Gulyás Gábor öt éven át vezette a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumot. Szerződése idén májusban jár le, újabb igazgatói pályázatot azonban már nem adott be. Az új városvezetés közben az államnak szeretné átadni a múzeumot finanszírozási okokból.
2013. január elsejével jelentős változás történt a szentendrei múzeumok életében. Milyen volt a helyzet 2015 márciusában?
2013. január elsején a megyei önkormányzatoktól a városi önkormányzatokhoz kerültek az egykori „megyei múzeumok”. Ez a szakmai munkát érdemben sehol nem érintette. Szentendre esete annyiban kétségkívül különleges volt, hogy itt az átadást koordináló minisztérium részéről komoly aggályok fogalmazódtak meg a fenntartás gazdasági hátterét illetően, de a város ragaszkodott a múzeum működtetéséhez. Aligha véletlen, hogy a sokkal kisebb terhet vállaló Tata és Szentendre kivételével nem volt példa arra, hogy ne egy megyeközpont vegye át a korábbi „megyei múzeum” fenntartását. Ez komoly anyagi terhet jelentett, amit Szentendre éveken át nem is tudott teljeskörűen kezelni. A 2015. évi helyzetet részben ez határozta meg: komoly adósságok, áthúzódó pénzügyi kötelezettségek nehezítették a normális működést. Mindez a szakmai munkára is kihatással volt – ideérkezésemkor azzal szembesültem, hogy alapvető státuszok nincsenek betöltve, s bizony ez nem volt független a múzeum katasztrofális pénzügyi helyzetétől.
Én alapvetően konzervatív szemléletű ember vagyok – ennek megfelelően az igazgatói pályázatom is a szentendrei művészeti hagyomány továbbvitelére épült. A megelőző időszakban kevés volt a művészeti időszaki tárlat, a gyűjtemények jórészt áttekinthetetlen, zavaros dokumentációja pedig azt sem tette lehetővé, hogy jelentőségéhez méltó módon kezeljük a nálunk lévő alkotásokat. Alig volt értékelhető tudományos munka, annak idején tudományos titkára sem volt a múzeumnak.
2015-ben a szervezet megerősítésével kezdtem a munkámat: létrehoztuk a kurátori osztályt, az irodalmi osztályt, a kommunikációs osztályt, de újra lett múzeumi jogász és belső ellenőr is. A régészeti projekteket akkoriban jórészt egy külső vállalkozóként megjelenő magáncég végezte. Ezen is változtattunk, aminek az eredményeképpen a megerősödött régészeti osztály sokkal jelentősebb akkreditációs értéket kapott, mint a korábbi, s így a feltárásokat már saját jogon tudtuk vállalni, amely jelentősen növelte a bevételünket is. Sok energiát igényelt a korábbi évek kusza adminisztratív, gazdasági helyzetének rendbetétele, de emellett haladéktalan elkezdtük a múzeumban a szakmai munkát is. Ez – a szentendrei hagyományoknak megfelelően – főként a művészeti projektekre fókuszált. Öt úton indultunk el: hozzákezdtünk a városhoz kötődő klasszikusok életmű-kiállításainak előkészítéséhez, megnéztük, hogy milyen formában mutathatjuk meg a nagyközönségnek a gyűjteményünket, létrehoztuk a Ferenczy Múzeum Szentendre-termét annak érdekében, hogy mindig legyen egy új kiállítása a városban valamely fontos szentendrei művésznek, elkezdtük a nemzetközi kapcsolatok építését, s előkészítettük a határokon átívelő régió legnagyobb képzőművészeti fesztiválját, az Art Capitalt. A szemléletváltás természetesen hamar érződött a kiállítási kínálatunkon.
Amikor 2015-ben, Farkas Ádám szobrászművész MűvészetMalomban rendezett kiállításának megnyitóján arról beszéltem, hogy Szentendre a képzőművészet magyar fővárosa kell, hogy legyen, hiszen korábban is az volt, éreztem, hogy sokan ezt túlzásnak gondolták. Holott nagyon komolyan mondtam. Szentendre nemcsak város, hanem egyúttal a modern magyar képzőművészet szimbolikus helye, fénylő pontja is, melynek a ragyogását nem szabad hagynunk elhalványulni. Én a magam részéről ezen dolgoztam az elmúlt öt évben, de nem egyedül. Nagy élmény volt megtapasztalni, mennyi embernek fontos, hogy ez a kiemelkedő hagyomány tovább éljen. Nem udvariasságból mondom: remek kollégákkal dolgozhattam együtt. Minden, amit elértünk, közös siker.
Ahogyan összeállt ez a kitűnő stáb, belevágtunk a rendszer átalakításába – annak érdekében, hogy átlátható, működtethető és az önkormányzat által finanszírozható legyen a múzeum. Így váltunk meg több filiálétól, s jött létre a Ferenczy Múzeumi Centrum.
Ez egy kiterjedt, múzeumi tevékenységből és intézményekből álló rendszer. Van más ilyen, hasonlóan összetett városi múzeumi intézmény még az országban?
Hogyne lenne – például a pécsi Janus Pannonius Múzeum is ilyen, amely ugyanakkor (1951-ben, a városi múzeumok államosításakor) jött létre, mint a szentendrei, s hasonlóképpen sok kisebb kiállítóhelyet működtet. A mi kitüntetett szerepünk nem a szervezeti rendből következik, hanem egyrészt a gyűjteményekben is reprezentált, jelentős képzőművészeti hagyományból, másrészt abból, ahogyan ez összekapcsolódik fontos hazai és nemzetközi kortárs törekvésekkel. Szentendre szerepe a magyarországi képzőművészetben ahhoz hasonló, mint például a német zenében Potsdamé. Meggyőződésem szerint ennek a nagy értéknek a nemzetközi színvonalú ápolása a múzeum alapvető feladata. Függetlenül attól, hogy miként tekintenek rá pártpolitikai perspektívában gondolkodó politikusok, Szentendre képzőművészete nemzeti kincs.
Milyen gyűjteményei vannak a múzeumnak?
A már említett képzőművészeti kollekció mellett kiemelkedő a régészeti, s az ahhoz kapcsolódó numizmatikai gyűjtemény, ezekhez képest inkább helyi jelentőségű, de számunkra nagyon fontos az irodalmi és a néprajzi gyűjteményünk. Természetesen történeti, helytörténeti anyaga is van a múzeumnak.
Milyen jelentősebb épületfelújítások történtek az elmúlt öt évben?
Befejeztük a Ferenczy Múzeum rekonstrukcióját. A MűvészetMalomban nem volt lehetőségünk teljes körű felújításra, de jó néhány kisebb épületszerkezeti munkát elvégeztünk. Teljes egészében megújult a Czóbel Múzeum és a Kmetty Múzeum, s jórészt megújítottuk a Kovács Margit Kerámiamúzeum kiállítóterét is. Készítettünk terveket és pályázati programot a Barcsay Múzeum és a Szentendrei Képtár teljes körű megújítására, s mindez bekerült abba a kormányhatározatba, amely mintegy 10,5 milliárd forint értékű, a kulturális turizmushoz kötődő fejlesztési csomag finanszírozásáról rendelkezett.
Milyen nagy kiállítások jöttek létre?
Öt év alatt mintegy százötven időszaki tárlatot valósítottunk meg, ezek mindegyikéről nyilván nincs most lehetőség érdemben beszélni. Ezért inkább kiállítástípusokat említenék. Rendszeresen rendeztünk olyan monografikus kiállításokat, amelyek egy-egy Szentendréhez kötődő klasszikus alkotót állítottak középpontba. Anna Margit, Ámos Imre, Ferenczy Béni, Ferenczy Noémi, Ilosvai Varga István, Korniss Dezső, Paizs Goebel Jenő, Vajda Lajos, Vajda Júlia nevét emelném közülük ki.
De megújítottuk az állandó kiállításokat is: Czóbel Béla művészetét az évente változó tárlatokkal korábban nem ismert gazdagságban mutathattuk be, de hasonló felfogásban újult meg Kmetty János, majd Kovács Margit kiállítása is. Szintén fontosak voltak a kortárs szentendreiek tárlatai – az idősebbek közül itt kiemelném az időközben már sajnos elhunyt Deim Pált, aztán Farkas Ádámot, Csíkszentmihályi Róbertet, a következő generáció tagjai közül Bukta Imrét, efZámbó Istvánt, feLugossy Lászlót, Baksai Józsefet, Bereznai Pétert, Péreli Zsuzsát, Regős Istvánt, Szirtes Jánost, Vincze Ottót, a fiatalok közül Csató Bálintot, Deim Balázst, Heim Pétert, Hugyecsek Balázst, Magyarósi Évát, Nagy Barbarát, Nagy Krisztát, Szigethy Annát, Tóth Esztert, Vinkler Zsuzsit. De fontosak voltak a gyűjteményi tárlatok is, amelyek Aknay Jánostól Wahorn Andrásig sok-sok jelentős alkotótól mutattak be műveket.
Persze nemcsak szentendreieket állítottunk ki – nagy öröm volt, hogy bemutatkozhatott nálunk például Asztalos Zsolt, Boros Viola, Csurka Eszter, Fátyol Viola, Forgács Péter, Kerekes Gábor, Kovách Gergő, Mátrai Erik, Németh Ágnes vagy Stark István. Büszke vagyok rá, hogy olyan jelentős alkotókat is kiállíthattunk Szentendrén, mint például az amerikai Bill Viola, az orosz Dmitrij Kavarga, a szerb Marina Abramovic, az ukrán Victor Sydorenko, a román Florin Stefan, a szlovák Igor Minarek, a cseh Lucas Musil, a macedon Zarko Baseski, a német Daniel Richter vagy a lengyel Wilhelm Sasnal.
Évről évre adaptáltuk a Velencei Biennále egyik izgalmas projektjét – így hozta létre például a japán Chiharu Shiota vagy a dél-afrikai Mohau Modisakeng a saját tárlatát a Szentendrei Képtárban. Szoros kapcsolatot ápoltunk néhány közeli művészeti központtal – Krakkótól kezdve Kolozsváron át Mariborig. Így kerültek el Szentendrére például Pawel Mendrek, Berszán Zsolt, Veres Szabolcs vagy Srdjan Zivoluvic legújabb munkái. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy sokan eljöttek – például – Bécsből megnézni Eva Schlegel első magyarországi kiállítását, Nagyváradról külön buszt indítottak a FixFlux című tárlatunk miatt; s tudom, mennyire fontos volt nekik is, hogy itt láthatták a Chapman fivérek, Serban Savu, Bak Imre, Fehér László vagy éppen Szűcs Attila munkáit.
Külön érdemes említeni a fesztiváljellegű projekteket – elsőként nyilván az Art Capitalt. Nagyon fontos volt az is, hogy a szentendrei művészetet elvihettük meghatározó külföldi helyszínekre: Bécstől kezdve, az orosz Nyizsnyij Novgorodon át Rómán és az olasz Velencén keresztül a svájci Zürichig.
A helytörténeti kiállításaink közül kiemelném a Dumtsa Jenőnek emléket állító Ezüstkort, a régészeti tárlatok közül a II. András pilisi kapcsolataira fókuszáló Pilisi gótikát, az irodalmi kiállítások közül pedig a betiltott Mozgó Világ történetét bemutató projektünket.
Összefoglalóan túlzás nélkül kijelenthetem, hogy sok fontos kiállításunk volt az elmúlt öt évben, amelyekhez nívós társprogramok is csatlakoztak, színházi előadásoktól irodalmi beszélgetésekig.
A gyűjteményeket sikerült gyarapítani?
Igen, mégpedig jelentős mértékben. A régészeti kollekciónk gyarapodását meghatározta, hogy számos nagyberuházás előtti feltárást végeztünk, s ezeken sok római kori, kelta vagy éppen honfoglalás kori leletet találtunk. Időnként pedig szerencsénk is volt, mint például a Duna alacsony vízállásánál, Érdnél megtalált kincslelet esetében – ez a különleges anyag egy XVIII. század közepén elsüllyedt hajóról került a vízbe. A képzőművészeti anyagunk gyarapításához mindenekelőtt írtunk egy gyűjteménygyarapítási szabályzatot, amelynek értelmében kizárólag Szentendréhez kötődő alkotók műveit vásároltuk meg, s ajándékként is csak ilyeneket fogadtunk el. Összességében több mint kétszázmillió forint becsült értékben gyarapodott öt év alatt a képzőművészeti kollekciónk, amiről azt gondolom, hogy nemcsak az előző időszak szűkösségéhez képest jó eredmény. Főként kortársaktól vásároltunk főműveket (Bukta Imrétől, Farkas Ádámtól, efZámbó Istvántól, feLugossy Lászlótól és még sok mindenki mástól), klasszikusok (Bálint Endre, Korniss Dezső és mások) elsősorban adományként kerültek hozzánk.
Van-e lehetősége a múzeumnak műtárgyak kölcsönadására?
A korrekt műtárgybiztonsági feltételek teljesülése esetén örömmel adtunk mindig kölcsön olyan műveket, amelyek éppen nem voltak kiállítva. Fontosnak tartottam, hogy minél többen láthassák a nálunk őrzött műalkotásokat, ezért sokat kölcsönöztünk bel- és külföldre is. És viszont is sokat kölcsönöztünk különféle szentendrei tárlatokra. Egyébként ez a normális, ha úgy tetszik, a nyugati múzeumi ügymenet.
Hogyan alakult a műtárgyszállítás?
A kölcsönadók egyértelmű feltételeket szabhatnak a szállító cégre vonatkozóan, de ahol lehetett, mindig saját erőből oldottuk meg a szállításokat. Az előző múzeumvezetés lízingelt ehhez megfelelő gépjárműveket, ám azokat kölcsönadta egy olyan magáncégnek, amelytől aztán megrendelte a szállításokat. Mivel ez a gyakorlat a múzeum számára anyagilag nem volt kedvező, ezt a szerződést felmondtuk és saját kézbe vettük a műtárgyszállítást. Mivel sok kiállítás volt, sokat kellett szállítani is, de szerencsére jól működött a rendszer.
Milyen bevételi lehetőségei vannak a múzeumnak?
Minden ilyen és hasonló múzeum esetében az alap az önkormányzati finanszírozás, amit állami normatíva egészít ki. Ezekhez kapcsolódnak a különféle saját bevételek. Szentendre esetében itt három fő területtel lehetett számolni: a régészeti feltárások után kiszámlázott díjakkal, a kiállítások jegyárbevételével, valamint a különböző pályázatokon elnyert támogatásokkal. A saját bevétel az utóbbi években a mi esetünkben már elérte az összes befolyó pénz kétharmadát – ez biztosította a gazdag kiállítási program és a tudományos tevékenység fedezetét is. De mindez nem valósulhatott volna meg anélkül az alap nélkül, amit az önkormányzat adott, hiszen a kiindulópont minden esetben az, hogy legyenek jó munkatársak, akiknek a bérét fizetni kell, és hogy legyenek működőképes épületek, ami szintén pénzbe kerül. Ez egy jól beállt, sikeres rendszer volt.
Ezzel kapcsolatban szeretnék még valamit elmondani: egy múzeum működésének elsődleges célja nem az anyagi profitszerzés. Ha már gazdasági szemszögből nézzük, érdemes rögzíteni, hogy egészen másfajta hasznot hajt. Szentendre esetében az elmúlt öt évben egyértelműen kimutatható volt a kulturális turizmus sikereihez való hozzájárulás, s azt hiszem, az a rendkívül nagyszámú pozitív médiahír is sokat tett a város pozicionálásáért, ami a kiállításokról megjelent. De mindezeknél fontosabb a kulturális hozadék, amit talán az olyan politikusok, akiknek az életében nincs jelen a klasszikus magaskultúra, nem képesek reálisan megítélni, de az úgynevezett művelt nagyközönség pontosan tudja, hogy a múzeum, s az abban bemutatott művészet a nemzeti kultúra meghatározó része. Vigyáznunk kell rá.
