Kísérlet vérbűzzel és hullaszaggal

Egyéb

Húsz férfi, egy börtön, rabok és őrök. Olyan férfiak, akik minden intelligencia- és pszichológiai teszten megnyugtató eredménnyel mentek át. Akikre az ember rábízná a gyerekét is. Akiknek nincs a múltjában sötét folt. Rabok lettek és szabadok. Hogy aztán törvényszerűen elkárhozzanak. Mert a tudósok számítottak arra, hogy a természetes ösztönök agresszióba csapnak át. És igazuk lett.
A feladat annyi volt csupán, hogy két héten át nyolc őrré avanzsált alany tartson rendet erőszakmentesen egy tizenkét fős rabruhába öltözött tesztcsoport fölött. Először csak apró emberi konfliktusok, szimpátia, antipátia, kisebb viták. Aztán elég volt hat nap, hogy elszabaduljon a pokol.

A valódi kísérletnek itt vége volt, ám Oliver Hirschbiegel filmje ekkor kezdődik csak igazán. Mi van, ha a vezető professzor elutazik fejtágításra, a kamerafigyelő nem elég éber, a doktornő pedig nem túlzottan határozott? Ha tényleg elszabadul a pokol? Ha elcsattan az első ütés? Ha a megalázás az emberi lélek tökéletes sárba tiprásává fajul? Kínok vannak, szenvedés, idegösszeroppanás, kiúttalanság.
Ráadásul Don Bohlinger és Christoph Darnstadt a Mario Giordano műve alapján megírt forgatókönyvet megbolondította egy mindenre elszánt újságíróval. Aki egyébként csak a tesztre felhívó hirdetés láttán eszmél rá, ismét tényfeltárással kellene foglalkoznia, mivel már egy ideje lelki beteg taxisként funkcionál. Tarek Fahd és még tizenkilenc társa tehát nem átall jelentkezni kísérleti egérnek egy csak látszólag biztonságos tesztre, a "munkáért" járó több ezer márkás díjat igen fontos végcélnak tekintve.

Én meg, ahogy telnek a napok a vásznon, egyre kellemetlenebbül érzem magam, egyre kényelmetlenebbé válik a legpuhább fotel, egyre morbidabb gondolatok járnak az eszemben. Ideges, feszült izgalom és félelem uralkodik el rajtam, mert naivan még a film felénél sem hiszem el, hogy egy ilyesféle kísérlet emberéletet követelhet. Hogy képes egy ember egy másikat, aki semmit, de semmit nem ártott neki, annyira megalázni, hogy az inkább önkéntes halálba menekülne.
Thon professzor, a kísérletet vezető orvos pedig szinte semmin sem lepődik meg, hiszen tudta, hogy ez lesz. Hogy vadállatokká változnak olyan emberek, akikkel máskor együtt utazunk a metrón.

Ez az alkotás megdöbbentően szívet tépő. Olyasvalami, ami hihetetlennek tűnik, pedig megrázóan igaz is lehetne.
Nehéz kitörölni emlékezetemből Rainer Klausmann döbbenetesen hitelesnek tűnő képeit, Alexander Bubenheim néhol követhetetlenül pörgős ritmusait, majd lágyan groteszk zenéjét és a színészeket. Nincs értelme bárkit is kiemelni közülük, mert mindannyian káprázatosan emlékezetes alakítással változtatták százhúsz percre és még hosszú órákon át libabőrössé minden porcikámat.
Ezeket a kiváló német színészeket már sokszor láthattuk filmekben, sorozatokban. Moritz Bleibtreut pedig, aki a taxis újságírót adja, Tom Tykwer A Lé meg a Lola című nagysikerű mozijában is csodálhattuk már. Mostantól azonban érdemes mindőjük nevét megjegyezni.

És még most is ráz a hideg