A Szolnoki Művésztelep igazi szellemi gócpontként működik

Verebes György festőművész 2002, a Szolnoki Művésztelep százéves évfordulója óta vezeti és szervezi a kolónia életét. „Művészként és bérlőként érkeztem ide egy pici lakásba, majd időközben felkérést kaptam a Szolnoki Művészeti Egyesület akkori vezetésétől.” Kezdetben nem rendelkezett határozott vízióval. „Mindig a felmerülő szakmai igények és szükségletek alapján alakítottuk a portfóliónkat, mígnem nagyjából négy évvel ezelőtt elnyerte a telep a mostani formáját.”

A telep hátsó részéből indulva elhaladunk a felújított művészlakások mellett, amelyekben jelenleg tíz művész él és alkot összetartó szakmai közösségben. „Úgy működünk, mint egy nagy család, segítjük és inspiráljuk egymást, havi rendszerességgel pedig olyan eseményeket, vacsorákat, színházi és irodalmi eseményeket szervezünk, amelyek közösségépítő erejűek. A hatalmas kert kiváló lehetőséget teremt a beszélgetésekre, a Kert Galériában havonta megrendezett egyéni és csoportos kiállítások pedig folyamatos apropót adnak arra, hogy összejöjjünk.” Ez a fajta pezsgés élénkítőleg hatott az itt élő közösségre, amelynek tagjai jelenleg Verebes Györgyön kívül Baráth Fábián, Debreczeni Fanni, Fazekas Magdolna, Kecső Endre, Király György, Posta Máté, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, Szabó György és Georgius Soosur.

A névsorból is látszik, hogy a művészek közötti kohéziós erő nem a stílus vagy a téma alapján teremtődik meg, hanem a várossal való szerves kapcsolat és a tradíciókra épülő szellemiség által. „Az itt lakó művészek, függetlenül attól, honnan jöttek, most már szolnokiak, annak is érzik magukat, és úgy is tekintenek rájuk. Úgy gondolom, hogy a Szolnoki Művésztelep működésének mindig is ez volt a kulcsa: a várossal való együtt lélegzés, az élő, lüktető közeggel való organikus kapcsolat.” 

Arról beszélgetünk, hogy míg a két évvel korábbi alapítású nagybányai művésztelep alkotói stílusközösséget alkottak, a szolnoki kolónia túlélési képességét az adja, hogy valamilyen módon mindig beágyazódott a városi szövetbe. A helyiek még ma is fel tudnak idézni Fényes Adolfhoz vagy Aba-Novák Vilmoshoz kapcsolódó anekdotákat, hiszen az akkor még tavasszal érkező, ősszel távozó művészek szoros kapcsolatot ápoltak a várossal és lakóival. „Most sincs ez másképp: szorosan együttműködünk a város kulturális intézményeivel, minden ősszel rendezünk például egy nagy csoportos, több helyszínes kiállítást, amely egyszerre zajlik az Aba-Novák Agóra kulturális központ galériájában, a Damjanich János Múzeumban, a zsinagógában, valamint a művésztelep belső kiállítótereiben. Ez gyümölcsöző kapcsolat a város intézményeivel, hiszen élettel töltjük meg a tereket, és nekünk is lehetőségünk van megmutatni magunkat.” Az alkotók, akik a hétköznapjaikat is a városban töltik, a különféle oktatási intézményekben is vállalnak munkát, gyakran elviszik a diákokat a telepre. „Van olyan helyiségünk, ahol az oktatási célokat is ki tudjuk szolgálni.” A művészek mentorálása, valamint a mester-tanítvány viszonyok is jelen vannak Szolnokon. „A képzőművészeti színtéren ma működő fiatal művészek közül sokan itt kaptak alapkiképzést.”

A szolnoki művésztelep nemcsak a város felé, de a hazai művészeti szcéna felé is nyitott, hiszen nyaranta az ország minden tájáról alkotók érkeznek a telepre, hogy a helyi természeti környezetből, az itteni közegből, a hely békés szellemétől inspirálódva alkothassanak. „A művésztelep 1902-es megalapításakor biztosan szerepet játszott a terület történelmi múltja is: az, hogy az egykori szolnoki vár területén vagyunk.” Verebes a Kistornyot mutatja, amit az egykori művészek maguk építettek, és amelyről régen a két folyó találkozási pontjáig lehetett látni. A felújítás óta pedig kiállítótérként is működik, körülötte szervezik meg a Kistorony Összművészeti Napot, ahol idén is családi programokkal, workshopokkal, nyitott műtermekkel, termelői vásárral, színházi előadással és irodalmi eseményekkel, kerekasztallal és kiállításmegnyitóval, koncertekkel várták az érdeklődőket.

Az árnyas fák alatt sétálva be-belépünk egy-egy műterembe, valamint az újonnan emelt épületekbe, amelyek nemcsak rendezvényhelyszínekként, hanem műhelyekként is működnek. Szobrász- és grafikai műhely is van. „Akármelyik művész kolléga-barát fordult meg itt, mind kereste a módját, hogy visszatérjen. A művésztelephez kötődő alkotók sora az évek alatt lassan nőtt, és a kezdetben tíz-húsz főből álló, laza művészközösség  mostanra közel 220 főre gyarapodott. Őket fogja össze a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amely az egész Kárpát-medencéből gyűjti egybe az alkotókat. Olyan szakmai kapcsolatrendszer épült ki, ami indokolttá tette az SZKT létrehozását és menedzselését, az így hozzánk kötődő művészek alkotásainak rendszeres bemutatását.”

Beszélgetünk a művészeti élet főváros-centrikusságáról, Verebes úgy látja, hogy a Budapest–Szolnok távolság még áthidalható az érdeklődők számára, így ide viszonylag könnyű „lecsábítani” az embereket. „Egyfajta köztes pozícióban vagyunk, a híd szerepét töltjük be Budapest és a vidék között.” 

Verebes művészetszervezőként, menedzserként, kurátorként is segíti az alkotók munkáját: „amikor közös ügy van, az az én felelősségem”, mondja. Fontosnak tartja, hogy a saját művészeti tevékenysége mellett nyomon kövesse a kolónia lakói pályájának alakulását. Úgy gondolja, hogy a maga praxisának gyakorlása, valamint a művésztelep életének vezetése egymást tápláló tevékenységek. „Mindkettő a művészetről szól, csak míg első esetben a magam feladataira koncentrálok, a másikban mások sikerén dolgozom és annak örülök.”

Bár 2002 óta nagyon sokat változott a környezet, a régi elburjánzott területeken átlátható terek, jól hasznosítható épületek épültek fel, a tágas és világos műteremlakások pedig korszerűbbé váltak, Verebes szerint még nincs vége a feladatoknak. „Hamarosan látogatóközpont épül, ami még nyitottabbá teszi a művésztelepet, hiszen akkor már az utcáról közvetlenül be tudnak majd jönni a látogatók. Oda kerülnek az irodák, és a művek raktározása is megoldódik majd. Az új épületben kap helyet a Kert Galéria, és állandó kiállítás jön majd létre, ami a művésztelep hagyatékát bemutatva annak történelmi áttekintésére vállalkozik. A jelenlegi galéria átköltözésével felszabadul a mostani időszakos kiállítótér, ami kollektív műteremmé, valamint az időszakos szimpóziumok helyszínévé változik.” Így válik majd külön az alkotás és a bemutatás/bemutatkozás helye, és ezzel a kolónia egyszerre adja meg művészei számára az elvonulás és az egyedüllét, valamint a közösségben való létezés gyönyörét.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu