Táj és szellem – gondolatok A történeti kertek mint a tudás bölcsői című konferenciáról

Cultura – latinul annyit tesz, mint művelés, gondozás, kúrálás, tág értelemben az ember által teremtett világ. A kultúránk, mint azt Sára Sándor filmrendező mondta, nem csak igényeink kielégítésére való, de arra is, hogy neveljen, példát adjon. Kultúránk, kulturális tudásunk szükségszerűen közvetlen környezetünkben is visszatükröződik, létezésünknek tükröt tart, mesél rólunk. Így válik a minket körülvevő zöld egyfajta énkiterjesztéssé – kertjeink: születés és halál, teremtés és elveszejtés, létezés és nem létezés színekbe, illatokba, hangokba, hangulatokba öltözött körforgása. A kerttel az életet tanuljuk, a kerttel a szépséget ünnepeljük. Kertjeink: kollektív emlékezetünk zöldellő paradicsomai, egy élhető jövő tudástárai, sürgető felelősségünk színeváltó zálogai.

Az ember formálja a környezetet, néhol sebeket ejtve rajta, máskor édenkertté varázsolva, hangulatokkal, illatokkal, színekkel, hangokkal teremtve találkozási pontot táj és szellem között, ha tetszik, hely és ember között. Ehhez hasonló gondolatokkal vette kezdetét a budapesti Vasúttörténeti Parkban megrendezett A történeti kertek mint a tudás bölcsői című szakmai konferencia, mely a Budapest Planet programsorozat részeként valósult meg a Magyar Kertörökség Alapítvány szervezésében. Dr. Herczeg Ágnes elnök köszöntőjében költői kérdést tett fel: Miről mesélnek a kertek? És meg is válaszolta: a történeti kertek esztétikai értékük mellett élő tudástárak, referenciák, melyek a természet és az emberi kultúra találkozása révén több évezredes tapasztalatokat, művészeti, tudományos és társadalmi ismereteket őriznek, miközben egykor kulturális helyszínek, közösségi terek is voltak. És ma, a mentális egészség válságában, a természettől való elidegenedés és a társadalmi fragmentáció korában, a kertek ismét paradicsommá válhatnak – ha engedjük.

A Magyar Kertörökség Alapítvány egyik mottója szerint nincs természeti örökség épített örökség nélkül – az építészet és kertművészet párbeszédében pedig ma különösen fontos, hogy a zöld környezet ne csupán díszítőelem legyen, hanem élhetőséget támogató rendszer is. Amiként Lánszki Regő, az Építési és Közlekedési Minisztérium építészeti államtitkára mondta megnyitóbeszédében, a magyar történeti kertek nem csupán szépek, de emlékezetet is hordoznak, emlékezetét annak, hogy a párbeszéd ember és táj között régi tudás, aminek során az ember nem uralni akarta a természetet, hanem értelmezni azt.

Az első nap a globális környezeti kihívásokra reflektált, klímaváltozás és vízgazdálkodás fókusszal. Szabó József fenntarthatósági szakértő vitaindító előadásában arról beszélt, hogy csak vendégek vagyunk a Földön, és mint ilyenek, jobbára pásztorai kéne legyünk a minket körülvevő természetnek, hogy a virágból rét, a fákból erdő növekedjék. A szakmai felütést követő panelbeszélgetés kertészeti, növénytermesztési és biogazdálkodási aspektusok mentén többek között olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a történeti kertek milyen és micsoda ősi tudást hordoznak, mennyiben lehetnek számunkra receptúrák, miként őrizhetjük meg őket tiszta forrásként, az élet bölcsőiként.

A vízmegtartás kérdése kapcsán dr. Herczeg Ágnes tájépítész, kerttörténész előadása hangolta rá a szakembereket az eszmecserére: az alapítvány elnöke Leonardo víztanulmányaitól korszakokon és kultúrákon át kalauzolta a hallgatókat, a zene-, nép- és képzőművészetben használt formakincseken, a kertművészeten keresztül egészen a tájképi kertekig, melyekben a tudás és a művészet ad egymásnak randevút. A témát interdiszciplináris panel gördítette tovább, melynek során a tájépítészet, a közgazdaság, a vízgazdálkodás és az érdekvédelem oldaláról szálazták szét a vendégek azt a narratívát, mely a történeti kertekben alkalmazott hagyományos vízmegtartási technikák újraértelmezését mint kulcsfontosságú lépést nevezte meg, az átkeretező megoldást mint a tradíció és az innováció kölcsönhatását.

A konferencia második napján a biodiverzitás került a középpontba, dr. Fráter Erzsébet, a Nemzeti Botanikus Kert vezetőjének előadásával, aki szerint a biodiverzitás az élet változékonyságát jelenti, ez az élet alapja, a Juhász Árpád-féle „sokféle sokféleség”. A kapcsolódó panelbeszélgetés a botanika, a mezőgazdaság, a kertészet és a génmegőrzés aspektusaiból vizsgálta a témát: a sokszínűség mint a váratlanság öröme, mint a minket körülvevő sokféleség, a minket is minősítő érték mint kollektív kulturális tudásunk membránja jelent meg, illetőleg mint az a körülmény, amelyben az ember jól érzi magát.

Záró témaként a társadalmi hasznosság narratívájában tájépítész, polgármester, tájvédelmi szakértő arra keresték a választ, hogyan válhatnak a kertek a közösségi élet, az oktatás és a mentális egészség támogatásának színtereivé, mely eszmecseréhez dr. Nagy Zsolt addiktológus kínálta meg a szakembereket értékes gondolatokkal. Mint mondta, a helyhez kötöttség megszűnése, a kényelmi létbe süppedés, a kötődés elfeledése a transzcendens hajléktalanjaivá tett minket, ideje ismét összekapcsolnunk az istenit és az emberit, hogy a lét kirablóiból ismét a lét pásztoraivá váljunk. És íme be is kereteződött a két nap gondolatisága.

A konferencia ideje alatt a szabadban középiskolások tettek tanúbizonyságot kertépítő tudásukról: pár négyzetméternyi zöld oázisokat alkotva, melyek az eseményt követően a Vasúttörténeti Parkban maradnak – mementójaként a kétnapos együtt gondolkodásnak, térbe hajlításaként hely és szellem szimbiózisának, kollektív tudásnak, cselekvésorientált jelenlétnek.

A történeti kertek mint a tudás bölcsői konferencia egyik legnagyobb erőssége az volt, hogy jó emberek valami jót, szépet vágytak tenni, merthogy amiként elhangzott, már csak egy esélyünk van, Rilke után szabadon, „csak egyszer, csak egyetlenegyszer”, hogy megszemélyesítsük újra a zöldet ezen a kék bolygón.

Címlapfotó: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu