Milyen sors jut egy könyvnek, ha más nyelven születik újjá?

Mit gondol, a magyar irodalom milyen arcát mutatja a román olvasónak, ha kizárólag fordításokon keresztül ismeri meg? Mit lehet tolmácsolni a magyar irodalomból, és mi az, ami elkerülhetetlenül elveszik vagy torzul?

Bármely „idegen” kultúra csak fordítások révén ismerhető meg. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor egy nyelv beszélői közvetlen kapcsolat révén, az adott idegen nyelv elsajátításával ismerik meg az idegen kultúrát. Előnyben vannak a széles körben elterjedt nyelvek (angol, spanyol, francia, olasz, német, orosz stb.) kultúrái, amelyeket a „kis” kultúrák számos beszélője nagy valószínűséggel megtanul. Mindazonáltal az a tény, hogy Romániában nagy a magyar etnikai kisebbség, hozzájárul a magyar kultúra jobb befogadásához: számos román származik vegyes családokból, de vannak kétnyelvű románok is, akik magyarul beszélnek megannyi erdélyi közösségben. A román kultúrának mindig is voltak nagyon jó magyar fordítói, Octavian Goga, Eugen Jebeleanu, Veronica Porumbacu, Paul Drumaru, Gelu Păteanu, Marius Tabacuig, generációm, Kocsis Francisko és Gábos Ildikó, vagy a fiatalabb Mihók Tamás, Andrei Dósa, Ingrid Tomonicksa, Gabriela Constantin stb. Ennek megfelelően úgy gondolom, hogy minden lefordítható magas esztétikai színvonalon.

Sok esetben a román olvasó első találkozása a magyar irodalommal egy-egy fordító választásán múlik. Hogyan látja ennek a „kapuőri” szerepnek a felelősségét? Van olyan szöveg, amit épp ezért nem vállalna el?

Nemcsak a magyar nyelv, hanem bármely nyelv esetében előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor egy becsületes fordító nemet mondhat. Én is mondtam már nemet egy William H. Gass- és egy William S. Burroughs-regény fordítása kapcsán. Magyar nyelvről soha nem utasítottam vissza semmit – de az is igaz, hogy egy bizonyos kor után legtöbb esetben csak azt fordítottam, amit és akit akartam, azokat ajánlottam a kiadóknak.

Létezik ön szerint egyfajta közép-európai hang, amely mindkét irodalmi kultúrában otthonos? A román és a magyar prózában milyen közös érzelmi vagy tematikus mintázatokat lát, amelyek megkönnyítik (vagy épp bonyolítják) a fordítást?

Minden irodalomban értékelem a tematikus gazdagságot, a stilisztikai változatosságot, az egyes szerzők egyéni eredetiségét. Pontosan a sokszínűség garantálja az értéket – és ez mindkét irodalomban megvan.

A fordító nemcsak nyelvet, de kulturális szöveteket is közvetít. Mennyire engedi be a saját interpretációját, érzékenységét egy-egy szövegbe? Hol húzza meg a határt a hűség és a kreatív beavatkozás között?

Számomra fordítóként a hűség a kulcsszó. Ha az eredeti szerző kreatív, akkor elfogadom a kihívást, és az ő szintjére emelem magam. A fordító előtt álló probléma nem a kreatív beavatkozás, hanem a célnyelv jó ismerete: ha nem használod ki maximálisan a célnyelv összes forrását (kifejezőkészség, folyékonyság, szójátékok – ahol ez helyénvaló), akkor középszerű fordító maradsz.

Nemrég fordította le Szöllősi Mátyás Váltóáram című könyvét, amelyet februárban Bukarestben mutattak be közösen. A novelláskötetben a Betelgeuse csillag robbanása egyszerre kozmikus esemény és metaforikus szervezőelv. Fordítóként hogyan lehet egy ilyen elvont, többszintű képet átültetni egy másik nyelv kultúrájába anélkül, hogy az veszítene a sokértelműségéből?

Szöllősi teljes műve egy szupernóva robbanásának jegyében áll: a makrokozmikus események erőteljes hatással vannak az emberi sorsokra – az író által górcső alá vett közösség szenved, minden szereplő sorsában természetellenes, nem kívánt események történnek. Mindent az anomália határoz meg, pontosan úgy, mint a Hamlet első jelenetében, ahol utalás történik „arra a csillagra, nyugat felől” (a Tycho Brache által 1600 körül megfigyelt szupernóva), amely természetellenesen világítja meg az eget, akárcsak a Betelgeuse ezekben a novellákban. A Betelgeuse a kötőelem, amely összetartja a kötetet – és ez egy látható, erősen hangsúlyozott elem, ezért a fordításban is könnyen észrevehető.

A novellákban szereplő karakterek közti összefüggések finoman sejlenek fel, mint amikor egy történet fénye a másik elbeszélés árnyékát adja. Hogyan lehet ezt a szerkezeti és stilisztikai átjárhatóságot érzékeltetni román nyelven? A szövegközi rezonanciák megmaradnak vagy új minőségben jelennek meg a fordításban?

Vannak elemek, amelyek visszatérnek egyik szövegből a másikba, és fordítóként észrevettem, hogy egyes történetek narratívája között is van folytonosság. Remélem, hogy a román olvasók is észreveszik ezt. Stilisztikai szempontból feltűnt a percepciók és érzékelések szemantikai területéhez tartozó kifejezések ismétlődő használata. A tudat elmosódottá válik (homályos), helyét hányinger, szédülés, bizonytalanság, izzadás, szorongás veszi át; az érzékek élesednek, a világot az öt érzékkel érzékeljük – nyilvánvalóan a látás dominál. A furcsa fiziológiai állapotok aprólékosan vannak leírva – ebből a szempontból a kötetben szereplő prózák számomra a Goncourt fivérek naturalizmusához való visszatérésnek tűnnek.

A nyelvi regiszter viszonylagos állandósága mellett a kötet mégis izgalmas olvasmány marad – talán épp a rejtett, de hatásos elmozdulások miatt. Mennyire volt nehéz úgy megtartani ezt az egyenletes hangoltságot, hogy közben a feszültség ne vesszen el a román változatban?

Nagyra értékelem, hogy Szöllősi írását a legapróbb részletekig elemezte, és helyesen vette észre a könyv értékét adó számos irodalmi és stilisztikai elemet. A fordítás gyakorlatában nincs idő arra, hogy minden ilyen szempontot átgondoljunk. Általában csak akkor figyelek jobban egy „összefoglaló jelentésre”, azaz a fordított szerző első román nyelvű exegézisére, amely segítséget nyújt a román olvasónak – egy bevezető tanulmányra, előszóra vagy utószóra –, miután befejeztem a fordítást. Sajnos, időszűkében voltam, amikor ezen a köteten dolgoztam (más köteteken is dolgoztam közben, Karácsonyi Zsolt és Sántha Attila művein), és csak annyi időm volt, hogy néhány első olvasói benyomást megfogalmazzak: „A novellák néhány óra alatt követik nyomon ezeknek a mindennapi életben felismerhető szereplőknek a sorsát, mert Szöllősi novelláiban a mozgás, az utazás, más szereplőkkel való interakció – amely párbeszédekben konkretizálódik – egyszerre játszik fontos szerepet konkrét és szimbolikus értelemben is. A szupernóva megjelenése által kiváltott hiperszenzitivitás, a percepcióra (pontosabban az öt érzékre) való hivatkozás, a neurovegetatív állapotok fokozódása, az amplifikált, viscerális érzelmek, a nyomasztó légkör átfedi a minimális cselekményt, egy olyan írásban, amelyet neonaturalistának nevezhetnénk, amelyben a fiziológiai folyamatok, a pszichológiai állapotok és a kognitív folyamatok elválaszthatatlanok.” Remélem, hogy helyesen értettem ennek a kötetnek a lényegét.

Szöllősi történeteiben sokszor nem a történet, hanem a feszültség, a hiány és az árnyékok hordozzák az értelmet. Lehet egy szöveget úgy fordíthatóvá tenni, ha annak legfontosabb jelentéshordozója éppen a kimondatlanság?

A feszültség, a hiány, az árnyékok alkotják Shakespeare remekművét is, a Hamletet, amelyre korábban utaltam. Aki lefordította a Hamletet román nyelvre, ugyanolyan jól le tudja fordítani a Váltóáramot is. Tehát a válaszom: igen.

A mai fordító egyre inkább szerzőközeli pozícióba kerül – például közösségi médián keresztül, fesztiválokon, könyvbemutatókon. Mennyiben változtatta meg ez a nyilvános jelenlét az ön fordítói gyakorlatát vagy önképét?

A kérdés igaz, hogy a kortárs szerzőkkel való kapcsolatra vonatkozik, de a fordításaim listáján fontos helyet foglal el Marlowe, Shakespeare, John Webster, Esterházy, Rejtő is, akik beírták magukat a történelembe. Találkozásom néhány olyan íróval, akiket lefordítottam (David Lodge, Bogdán László, Zalán Tibor, Pál Dániel Levente, Karácsonyi Zsolt, Sántha Attila), irodalmi pályafutásom legszebb és leggyümölcsözőbb pillanatait jelentette. Az élő íróval való kommunikáció növeli a fordítás hűségét, és az írót társszerzővé teszi.

A Váltóáram fordítása közben mennyire érezte magát alkotótársnak? Hogyan dolgozott együtt Szöllősi Mátyással, a könyv szerzőjével?

Folytatom a fenti választ, és őszintén válaszolok: a kilenc történet közül a hetedikig egyedül dolgoztam. Aztán éreztem, hogy kapcsolatba kell lépnem vele, hogy tisztázzon egy drámai helyzetet (ki vadászik kire egy kórházban, hogy bosszút álljon, hány szereplő van a drámában, és ki hogyan került oda – mert minden nagyon diszkréten, burkoltan volt sugallva).

Voltak azonban olyan helyzetek is, amikor néhány szerzőtől magyarázatot kértem, és ők rájöttek, hogy apró narratív, koherenciahibákat követtek el az eredetiben, és már a (a fordítói beavatkozással) javított változat került olvasók elé a célnyelven.

Lát párhuzamokat Szöllősi Mátyás és más, ön által fordított magyar szerzők között? Hogyan befolyásolta ez a fordítói megközelítését?

Bevallom, hogy nem vagyok jártas a kortárs magyar irodalomban, mivel alapszakom az angol nyelv és irodalom, és Romániában inkább angol nyelvű szerzők fordítójaként vagyok ismert, Marlowe-tól és Shakespeare-től Philip Rothig, Anthony Burgessig és John Updike-ig. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy Szöllősi Mátyás nem hasonlít egyetlen magyar szerzőre sem, akit életemben olvastam. Sem Totth Benedekre (aki szintén Margó-díjas), sem Zalán Tiborra – és nem akarok visszatérni a régi szerzőkhöz, Jókaihoz, Mikszáthhoz, Karinthyhoz, Rejtőhöz. A Váltóáramban éppen az eredeti stílust, az író egyedi, különleges hangját értékeltem. Ez volt az oka annak, hogy vállaltam a fordítását.

Fotók: Miklós Károly / Kultúra.hu