író. Az író komoly ember, abszolút társadalomképes, tud érvényesen beszélgetni egy polgármesterrel, a költő viszont bohóc. Ezzel nem tudok mit csinálni. Bár lehet, hogy titkon nagyon tetszik.
Nem mindent lehet megírni versben. A történelem, azt hiszem, épp ilyen. Talán ezt bizonyítja az is, hogy költőként prózát és drámaszövegeket is ír. Ezek az írások azért születtek más műnemben, mert így a történelmi hitelesség is könnyebben megragadható?
Az Al-dunai álom egy útinapló volt. Útinaplót ne versben írjon az ember, Petőfi is prózában írta az útinaplóját. Ami a drámát illeti, ha egy költőnek története van, akkor két út áll előtte: a verses epika vagy a verses dráma. A színpadi dolgaimmal nem tértem le erről, minden egyes színházi szövegem versben van írva. Csak – remélem – úgy van megírva, hogy nem tűnik fel.
Ma már felkérésre is ír drámaszövegeket színházaknak, említhetjük itt a Magyar Állami Operaházat vagy a Radnóti Színházat is. Ilyen esetben mennyire lesz valós az az elterjedt kijelentés, hogy az írás magányos műfaj?
A Radnótiban futott Kályha Kati nem felkérés volt, hanem régóta foglalkoztatott a román megszállás alatti Nagybánya. Több évről futottam neki, nagyon készültem rá. Elküldtem aztán ismerőseimnek, és nagy szerencsémre eljutott Kováts Adélhoz. De amúgy érvényes a kérdés. Ha saját darabot kér egy színház, tehát tőlem egy saját történetet, fura volna, ha beleszólna. Nem is fordult még elő ilyen. Az az én művem, és kész. Lehet nem elfogadni, lehet húzni belőle, összevonathatnak velem szereplőket, sok mindent lehet, de én vagyok a szerző. Ha mondjuk egy bábszínház keres egy mesefeldolgozás ügyében, akkor viszont teljesen természetes, hogy a munkafolyamat előtt és alatt kapcsolatban vagyunk a rendezővel. Aki elmondja, hány szerepben gondolkodik, esetleg milyen térben és így tovább. Ott értelemszerűen nem én vagyok a szerző, az adott mese talált kincs, amelyet színpadra kell írni. Persze ezekbe is viszek saját költészetet, nem is tudnám megállni, hiszen meg kell találnom saját magam a történetben, de az én Fehérlófiám vagy Csillagszemű juhászom azért nem egyedi dolog úgy, mint egy saját darab.
„Ha mondandóm van, megírom. Bele a műbe. Mert az a munkám, hogy versben megírjam. Nincs másom. Ady Endre sem nyilatkozni született. Ha valami fájt neki vagy idegesítette, megírta. Eleinte publicisztikában, később már csak versekben. És ezért tudjuk ma is, hogy ki volt Ady Endre. Próbálom ehhez tartani magam, és nem belemenni a mocsárba.” Többször negatív kritikával illette az ehhez is hasonló interjúbeszélgetéseket. Persze a költő, író dolga, hogy véleményét elsősorban az írásain keresztül közvetítse, de ez egyben kizárná a többi megnyilatkozási formát?
Természetesen nem, hiszen számtalan nem közéletinek szánt gesztusunk alapvetően az, a költözéstől a színházválasztásig. Ugyanakkor ha valaki nem akar a műveken kívül megszólalni, ahhoz szerintem joga van. Tény, a nem megszólalás is lehet közéleti gesztus.
A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.
