„A kishalál csak léted egyetlen éjszakája.
365 kishalálod után éred el az 1 éves űrbeli életkort.
3650 életen és kishalálon kell túllenned, mire 10 éves leszel.
Még kétszer-háromszor ennyi, mire eléred űrbeli felnőttkorodat.
Aztán ugyanennyi és már készülődhetsz is a nagyhalálra.”(Szőcs Géza)
Böszörményi Zoltán
Szőcs Géza Kommandón
Aki a Húsvét-szigetről vagy Galápagosról ábrándozik, versbeszédében is felidézi e helyeket, annak a Kovászna megyei Kommandó település sokkal elérhetőbb, ha gyors elhatározás után arra adja a fejét.
Rövid telefonbeszélgetést követően eldöntöttük, hogy oda autózunk. Fél óra múlva Kovászna város egyik gyógyfürdőjének parkolójában találkozunk.
Kanyargós út vezet a tengerszint felett 1017 méterre, a Háromszéki-havasokban, magas fennsíkon elterülő faluba. Én ülök a volán mögött, Géza az anyósülésen, leendő felesége, Gergely Zsuzsa pedig a hátunk mögött dicséri a festői tájat. A falu a székely határőrség idején kapta a nevét. Fakitermeléséről lett híres, és vasútjáról, mellyel a rönköket Kovászna város peremkerületébe szállították.
Ahogy felérünk, Géza azonnal a Büdöskút után érdeklődik, azt állítja, ő már ivott kéntartalmú vizéből. Miután megkóstoljuk mi is az „illatos” vizet, Zsuzsával együtt lemondóan legyintünk.
De Géza máris továbbmegy, egy elhagyott emeletes ház udvarára visz bennünket.
A kommunista időkben pszichiátriai kórház működött itt – magyarázza.
Helyiségről helyiségre bejárjuk az épületet, mialatt Géza, mintha lexikonból olvasná, a jégkorszak igen ritka növénymaradványait sorolja: sárkánygyökér, tőzegrozmaring, szibériai hamuvirág, dárdás náditippan, és a végére hagyja a húsevő növényt, a kereklevelű harmatfüvet.
Zsuzsával elbűvölve hallgatjuk előadását, erre egyáltalán nem számítottunk.
Amikor az épület udvarára érkezünk, jóformán szét sem nézünk a terepen, Géza egy gyönyörűen fénylő, hosszú szárú, vörös pipacsvirágot varázsol elő a háta mögül, lovagiasan meghajol Zsuzsa előtt – mintha egy Balassi Bálint-versben lennénk –, és színpadi mozdulattal átnyújtja neki.
Orbán János Dénes
[részlet Szőcs Géza búcsúztatásából, 2020]
1993 tavaszán egy versrajongó ifjú – aki maga is kacérkodott már a múzsákkal – kerékpározott a kolozsvári Fürdő utcában, amikor a Forma 1-es járgányokéval vetekedő sebességgel elhúzott mellette a hírhedt fekete Audi Avant, mellyel egy híres poéta folyamatosan veszélyeztette a maga és az útjába kerülők életét. Mint oly sokszor, ezúttal is csupán egy hajszálon múlt a tragédia, de végül az olvasók nem csemegézhettek Szőcs Géza villoni bűnbánó lírájából, ellenben megismerhették az enyémet és nemzedéktársaimét. Bizonyára vannak olyanok, akik – így utólag visszatekintve – a fordított verziót preferálnák, ám a Legnagyobb Író, aki a történelmet és ezen belül az irodalomtörténetet is jegyzi, így óhajtotta.
Az ifjú poéta még csak nem is szitkozódott, sőt egyenesen megtisztelve érezte magát, hiszen nem mindegy, hogy az emberfiát egy költőóriás vagy csupán egy közönséges halandó sodorja el. Kiváltképp, hogy elsodrásról szó sem volt, mindössze egy kis esésről, amelyet a száguldó jármű szele okozott. A vátesz észre sem vette ezt a jelentéktelen történést, hiszen szokása szerint agyának egyik féltekéjével a nemzet megváltásán gondolkodott, a másikkal pedig azon elmélkedett, hogy amennyiben ő leír egy olyat, hogy „a borszarvú, vagyis a vinocérosz”, akkor vajon akad-e élő vagy holt nyelv, melyen ezt ugyanígy el lehetne játszani. A harmadik féltekével – mert neki olyan is volt – pedig valami olyasmire gondolt, amiről nekünk fogalmunk sincs, de egész biztos nem a közlekedési és egyéb halandók által írt szabályok betartásán töprengett.
Este aztán lehetett dicsekedni ezzel a kocsmában, és napokig szájról szájra járt a bölcsészkaron, hogy OJD-t szinte elgázolta Szőcs Géza. Volt nagy irigykedés.
Mert bizony ott és akkoriban, a rendszerváltást követő évek Kolozsvárján ilyen kultusza volt az irodalomnak és Erdély költő- meg írófejedelmeinek. Az ugandai viszonyok közepette tombolt a poézis, és nem volt kérdés számunkra, hogy a világot csak egyféleképpen lehet megváltani: az irodalom révén.
Szilágyi Enikő
Drága Géza!
Ha megkésve is, de látod írok, válaszolok. Amióta elmentél egyre több versed, írásod jut el a fiatalokhoz, de az idősebbekhez is. Találkozók, hangoskönyv-bemutatók, illetve az általad szerkesztett Trianon emlékestem becsülettel teszik a dolgukat, terjesztve gyönyörű és értékes gondolataidat, tanításaidat, fantáziadús verseidet.
Az Színház- és Filmművészeti Egyetemen a diákjaim a művészi beszédvizsgáikon hittel, érzékenyen tolmácsolták a Hitvallásodat és még jó néhány versedet. Velünk vagy, köztünk vagy, JELEN VAGY! Szeretünk! Na, ne hunyorogj nekem, és főleg ne gyújts rá arra a ronda szivarodra! Egy fagyi megengedett.
Ölellek nagyon, várom jelzéseidet.
Zalán Tibor
Képek élesednek
Szőcs Gézáról sokféle kép élesedik ki az emlékeimben. Ülünk pesterzsébeti kicsi lakásomban, nem is tudom, talán ilyen-olyan nem leigazolt ellenzékiek, Alexa, Dérczy, Esterházy, Jankovics, Katona Imre, Kulcsár Szabó és talán még sokan mások – no, és a Svájcból időnként titokban hazakeveredő Szőcs Géza, aki miatt ezek a találkozások létrejöttek. Száll a füst, fogy a kintről hozott whisky és az itthon kaphatott pálinka, folyik a világmegváltás. Amolyan központ volt ez akkor, távol mindentől, a Dél-pesti kórház jótékony árnyékában. De nem erről akarok írni, bár látványos és érdekes lehetne. Annál is inkább, mert akkor még a később sokfelé tájékozódó embert ugyanaz érdekelte: hogyan lehet, lehet-e leépíteni a létező szocializmusnak nevezett anomáliát. Egy későbbi kép élesedik ki ezek fölé: azé a Szőcsé, akit politikai szerepvállalása miatt sokan (majd) megtagadnak. Sokszor állunk a halálra készülő Sziveri ágya mellett, a halála előtti napon is mi ketten állunk ott. És amikor államtitkárként tevékenykedik, a Sziveri Társaság belső levelezésében valaki, aki teljesítményben meg sem közelíti ezt a korszakos költőt, minősíthetetlen levélben becsmérelni őt, és tiltakozik a tagsága ellen. És az utolsó képen már nem Szőcs Géza képe élesedik ki, hanem az enyém, hogy ülök óbudai padlásszobámban, és éppen azt a levelet fogalmazom, amelyben bejelentem, hogy kilépek – az általam is létrehozott – Társaságból.
Farkas Wellmann Endre
Találkozás
vidám vers Szőcs Gézának odaátra
Ma reggel felkeltem verset írni,
de hosszú a nap, gondoltam, olvasok.
Egy régi versed jutott az eszembe:
kert volt benne és zöldes hajnalok.
Gondoltam, míg ki nem hűl a kávé,
a létezésbe hátha visszaránt
a füst mögötti erőtlen félhomályból
a vers meg oxigénhiányt
pótolja majd némi értelem.
A géphez ülve bebillentyűzöm
a hajnalt, ez legyen a kulcsszó,
majd az enteremre taposok unottan,
− nem ötlik fel semmi más fogódzó.
Várok, amíg frissül az ablak,
melyből mindjárt a kertre nézek,
ahol a képek még ennyire
sohasem tűntek őszintének.
Erőlködik a rendszer, lassú az átmenet:
cinikus üzenet a bal sarokban,
és megkísért a rettenet:
Ön offline üzemmódban van.
*
Ahogyan te is tetted volna,
felröhögtem és rágyújtottam újra
nem volt világos, kihez beszél,
rólad vagy rólam, a létezés
ily durván felkarcolt politúrja:
a monitor, melyen most az Isten
valami igazsággal durván szembesít
ki nem találtam volna, bassza meg,
s míg önfeledten nézem itt,
hogy milyen találó megfogalmazás
a halálról, lám, így kell beszélni,
jöjjön rá bármily feltámadás
vagy ne jöjjön semmi; jót röhögtünk,
és bármilyen rostán mérve
a költészetről most csak ennyit,
ez a poén máris megérte.
Ön nem halt meg, ne legyen nyugtalan!
Csupán ahogyan manapság mondanánk:
Ön offline üzemmódban van!
2.
Eddig a marhulás, innen vérkomoly:
Ön offline üzemmódban van…
Kimerevedik a félmosoly,
feloldódik a szigorú szavakban.
Frissül a rendszer, éled a kulcsszó,
jön a kertes-hajnalos versed.
(A hajnalt mért nem használtad többesben soha?
gyere, lakjuk be újra ezt a kertet!)
Az avarban az összetört kékség,
élénken világít a kristály a mohában:
befigyel a szétroncsolt tekintet
az éjszakán át a hajnal otthonába
*
Virágok nőnek rajtad, elrejtik szemed,
hangodban kék füvek susognak
és nem tudok már esélyt adni
a magashegyi hajnaloknak.
Aztán az égbolt a fűvel elvegyül,
nagyra nő a csend is bennem,
a monitor pedig lángra gyúl
és cseppkövek nőnek a tenyeredben.
Látok már mindent, amiről
az egész élet és Isten hallgatott,
megsebzett szád fúj most a fellegekből
piros, kristályos, savas vérhabot.
A füstön keresztül is átégnek
a kertben ottfelejtett mondatok
s míg azt hinném, értelmük rám talált
kikapcsolom a gépet és
a te szemeddel látom a halált.
