1985 december elején feleségem, Londonban megnézte azt a darabot
- nevezetesen a Páratlan párost -, amit éppen próbáltunk, a Madách Kamara Színházban. Jókat derült az előadáson, és nem csak ő, hanem a pocijában lévő pici élet is, no meg persze a londoni közönség. Hazajövet megnézte a mi előadásunkat, és azt mondta, hogy a londoni előadás remek, de a miénk még annál is jobb, biztos több százas szériát megél majd.
Dorcsi lányom január 31-n megszületett és most már 17 éves, úgy hogy törtetlen lendülettel, tizenhetedik évada, páratlanul nagy sikerrel játsszuk a Páratlan párost, melynek 700. jubileumi előadása, most 2002. április 19.-én volt.
Magyarországon prózai darab még hétszáz előadást nem ért meg, tehát ez valóságos országos csúcs.
Néhány emlék, gondolatot, történet ebből a 17 évből.
Mint az elején már említettem 1985 szilveszter estéjén volt a bemutató. Előző napon halt meg Márkus László, és nagy gondban volt Ádám Ottó, a színház akkori igazgatója, hogy vajon ezt bejelentse-e a nagyérdemű közönségnek vagy sem. Végül is nem történt bejelentés. Ránk színészekre mégis hatással volt a szomorú esemény, különösen engem érintett érzékenyen aki többször játszottam Lacival, egy héttel korábban még együtt szerepelhettünk a színpadon a "Töltsön egy estét a Fehér Rózsában!" című darabban.
A Páratlan bemutatója nagyszerűen sikerült, hosszú percekig dübörgött a taps. Érezhető volt, hogy Ádám Ottó jól döntött, amikor a már elkészített szereposztást megváltoztatta, - mert, hogy eredetileg egy generációval idősebb színészekkel akarta játszatni a szerepeket, de utolsó pillanatban a fiatalok mellett döntött -.
A második előadás, január 2.-án máris elmaradt, mert Lőte Attila kollégánk lumbágót kapott. Persze a színházi közönség egy része ezt nem akarta elhinni, mondogatták is, hogy valószínűleg jól berúgott a művész úr, szilveszterkor.
Az előadások során kialakultak bizonyos szertartások, különböző megfigyelések. Például a legelső jelenetben, amikor a két lány telefonál, és egy bizonyos mondatnál nevet a közönség, akkor megfigyeltük, hogy nagyon nehezen fognak ráhangolódni az előadásra, mikor pedig ott síri csönd van, akkor harsány nevetésbe kezdenek már az első percekben. Ma sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Pethes Gyuri barátunk, aki az előadást rendezte, mindig hozzátette ilyenkor a színfalak mögött, hogy: "Ja, a közönség kiszámíthatatlan."
A tizedik előadástól kezdődően bemondtam a darabban az előadás számát, méghozzá ott, ahol a szövegkönyv szerint az állt, hogy "10 tonna marhatrágya". Azóta minden egyes előadáson annyi tonna marhatrágyáról beszélek ahányadik előadást játsszuk, tehát április 19.-én már 700 tonna marhatrágyáról beszéltem.
A csúcsot Szerednyei Béla tartja, aki mind a hétszáz előadást végigjátszotta.
A következő Lesznek Tibor, aki 699 és fél előadáson ott volt.
A legsikeresebb előadásunk ugyanis az volt, amikor Lesznek Tibor kollégánk elfelejtette az előadást és nem jött el. Hosszan kereste őt a titkárság de nem lehetett megtalálni sehol. Mivel a közönséget már beengedték, rám hárult a feladat, - mivel Pethes Gyuri halála óta én vagyok az előadás "gondozója" -, nos nekem kellett átgondolnom, hogy mit is tehetnék. Első gondolatom az volt, hogy valakinek a játszó személyek közül kell beugrania, jelen esetben a legkézenfekvőbb a fotós szerepét alakító Galbenisz Tomasznak. A gond csak az volt, hogy Tomasznak ahogy végez a nagy Madáchban volt további feladata. Így ő kiesett. Átgondoltam, hogy ki az aki a darabon belül nem találkozik a Lesznek Tibi által alakított felügyelővel. Pusztaszeri Kornél volt az, akit megkérdeztem, hogy elvállalja-e ezt a nem könnyű feladatot. Kornél azonnal igent mondott, és mivel már csak öt perc volt a kezdésig megindult a gépezet. Előkerestek egy példányt amiből Kornél a szöveget olvasni fogja. Megkapta Lesznek ruháját, azzal a kitétellel, hogyha van elég ideje öltözzön is át majd. Lázasan készültem arra, hogy ezt az eseményt bejelentsem a nézőtéren. Mindenki segíteni próbált Kornélnak, aki még akkor nem tudta, hogy mire is vállalkozott. Mondanom sem kell, az előadásnak de ezen belül is Kornélnak hatalmas sikere volt. Még azt is megbocsátotta a nagyérdemű közönség, hogy Kornél egy jelenet közben letette a telefonkagylót, mert hiszen nem tudott még lapozni, és a lapozás után kiderült, hogy még tovább beszél a telefonba. Tombolt a nevetéstől a közönség. Már azt gondoltam, hogy minden rendben hiszen a vége jelenthez közeledtünk, amikor belémnyilalt, hogy az utolsó néhány mondatot Kornél éppen Lesznek Tibivel váltja. Valószínűleg Kornél is csak ekkor vette észre, mert a kipirult arca hirtelen sápadtra váltott, és a saját jelmezében jött be, egyik karján Tibor zakójával. Majd hirtelen feltalálta magát, és jobbra fordulva a saját szövegét mondta, balra fordulva a fél zakóval Lesznek szövegét olvasva megoldotta a jelenetet, a közönség hangos nevetése és tapsvihara közepette. A mindig percekig tartó vége taps elképesztő hosszúságura növekedett, alig akartak leengedni bennünket a színpadról.
A legmeghatóbb fellépésünk viszont a Nagyváradon volt. Történt ugyanis, hogy szülővárosom Szigligeti Színházának vezetője felkért, hogy rendezzem meg Nagyváradon a Páratlan párost. Boldogan tettem eleget ennek a felkérésnek, hiszen a kollégákat jól ismertem és tudtam, hogy a rendező asszisztensi feladatokra a város legnépszerűbb művészét - édesapámat, Cseke Sándort -, fogom felkérni. Miután az előadás nagyszerűen sikerült, bejárták vele az országot és külföldre is eljutottak vele, az az ötletem támadt, hogy jó lenne egy közös előadást létrehoznunk. Egy tavaszi napon négyen a budapesti előadás művészei közül - Kökényessy Ági, Lippai László, Lesznek Tibor és én -, autóba ültünk és irány Nagyvárad, ahol hetekkel előtte már egy pótszéket nem lehetett szerezni, az esti előadásra, sőt egy délutáni előadást is játszanunk kellett mert nem fért be az érdeklődők hatalmas tömege. Csodálatos, megható, határokon átívelő, szívet meglengető előadás volt. A közönség mindkétszer állva tapsolt és könnyes szemekkel, kértek autogramot mindannyiunktól.
Ennek a bizonyos Nagyváradi rendezésnek köszönhetően, - hiszen a Váradiak Bécsben is eljátszották a darabot -, kaptam felkérést az Auersberg Theater igazgatójától, bizonyos Désy Vilmostól, hogy Bécsben, német nyelven is megrendezzem a Páratlan párost. Szerednyei Béla barátom meglátogatott a próbák közben és büszkén mondta, hogy ilyen siker még nem volt Bécsben, amilyen előadás itt most készül, de a színészek nálunk jobbak. Így is lett, hiszen nagyon sokszor játszották az előadást hatalmas sikerrel.
Még egy rövid történetet a budapesti előadás próbáiról, hiszen van a darabban egy olyan jelenet, ahol egy újságnak egy részét meg kell ennem. Kértem Pethes Gyurit, hogy ha lehet ezt szeretném nagyon illúziókeltően megoldani, úgy hogy hívják meg Rodolfót. A csodálatos bűvész el is vállalta ezt a feladatot és nem csak, hogy megtanította az újságevést, de egész délelőtt különböző trükkökkel szórakoztatta a társulatot. Azóta is sokszor kellett barátaimnak megmutatnom, hogy hogyan is eszem meg azt az újságot.
