Szabadtéri színházi előadásokat sokfelé rendeztek a korabeli Magyarország területén. Az első jelentősebb kísérlet Nagyváradon volt 1897-ben, ahol Jászai Mari kezdeményezte Szophoklész Elektrájának az előadását. Az 1920-as években aztán igazán fellendült a műfaj. 1921-ben a keszthelyi Festetics-kastély parkjában adták elő Herczeg Ferenc A holicsi Cupido című vígjátékát, 1922-ben Mikófalván rendeztek nagyszabású passiójátékokat külföldi mintára, Fejős Pál irányításával.
1924-ben Budapesten az állatkerti tavon tutajokra épített színpadon játszották Szophoklész Oidipusz királyát Rádai Dénes rendezésében, a margitszigeti MAC-pályán a Nemzeti Színház művészeivel, Rékai András és Tiszay Andor rendezésében pedig Hasenclever Antigone című drámáját. 1926 nyarán az FTC-pályán Hegedűs Tibor rendezésében volt látható Nyári Albert Szent István című történelmi revüje, egy évvel később az Angolparkban meglepő választásként Wedekind darabja, A tavasz ébredése került színre, a margitszigeti kerti színpadon a Nemzeti Színház társulata 1928-ban mutatta be Goethe Iphigenia Taurisban című színművét, Márkus László rendezésében pedig a Csongor és Tünde pantomimváltozata került színre. Ezek a kísérletek azonban mind egynyáriak maradtak.
1927. május 11-én a Délmagyarországban egy cikk jelent meg.
Szerzője, a szegedi származású, ám épp Párizsban, a modern szabadtéri játékok egyik kezdeményezője, Firmin Gémier rendező mellett dolgozó fiatalember, Hont Ferenc azt vetette fel, hogy érdemes lenne modern szellemű, a passiójátékokhoz hasonló tömegszínjátszás és világsikert aratott darabok bemutatása nem köznapian. Ez ugyanis jelentheti az idegenforgalom növelését, a magas kulturális életet és bekapcsolódást a nagyvilág vérkeringésébe.
A régió legnagyobb hírű szabadtéri színházi fesztiválja Max Reinhardt és Hugo von Hofmannstahl, valamint Richard Strauss, Alfred Roller és Franz Schalk kezdeményezésére létrejött, a dóm elé szervezett Salzburgi Ünnepi Játékok ekkor már hét éve működött sikerrel. Nem véletlen, hogy 1926-ban Juhász Gyula arról lamentált: „Mikor jön majd el az az idő, amikor az igazán igazi és csakugyan világraszóló magyar szellem és művészet kultuszára idecsődül hozzánk a világ minden részének mindenféle rendű-rangú Jedermannja?”
Hont Ferenc javaslatát támogatták a munkásszínjátszók és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai – köztük Erdei Ferenc, Radnóti Miklós, Tolnai Gábor, Ortutay Gyula, Buday György, Baráti Dezső –, akik amolyan korabeli véleményvezérként maguk mellé állították a közvéleményt, de a város vezetőire nem tudtak hatni. A Szegedi Munkaadók Szövetségének tetszett az ötlet, de nem a kulturális, hanem a turizmusból származó haszonnal számoltak. Az országos politikai körökhöz is eljutott a kezdeményezés – nem volt nehéz, hiszen a város országgyűlési képviselője gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter volt –, ott pedig meglátták a benne rejlő potenciált. Klebelsberg 1929-ben így írt:
„Most építjük a Szegedi Fogadalmi Templom körül az egyetem árkádos terét. Talán majd itt lehet a salzburgi dóm előtt folyt játékok mintájára népies és művészi passiójátékokat rendezni.”
A miniszter szakemberekkel tárgyalt, a szabadtéri színház üggyé vált, amelyről a helyi és az országos sajtóban is cikkek születtek. Döntésre viszont nem jutottak a hatóságok, ezért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1931. május 4-re bizottságot hívott össze Szegedre, hogy eldöntsék, a helyszín alkalmas-e színházi előadások tartására. A bizottság, amelyben az ötletgazda fiatalok egyáltalán nem voltak jelen, megállapította: a templom előtti tér kiválóan alkalmas szabadtéri előadások tartására, de csak vallásos tárgyú műveket játszhatnak.
A bizottságnak tagja volt Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, aki korábbi véleményét felülvizsgálta, és támogatólag lépett fel. Nem véletlen, hogy 1931. június 13-án a Nemzeti Színház művészeivel, technikai felszerelésével – és anyagi kockázatával – adták elő három alkalommal a Budapestről leköltöztetett Magyar Passiót, Voinovich Géza darabját. A város apportként a katonaság segítségével megépíttette a tribünt. A két délutáni és egy esti előadás sikere bizonyította, az ötlet életképes. „A szegedi ünnepi játékoknak az volt a nagy jelentősége, hogy
megmutatták, hogy Magyarországon ilyen dolognak megvannak az előfeltételei.
Egy balsiker csírájában megölte volna a gondolatot. A siker ellenben arra sarkall, hogy a jövőt tervszerűen előkészítsük” – írta Klebelsberg Kunó a Pesti Napló 1931. június 21-i számában.
Újabb kérdések merültek fel: mit játsszanak, kikkel, hogyan teremtik meg az anyagi hátteret a vállalkozáshoz? Az ember tragédiája vagy egy vallásos mű kérdésében Honték remek taktikai érzékkel felkérték Max Reinhardtot. A rendező finoman elhárította az ajánlatot, ugyanakkor a Madách-művet tökéletesen alkalmasnak gondolta ebben a környezetben. A két szegedi laptársaság, a Délmagyarország és a Szegedi Friss Újság kiadóvállalatai pedig vállalták az anyagi kockázatot, így az 1932-es kisebb szabású, nem is a dóm előtt megrendezett eseménysorozat utáni évben,
1933. augusztus 26-án műsorra került Az ember tragédiája
Lehotay Árpád (Ádám), Tőkés Anna (Éva) és Táray Ferenc (Lucifer) főszereplésével. A díszleteket Buday György grafikusművész, a kiváló fametsző tervezte.
Schöpflin Aladár ekkoriban jegyezte meg: „Figyelmeztetni kívánok két sarkalatos kérdésre, amelynek megoldásától függ, hogy a szabadtéri játékok mostani divatja csak idegenforgalmi attrakció marad-e vagy új közlési formájává válik a színpadművészetnek.” Erre stratégia nem készült, bár a szervezők is érezték, önmagában a Tragédia nem elég ahhoz, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok nagy nemzetközi vonzerőt jelentsen.
Itt szólt közbe ismét a politika, és az olasz–magyar kapcsolatok erősítése érdekében hívták meg a milánói Scala Parasztbecsület-produkcióját, amelyet a szerző, Mascagni dirigált. (Mellette Hubay Jenő A cremonai hegedűs című egyfelvonásosa és a felújított Tragédia volt műsoron, illetve az újszegedi uszodában Morselli Glaukos című olasz mesejátékát játszották.)
A háború megszakította a történetet, de a szünet jóval hosszabban tartott.
A városban azonban 1948-ban megjelent az igény arra, hogy szabadtéri előadásokat tarthassanak. 1949 májusában Újszegeden felavatták a még teljesen el nem készült színpadot és az 1300 néző befogadására képes nézőteret. Az 1950-es években Vaszy Viktor karmester, a szegedi komolyzenei élet meghatározó alakja volt az, aki erősen szorgalmazta a játékok Dóm téri felújítását. Ennek hatására 1959-ben újra felgyúltak a fények, és a Hunyadi László bemutatójával elkezdődött egy új fejezet.
Az 1960-as évek műsorát főleg a fajsúlyos drámák, a klasszikus operák és a szovjet balettek határozták meg, de játszottak népi dal- és táncjátékokat is. Az ember tragédiája újbóli műsorra tűzésével a folytonosságot és a megújulási igényt hangsúlyozták.
A következő évtizedben többek között Olaszországból, Bulgáriából, Lengyelországból és a Szovjetunió területéről érkeztek vendégművészek a Dóm térre, az 1980-as években azonban alig lépett föl neves nyugati szólista. Ennek főként pénzügyi okai voltak, mert a szocialista országokból érkező fellépőknek lehetett forintban fizetni.
A Szegedi Szabadtéri Játékok egyedülálló műfaji sokszínűségű az európai színházi fesztiválok között is. 1972-től bővült a műfaji kínálat a néptáncgálákkal. 1980-ban játszottak először itt musicalt, Szakcsi Lakatos Béla Piros karavánját Vámos László vitte színre. 1984-ben pedig bemutatták az István, a királyt, ezzel a rockopera is megjelent a repertoáron.
Ahogy láttuk, a hazai színművészek és énekesek legjobbjai mellett a kezdetektől érkeztek világsztárok is Szegedre. A legutóbbi években egészen különleges szerepben láthatta őket a közönség, elég csak az Álarcosbálban korcsolyázó Katarina Wittre vagy a Háry Jánosban Napóleont alakító Gérard Depardieu-re gondolnunk.
Az ország legnagyobb szabadtéri nézőterén négyezren foglalhatnak helyet a dómmal szemben. A Fogadalmi templom rekonstrukciója miatt 2014-ben háttal kellett ülni a szektorokban, amelyeket az 1879-es szegedi árvíz után az újjáépítést támogató városokról neveztek el. Ahogy a nettó 1000 négyzetméteres színpadot (oldalszínpaddal együtt kétszer ekkora!), úgy a lelátót is csak a nyári szezonra állítják fel. A csövek hossza 18 kilométer, a szerkezetek teljes súlya 140 ezer kilogramm, mobil elemeket 35, egyenként 24 tonnás kamion szállítja a Dóm térre.
Fotók forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok
