Szükség lenne a szubverzivitásra – Interjú Sántha Attilával

Sántha Attila a kilencvenes évek elején a kolozsvári Előretolt Helyőrség írócsoportosulás egyik alapítója és teoretikusa volt, jelenleg is a helyőrségesek táborához tartozó, meghatározó szerző. A kortárs irodalomról szóló beszélgetéssorozatban Farkas Wellmann Endre arról kérdezte a Helyőrség oldalán, hogy mi volt akkoriban az irodalom berkeiben, és hogyan látja az irodalmi élet aktuális problémáit.

Az egykori Előretolt Helyőrség alapítójaként milyen különbségeket és párhuzamokat látsz az irodalmi élet akkori és mostani állapota között?

Az 1990-es évek elején Kolozsváron rázódott össze a Bretter György Irodalmi Körben egy olyan írócsoportosulás, amelyik nagyjából egyformán gondolkodott az irodalomról. Egy idő után felmerült annak az igénye, hogy saját megmutatkozási felületeink legyenek, így beindítottuk a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokat, intézményeket alapítottunk. Mindennek az volt a mozgatórugója, hogy úgy éreztük, az a fajta irodalomeszmény, amely a miénk, kevésbé van jelen a közgondolkodásban. Akkor még nagyjából egyetlen (maximum két) irodalmi kánon létezett a magyar nyelvterületen, szépen meg volt határozva, hogyan, miként kell viselkedni és írni, ha az egyetlen (maximum két) igaz és megváltó szekértáboron belül érvényesülni akart az ember. Ma több irodalmi kánon van párhuzamosan, az író könnyebben megtalálhatja azt a csoportosulást, kánonépítő csapatot, amelyik neki tetszik.

Meglehetősen optimista álláspont.

A fentiekből talán arra lehetne következtetni, hogy eljött a kánaán, ahol a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet. Ugyanakkor a kánonalakító csoport mellé felsorakozik a könyvipar egy-egy szelete (rosszabb esetben fordítva: a könyvipar egy részéhez csatlakozik egy kánonalakító csoport). Itt jönnek a bajok: a kánonpluralizmus csak látszólagos lesz, mert ezek közül az egyik (mondjuk ki tisztán: az úgymond „baloldali” , a „liberális”) akkora előnnyel indul a könyvipar legkövérebb szeletének támogatása folytán, hogy a többinek nemigen jut hely.

Melyik korszakban milyen esélyekkel indulhatott el egy kezdő az irodalmi pályán?

Van fiatal szerző, akinek az irodalomfelfogása megegyezik a legnagyobb piaci kánonéval, ő van a legjobb helyzetben. Van más szerző, akinek nem – neki jól meg kell gondolnia, mit csinál: vagy hallgat a szívére, és könyvei egyszerűen nem lesznek jelen a könvyesboltokban, vagy hallgat az eszére, és elkezd színjátszani (tudom, tudom, ilyen szó nem létezik). Érzésem szerint ezen szituáció, emiatt az „ez van helyzet” miatt nincsenek fiatal írócsoportulások, melyek meg akarnák váltani a világot (helyzetünkben az irodalmat): a kánon és a háta mögött levő piac eleve gyanúval néz azokra, akik „szubverzívek”, akik a status quo ellenében lépnének fel. Maximum egyéni szinten lehet szubverzívnek lenni, de akkor is úgy, hogy az csupán a felszínt karcolja.

Azért van példa a csoportos próbálkozásra, ha úgy vesszük. Még akkor is, ha ez épp a fősodratú kánon támogatásával történik. Vagyis a szubverzivitása elhanyagolható.

Egyetlen közös fellépést ismerek az utóbbi időből, amikor fiatalok összeállnak, és úgymond azonos irodalomfelfogás szerint írnak: ők az Erdélyben felbukkant metamodern alkotói (lásd a Címtelen föld című antológiát). Smid Róbert épp a Helyőrség.ma oldalán szólalt meg ez ügyben, ő úgy tartja, zavaros az elméleti alap, a frontember, Horváth Benji kiáltványa és a szövegek „a posztmodernnek mint korszaknak, mint stílusirányzatnak vagy mint egy teoretikus ernyőfogalomnak nagyon kevés aspektusával foglalkoznak, és javarészt azokat is félreértik”.

Nos, ezzel a megközelítéssel egyáltalán nem értek egyet, mivel egy irodalmi kiáltványnak nem az a feladata, hogy elméleti kérdéseket tisztázzon, hanem az, hogy véres kardként lehessen felmutatni, amely mögé fel tudnak sorakozni a hadak. Ez láthatólag sikerült is Benjinek, Viszont azzal nem vagyok tisztában, hogy mekkora ennek a kiáltványnak és a mögötte felsorakozó csapat írásainak a szubverzív ereje, sikerül-e az establishmentet fenyegető erőként felfogatniuk (újra: nemlétező szó, nehéz a beszéd, tudom) magukat. Vagy hogy egyáltalán akarják-e ők, hogy így fogják fel mások a fellépésüket.

Márpedig a szubverzivitásra igenis szükség van, mivel másképp mindig úgy írnánk, ahogy a történelem egy pontján meghatározták, mi és milyen az irodalom. Azt csak a jövő dönti el, hogy tényleg szubverzív-e ez az irodalomfelfogás, vagy pedig arra jó a metamodern, hogy az uralkodó kánoncsinálók és könyvpiaci szereplők asztalánál felfigyeljenek rájuk, és integrálják őket.

Az interjú folytatása a Helyőrség.ma oldalán olvasható.