Az augusztus 16-ai koncerten az ön közreműködésével nyilvánvalóvá vált, hogy az ének mennyire fontos szerephez juthat egy kamarazenei fesztiválon, és mennyire megszólíthatja annak közönségét. Talán azért, mert bizonyos értelemben a közvetlen megértés számára nyit ablakot, biztosít csatornát. Bizonyosságot, otthonosságérzetet ad, és gyerekkori énekélményeit felidézve arra ébreszti rá a hallgatóságot, hogy aminek résztvevője, az mindannyiunk közös kincse, az övék is: a zenészek és ön nem tartják meg maguknak. Azt a bizonyos ablakot péntek este ön nyitotta ki a fesztivál közönsége számára. Hogyan élte meg, hogy az élmény, amit ezzel adott, annyira eltalálta őket, és hogy a hálájukat ilyen lelkesen fejezték ki?
Harmadik éve már, hogy a KaposFesten énekelhetek, és ezt kiváltságként élem meg. A kamarazenének én is nagy kedvelője vagyok, azért pedig, hogy a fellépő muzsikusok partnere lehetek, nagyon hálás vagyok. Hogy a nagy lelkesedést pénteken mi váltotta ki? Én Kodály zenéjére, a népdalok népszerűségére és az anyanyelvünk otthonosságára tippelek, nem a magam különlegességére. Óriási dolog, hogy a zenészek elfogadnak egyenrangú társukként, és együtt lehetünk tolmácsolói a sokakat oly mélyen megérintő műveknek. A Csitárit a Kapos Hotel teraszán, ifj. Sárközy Lajos hegedűkíséretével éjjelente már többször énekeltem az elmúlt években, és sokan jelezték azt vissza, hogy amikor meghallják, a szívük mindig nagyokat dobban. Nem csoda, hiszen az emberek többségének gyerekként az anyukája tanította meg. Én is így voltam ezzel. A legkedvesebb dalaim egyike, felvidékiként pedig különösen is közel áll hozzám. Ha más előadásában hallom, nekem is könnybe lábad a szemem. Mert ez a népdal a zsigereinkben él, minden magyaré. Nem csoda, hogy igazi közönségdarab.
A koncert első felében előadott Kodály-epigrammákat a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével énekeltem, és nem volt olyan piano, amitől velük tartanom kellett volna. A KaposFesten soha nem azért vagyok, hogy „a hangomat mutogassam”, hogy „leg-leg énekesként” tündököljek. Úgy gondolom, itt van a lényeg: mi abba a meghitt egymásnak zenélésbe, közösségbe hívjuk meg a közönséget, amely a fesztivál közreműködői számára is gyönyörű élmény. Annak az örömébe akarjuk őket bevonni.
Sokakban ott bujkálhat az a kisebbrendűségi érzés, hogy ők nem értik-érthetik, amit egy klasszikuszenei koncerten hallanak, mert az egy magasan képzett zenei elit üveggyöngyjátéka, míg ők „kaszton kívüliek”. Az énekhang, a népdalok ismerős szövege olyan segítség lehet a számukra, amely révén hirtelen teljes jogú polgároknak érezhetik magukat a zene világában.
A zene nyelve egyetemes. Francia dalokat is énekeltem a fesztiválon, és noha a közönség összes tagja biztosan nem tud franciául, érzések szintjén azokat is megértették. Sokat segítenek Bősze Ádám bevezetői is, amelyekben röviden arra is kitér, hogy miről szólnak.
Az pedig, hogy a zenészeket Kaposváron nem tartják elefántcsonttoronyból játszó, felsőbbrendű lényeknek, a KaposFest egyik legfőbb ismertetőjegye és erénye. Például mert a délelőtti koncert után, ahol fellépőruhában láttak, az utcán már papucsban és rövidnadrágban vagyok, és amikor találkozunk, összemosolygunk. Egy héten át itt kelünk-fekszünk, napi három koncert van, és ez olyan szimbiózist jelent a közönséggel, amely máshol elképzelhetetlen.
A közönség nélkül mi sem léteznénk, nem lenne értelme a létezésünknek: ez Kaposváron napi élmény, tapasztalat. A KaposFest azért különleges, mert erre elemi erővel ébreszt rá.
Ott olyan, mintha a családomnak vagy a barátaimnak énekelnék, és természetes, hogy mindennap sok visszajelzést kapok. Annak a falnak a létezése, amelyről ön beszél, a legkevésbé sem természetes.
A kamarazene értő kedvelői az ön tapasztalatai szerint hogyan tekintenek az énekes számokra? Kedvelik, várják őket, vagy engedménynek tekintik a kizárólag instrumentális darabokhoz képest?
Nem hiszem, hogy annak az elméleti kérdésnek a megválaszolása itt most a feladatom lenne, része-e a dalirodalom a kamarazenének, vagy önálló kategória. De az biztos, hogy a klasszikus zongora-ének felálláson túl is rengeteg vokális kamarazenei alkotás van, például cselló-zongora vagy akár nagyobb apparátusra írt darabok. A tapasztalatom pedig az, hogy az énekes számokat mindig nagy örömmel fogadja a közönség, és a legkevésbé sem tekinti „idegen testnek” a kamarazene univerzumában.
Több éve fellép már a fesztiválon. Hogyan kezdődött a KaposFesttel való közös története? Mit gondol az éneknek, az énekes daraboknak a fesztivál egészéhez való viszonyáról? Mi mindent tesznek, tehetnek hozzá a dalok a programhoz? A művek kiválasztásában milyen szempontok játszanak szerepet?
A kapcsolódásomnak a Várdai Istvánnal való régi ismeretségem, barátságom volt az alapja. Óriási gesztusnak tartom, hogy évről évre meghívnak, és kikérik az ötleteimet. Az általam előadott darabok mindig az adott év koncepciójába simulnak bele, idén például francia impresszionisták dalaiból válogattunk. Sokat fejlődöm a kaposvári fellépéseim révén, és a fesztivál jelenléte nagyon erős az életemben. Szerető közösség tagja lehetek ugyanis általa, szerény világhírességek partnere, akiknek az egója nem nőtt a hírnevükkel arányban. Évről évre örömmel tapasztalom meg, mennyit kaphat az ember a kollégáitól a próbákon és a színpadon.
Egy idén megjelent magyar háborús regény, a Rosseb nagy meggyőzőerővel érzékelteti, hogy az életünk története nagyrészt a testünk története, a főhőst például a testi automatizmusai hozzák haza a Don-kanyarból: a lába viszi előre, szinte akarnia sem kell. Az énekesnél jobban talán senki sem érzi, hogy testi valójában mennyire kiszolgáltatott lehet a művész: bizonyos értelemben a torka és a tüdeje foglya. De legalább ennyire megadatik számára valamiféle közvetlen bizonyosságérzet is, hogy tökéletes hangszerré csiszolhatja magát, míg a hangszeres zenészek adott esetben vehetnek másik hegedűt, csellót, vagy odaülhetnek egy másik zongora mellé. Ismertem egy operaénekest, akinek elment a hangja: van-e ennél fájdalmasabb veszteség?
Én nem mernék önhöz hasonló határozottsággal fogalmazni a hangszeres művészek és az énekesek közötti különbségre vonatkozóan, hiszen a muzsikusok többsége szimbiózisban él a hangszerével, és a vele való kapcsolatát akár szerelemnek is lehet nevezni. Nem cseréli le csak úgy, és alaposan megszenvedi, ha mégis erre kényszerül. Szerintem én hátrányból indulok a hangszeres zenészekhez képest. Óriási ajándék számomra, hogy teret adnak nekem maguk között. Nem hiszem, hogy különleges lennék, és hogy a „hangszeremmel” való viszonyomban sérülékenyebb, mint ők. Hiszen az ő testük olyan igénybevételnek van kitéve, hogy fitnesszel, sőt sokszor masszázzsal, gyógytornával kell kezelni az abból származó problémákat. Amúgy mint privát koncertlátogató én is a hangszeres műveket részesítem előnyben, részben azért, mert ha énekeseket hallgatok, azonnal elemezni kezdem a produkcióikat, ami sokat levon a műélvezet intenzitásából.
Hogyan illeszkedik a KaposFest az egyéb kötelezettségeihez, szerepvállalásaihoz?
Mivel az operaházakban ilyenkor évadszünet van, ideális a helyzet. Minden egyéb fellépésemet úgy időzítem, hogy a KaposFesttel ne ütközzön, mert számomra – azt hiszem, ez már az eddigiekből is kiderült – ez a fesztivál minden egyéb programhoz, munkához képest elsőbbséget élvez.
Fotó: Mohai Balázs
