Szent István zenei értelemben is államalapító volt

Augusztus 20-a az államalapító Szent István király ünnepe, vagyis annak origójaként szoktunk rá gondolni, ami mi magunk mindenestül vagyunk: mindarra, amit magyarnak gondolunk. E téren rengeteg visszavetítéssel élünk, hiszen a nemzetfogalom sok száz évvel későbbi képződmény. Amikor a magyar zene kezdeteiről, stílusjegyeiről, a mindennapokban való jelenlétéről, funkcióiról kérdezem, nem feltétlenül István áll a középpontban, hiszen az ő udvarának zenéjéről talán alig-alig tudhatunk valamit. Úgy általában egykori uralkodóink zenéje lenne a téma, ami egy bizonyos fejlettségi szint felett már hozzátartozott a királyi önreprezentációhoz, és az ünnepi alkalmak méltóságának emelése meg a szórakoztatás volt a funkciója. Mit lehet tudni erről a királyaink által rendelt zenéről? Honnan érkeztek a zenészek, milyen hangszereken és mi mindent játszottak? Milyen európai hagyományok hatottak ránk e téren? Magyar zene volt-e, amit a királyaink hallgattak, vagy a zenészekkel együtt importáltuk?

A zene valóban része volt a mindenkori udvari életnek. Nemcsak a pompát szolgálta, hanem táncot is kísért, az udvari zenészek pedig afféle hírmondókként, történetmesélőként töltöttek be fontos szerepet. Ám illúzióink ne legyenek: sok és képzett zenész hosszú-hosszú időn át nem működött nálunk: az udvari zenét a középkorban egyszerű énekmondók, vagyis joculatorok, magyarul igricek éneke jelentette. Mivel a magyar királyokat a legkülönbözőbb uralkodóházakhoz fűzték családi kapcsolatok, a reneszánsz idején a zenei élet nyugat-európai, elsősorban német és olasz zenészek jóvoltából gazdagabbá vált az udvarokban. Azt mondhatjuk, hogy e téren is próbáltak felzárkózni a történelmileg fejlettebb nyugati hagyományokhoz, vagyis „vigyázó szemünket” már ekkor Nyugatra vetettük – több-kevesebb sikerrel. A központi, római irányítású egyház szintén hozta és elterjesztette a maga zenéjét kották és énekes klerikusok által. A magyarok ősi hite és hagyományai az „importált zenével” sokáig részben párhuzamosan, részben szimbiózisban éltek tovább.

Fontos tudni azt is, hogy az előkelő és művelt réteget egyáltalán nem érdekelte a köznép által művelt magyar zene, amelyet sok évszázadon át senki sem jegyzett le, így a legősibb dallamok és szövegek, a népzenei tradíció kizárólag szájhagyomány útján, zenészről zenészre örökítődhetett át; olyan kultúrhagyományként, amely a mai kutatások számára nehezen hozzáférhető. Kisebb csodának tekinthető, hogy az eredeti, ősi, a népvándorlás előtti hagyományra jellemző zenei jegyek, mint a kvintváltó jelleg vagy a pentatónia, búvópatakként mindent túléltek, majd Kodály és Bartók gyűjtései révén újra felszínre bukkantak. Azt, hogy ezekben mennyi, a népvándorlás során, útközben felszedett keleti, például török vagy arab hatás van, az összehasonlító néprajztudomány kutatja.

Külföldön határozott elképzelések vannak jelen arra vonatkozóan, hogy milyen az igazi magyar zene. Ezek milyen tényekre támaszkodnak?

A legtöbben a verbunkost tekintik „a” magyar zenének, amely az Osztrák–Magyar Monarchiában Mária Terézia korától kezdve toborzózene volt; a „verbunk” szó a német Werbung (azaz reklám) magyarított változata. Nyújtott ritmusok, bokázó zárlat, magyaros hangsor jellemzik, lassú (hallgató) és gyors (friss) részek váltakoznak benne.

A magyar zenei életben, falun és előkelőbb úri környezetben egyaránt meghatározó volt a cigányzenészek szerepe. Expresszív játékstílusuk, díszítésekben gazdag játékmódjuk, különböző zenei hagyományokat összegyúró, egységre hozó képességük révén ők lettek a magyar zene közvetítői és legismertebb képviselői. Ez vezetett oda, hogy sok külföldi érdeklődő, így például a Magyarországra felnőttként „hazaérkező” Liszt meg volt győződve a magyar és a cigányzene azonos voltáról. Az európai, a magyaros és a cigány stílusjegyeket ötvöző híres prímás zeneszerzők, mint Bihari János, Csermák Antal vagy Lavotta János olyan zenei stílust képviseltek, amelynek egyetlen eleme sem volt tőrőlmetszett magyar, az összességükre mégis magyarként tekintettek. Formális zenészképzés ekkoriban még nem létezett; mindenki annyit tudott, amennyit otthon vagy a közvetlen környezetében megtanult, és mivel a cigányoknál apáról fiúra szállt a tudás, előnyben voltak a hangszeres zenében, jóllehet kottát olvasni általában nem tudtak.

Milyen okból és hogyan próbálkoztak magyarosnak szánt zene írásával a nagy európai zeneszerzők?

Haydn, Beethoven, Berlioz, Brahms vagy Liszt egyaránt írtak ilyeneket, a cél magyar vagy magyarnak tartott elemeknek az európai zenei formákba való beoltása volt, de magyaron leginkább a verbunkos stílusú, magyaros zenét értették. A nemzeti zenekultúrában Liszt hazatérése és a zenei életben, például a Zeneakadémia élén való szerepvállalása hozott fordulatot, ami nagyjából olyan szenzáció volt, mintha ma valamelyik hollywoodi sztár fedezné fel a magyar gyökereit, és költözne ide, hogy a hazájának zenei, film- vagy színházi életét felvirágoztassa. Lisztnek jelentős szerepe volt abban, hogy felsőfokú zenei képzés indulhatott el nálunk: ő volt a Zeneakadémia első elnöke és zongoratanára. Jelentős lépésnek számított az is, hogy Erkel – aki pedig a Zeneakadémia első igazgatója volt – zeneszerzőként az olasz romantikus hagyományokra építve, azokat a magyaros zenei stíluselemekkel ötvözve megteremtette a magyar nemzeti opera műfaját.

A számos, lényegesen kisebb jelentőségű korabeli komponista közül megemlíthetjük Egressy Bénit is, akinek jellegzetesen túlpontozott ritmikájú, bokázós verbunkos Szózata is ebbe a sorba illeszkedik, akárcsak a Himnusz-pályázatra beadott számos, magyaros stílusú pályamű. Érdekes, hogy noha a magyaros karaktert és az ebben megjelenő identitást fontosnak tartották, ekkor még mindig senkinek sem jutott eszébe az ősi eredetű magyar népdalok gyűjtése, tanulmányozása és feldolgozása. Csak a 19. században meginduló népdalgyűjtések, főleg Bartókék kutatómunkája nyomán derül ki, micsoda kincs maradt fenn oly sok századon át a művelt rétegek számára szinte ismeretlenül. Letisztult, költői szövegű, folyóban tökéletesre csiszolódott kövekhez hasonlítható alkotások. Pedig nem volt a születésük mögött professzionális háttér, magas színvonalú zenekultúra. Tánczene, munkazene és az ünnepek dalai, a legjelentősebb életeseményekhez, a születéshez, a házasságkötéshez és a halálhoz társuló dallamok, szövegek hordozták a csodát.

A magyar zenészek, zeneszerzők közül sokan lettek világhírűek, világszerte az élvonalban tartanak számon bennünket, a magyar jelenlét minden jelentős zenei központ programjában meghatározó, a Kodály-módszert mindenhol ismerik. Milyen út vezetett ide? Mi ennek a zenetörténeti háttere? Mit tudhatunk, amit ennyire nagyra értékelnek?

Szerintem ez a sikertörténet is Liszttel és a Zeneakadémiával kezdődött, ahová idővel sok külföldi muzsikus érkezett oktatni, aztán hírét vitte, mennyi itt a tehetséges növendék. Nagy szerepe volt a világhírűvé válásunkban Kodályék generációjának is, Dohnányi Ernőnek, Weiner Leónak, Auer Lipótnak vagy Joachim Józsefnek. A Zeneakadémia Wesselényi utcai épületében tablókon lehet megnézni a „zenészcsaládfákat”: azt, hogy a legnagyobbak közül ki kinek a tanítványa volt. Ebből az derül ki, hogy nemzetközi családról van szó: hogy kiemelkedő muzsikusainknak kiváló hazai és külföldi tanáraik voltak. Jeles tanáregyéniségeink és magas színvonalú képzésünk, sikeres növendékeink öregbítik a hírnevünket már legalább száz éve. Zenei kiválóságunk idővel a nemzettudatunk részévé vált. Sok magyar zenészünk dolgozott-dolgozik, lép fel külföldön, és ne feledkezzünk meg legkiválóbb karmester-egyéniségeinkről sem, akiket milliók láttak és kedveltek meg szerte a világon.

Szent István és más magyar uralkodóink, szentjeink emlékét mely zeneművek őrzik a legsikeresebben, legigényesebben? Mi a titka annak, hogy az ilyesféle alkotások képesek-e betölteni a funkciójukat, vagy azon díszkötéses könyvsorozatokéhoz hasonló lesz a sorsuk, amelyek jól mutatnak ugyan a polcon, de soha senki nem olvas beléjük?

Akadnak ilyen művek, de ismereteim szerint egyikük sem különösebben jelentős – és a katolikus egyház hívei hallanak-énekelnek még magyar szentekről szóló énekeket, de azoknak elsősorban liturgikus jelentőségük van.

Bizonyos nemzeti nagyjainkat annyira szívébe zárta a nép, hogy legendák keletkeztek róluk. Mátyás királyról az, hogy a nép közé vegyülve leplezte le az urak dölyfösködését, Petőfiről az, hogy nem halt meg Segesvárnál – és neki ráadásul rengeteg verséből lett népdal. A nemzeti emlékezet mintha egyenesen ki lenne éhezve olyan művészi alkotásokra, amelyek annak átérzéséhez segítenek hozzá, hogy mit jelent, milyen sors, átok és büszkeség magyarnak lenni. Mit gondol, ez ügyben mely történelmi szereplőink a legszerencsésebbek, és mely művek őrzik a legméltóbban az emléküket?

A zene az ünnepeink része, és bizonyos művek lehetnek a nemzeti identitás kifejezői. Segítenek jobban megérteni, kik vagyunk. Igaz a mondás, hogy amilyen zenét hallgatsz, olyan ember vagy: a zenének identitást kifejező és kijelölő szerepe van. Nemzeti öntudatot is kifejezhet, de ez már ingoványosabb terep, mivel egyes politikai kurzusok visszaéltek-visszaélnek a zene erejével. Kötődünk a közösségeinkhez, a nemzetünkhöz, de hogy pontosan milyen az a zene, amely a leginkább kifejezi a magyarságunkat, amelyet leginkább magyarnak nevezhetünk, arra nehéz választ adni. Hogy nem a verbunkos „a” magyar zene, az biztos. Lavotta János például „nagyon magyar” zenéket írt, mégsem hallgatnám őket gyakran, ahogy például a lakodalmas rock sem része a mindennapjaimnak, bármennyire is a magyar valóság hű tükrének tekinthető bizonyos szempontból.

Apukámék számára kivételesen ünnepélyes pillanatok voltak, amikor alma materük, a Pápai Református Kollégium öregdiák-találkozóin elénekelték Petőfi népdallá vált versét, az Alkut. Azét a Petőfiét, aki egykori szintén a kollégium diákja volt.

Azok a zenék, amelyeket az ember fiatalon hall, énekel, gyakran egész életére rögzülnek. Érdekes módon azok is, amiket nem kedvelt, mint magamon is észrevettem. Azért, mert az identitásom formálásában fontos szerepük volt, esetleg egy közösséghez való tartozásomat fejezik ki, függetlenül a zenei értéküktől. Bizonyos zenék, dalok ahhoz a közös tudáshoz tartoznak, amelyet a nemzedékek hagyományosan elsajátítottak. A közös kultúrkincshez, az iskolai tantervekben vagy egyéb kánonokban rögzült „általános műveltséghez”. Én is eléneklem a gimnáziumi osztálytalálkozókon a régi, diákkorunkban megtanult latin nyelvű himnuszokat, és örömmel teszem, mert mélyen a sajátomnak érzem őket.     

Hol húzódik a határ a nemzeti giccs és a magyar identitást, öntudatot színvonalasan, ízléssel képviselő művek, szemlélet között? Mi az oka, hogy olyan nehéz ilyeneket alkotni, és hogy a közízlés legtöbb esetben a leggiccsesebb reprezentációkért rajong a legjobban?

A kurzusművészet legtöbbször nem alkot művészi értéket, de kivételek azért előfordulhatnak. Mi a giccs? Ami másnak mutatja magát, mint a valódi lényege. 17–18 évesen lelkesen énekeltem olyan, hazafias jellegű dalokat, amelyeket ma sem zeneileg, sem tartalmilag nem érzek értékesnek és hitelesnek, de akkor elhittem, hogy azok. Úgy tűnik, leginkább az érzelmi, közösségi kötődés és bizonyos vágyak kifejezésének szándéka a perdöntő, amelyek a nemzeti gondolathoz kapcsolódnak. Szeretnénk büszkék lenni a magyarságunkra, és nemzeti sérelmeink feldolgozására, elgyászolására is szükségünk van. Ez sok esetben független attól, hogy az emelkedett érzéshez, a vigaszhoz, a megnyugváshoz zeneileg mennyire értékes művek segíthetnek hozzá. A zene már csak ilyen: függetlenül attól alkalmas az érzelmi és a szociális szükségleteink kielégítésére, mit, milyen szinten és milyen szándékkal képviselünk.

Fotók: Mohai Balázs/Kaposfest