Húsz férfi, egy börtön, rabok és őrök. Olyan férfiak, akik minden intelligencia- és pszichológiai teszten megnyugtató eredménnyel mentek át. Akikre az ember rábízná a gyerekét is. Akiknek nincs a múltjában sötét folt. Rabok lettek és szabadok. Hogy aztán törvényszerűen elkárhozzanak. Mert a tudósok számítottak arra, hogy a természetes ösztönök agresszióba csapnak át. És igazuk lett. A feladat annyi volt csupán, hogy két héten át nyolc őrré avanzsált alany tartson rendet erőszakmentesen egy tizenkét fős rabruhába öltözött tesztcsoport fölött. Először csak apró emberi konfliktusok, szimpátia, antipátia, kisebb viták. Aztán elég volt hat nap, hogy elszabaduljon a pokol. A valódi kísérletnek itt vége volt, ám Oliver Hirschbiegel filmje ekkor kezdődik csak igazán. Mi van, ha a vezető professzor elutazik fejtágításra, a kamerafigyelő nem elég éber, a doktornő pedig nem túlzottan határozott? Ha tényleg elszabadul a pokol? Ha elcsattan az első ütés? Ha a megalázás az emberi lélek tökéletes sárba tiprásává fajul? Kínok vannak, szenvedés, idegösszeroppanás, kiúttalanság. Én meg, ahogy telnek a napok a vásznon, egyre kellemetlenebbül érzem magam, egyre kényelmetlenebbé válik a legpuhább fotel, egyre morbidabb gondolatok járnak az eszemben. Ideges, feszült izgalom és félelem uralkodik el rajtam, mert naivan még a film felénél sem hiszem el, hogy egy ilyesféle kísérlet emberéletet követelhet. Hogy képes egy ember egy másikat, aki semmit, de semmit nem ártott neki, annyira megalázni, hogy az inkább önkéntes halálba menekülne. |
Ez az alkotás megdöbbentően szívet tépő. Olyasvalami, ami hihetetlennek tűnik, pedig megrázóan igaz is lehetne. És még most is ráz a hideg |