Tamási Áron lenne a székely Márquez?

Tamási Áront a népi írói hagyomány részeként tartják számon, mégis sajátos hangon és formavilágban szólal meg. Milyen poétikai jegyek emelik ki a megszokott kánonból?

A tehetség! Tehetsége, ihletettsége, poétikussága minden keretet szétfeszít. Nem véletlen, hogy az 1920-30-as években indult csapatból jószerével csak az ő neve maradt fenn mára, az ő műveit olvassuk. Mert nem elég lózungokkal megindulni egy mezsgyén, ha nincs meg az a bizonyos – jobb híján nevezzük így: hozzáadott érték. Nos, Tamási Áronnál megvan.

Molnár Vilmos említette egyszer, hogy Tamási Áronnál az a példaértékű, hogy „egyszerre és azonos súllyal jelentkezik nála a népe sorsáért való aggódás és a szociális érzékenység”. Milyen konfliktusok vagy dilemmák bontakoznak ki ebből a Tamási-művekben?

Itt én azt tartom leglényegesebbnek, hogy a népe sorsáért való aggódásból, szociális érzékenységből esztétikailag magas szintű irodalmi művek születtek. Mert mit sem ér az aggódás – mármint egy íróé –, ha annak nem tud irodalmi hangot adni eredeti, mégis érvényes módon.

Nem ritka, hogy az Ábel-trilógiát túl gyorsan besoroljuk valamely műfaji kategóriába. Szerinted nem épp az teszi izgalmassá, hogy kibújik a tipikus fejlődésregény vagy nemzeti parabola skatulyái alól?

Nyilván, hogy jóval több mint egy fejlődésregény, mert a társadalmi-történeti hátteret is felrajzolja. És nyilván jóval több, mint egy nemzeti parabola, mert áthatja a személyesség: az amerikázás ábrázolása nemzeti parabola, de az, ahogy Ábel Amerikában viselkedik, már a másság, művészség csíráit hordozza. Tamási úgy ír társadalomregényt, hogy az egyén problémáit állítja fókuszba, illetve úgy beszél az egyén problémáiról, hogy annak érzékelteti a társadalmi dimenzióját. És mindehhez talált egy adekvát nyelvi köntöst, összetéveszthetetlen stílust. Ha belegondolsz, a könyvek többségére évek múltán úgy emlékszünk, hogy jó volt: az, ahogyan meg van írva, és nem elsősorban az, ami meg van írva. Nos, az Ábel esetén az ahogy: tökéletes (olyan más-állapotban ír, mint egy költő!), és az ami sem mellékes.

A mágikus realizmus és a misztikum párhuzama gyakran felmerül Tamási Áron világával kapcsolatban. Mennyire tartod jogosnak ezt a címkét?

Igen, egyesek azt is állítják, ő a székely Márquez, s hogy ha a művei valamelyik világnyelven jelentek volna meg, ugyanolyan sikeresek lehetnének világirodalmi szinten, mint például a Száz év magány. Nyomokban ugyan találunk mágikus realizmust Tamásinál, de inkább csak epizodikusan, nem olyan totális világképként, mint Márqueznél. De ne felejtsük el, hogy Tamási művei korábban íródtak, mint a Márquezé (például az Ábel 1932-ben jelent meg, míg a Száz év magány 1967-ben), így abban is maradhatunk, hogy Tamási munkássága részben a mágikus realizmus előfutára. Érdekes, hogy ilyen távol egymástól, egymásról mit sem tudva, mennyire hasonló írói módszereket alkalmaztak. Kicsit olyan ez, mint a Bolyai–Lobacsevszkij-ügy: jelzi, hogy az emberi problémák univerzálisak, ezért a rájuk adandó válaszok is hasonlók.  Meglátásom szerint Tamási nagyon jól adagolja a misztikumot: csak annyi van belőle az írásaiban, amennyi olykor a „megemeléshez”, a metaforizáláshoz szükséges.

Sokan Tamásit a népi romantika nosztalgikus képviselőjeként olvassák. Lehetséges-e ettől a kerettől elszakadva új értelmezési lehetőségeket találni benne?

Húha! Ez egy olyan skatulya, amelyből Tamási majdnem minden műve kikívánkozik, minden irányban! Mért némi bűbájosság van ugyan a könyveiben, de nem illúziókat épít – sőt, olykor rombol! –, megvan benne az (ön)kritika, alapvetően realizmusba (olykor naturalizmusba) hajlik. Gondoljunk csak egyik első művére, a Címeresekre, amely ugyan az Ábelhez képest gyenge, de fontos az a kritikai attitűd, az a radikális realizmus, ami később – némiképp visszafogottabb formában – a többi művét is jellemzi. Vagy vegyük a legbűbájosabb, legromantikusabb színdarabját, az Énekes madarat: a mellékalakok inkább tragikomikusak, ezzel a mű máris túlmutat a romantikán.

Ami pedig a népit illeti: igen, abból a közegből vétetett, de élettapasztalatait, így írásművészetét is meghatározták amerikai tapasztalatai, így nagyon is egyéni utat járt be. Ha belegondolunk, majd mindegyik falusi közegben játszódó novellája azt példázza, hogy szükséges volna a vidéki élet kereteit is újragondolni: ami megtartó erő belőle, arra alapozni, ami anakronisztikussá, fékező hatásúvá vált, azt elengedni.

Kritikai oldalról gyakran éri az a vád, hogy nyelve túldíszített, archaikus, időnként dagályos. Mennyire releváns ez a megítélés az irodalomtörténeti kontextusban?

Őszintén szólva, én elsősorban a nyelve miatt szeretem Tamásit: díszítettsége, poétikussága, archaizáló ízei, székelyes szófordulatai miatt! Érdekes volt, kisebbik fiammal tavaly, ötödikes korában vettük át az Ábelt – felváltva felolvastuk egymásnak –, miközben az iskolában a szóképeket tanulták, hogy ugyebár a versekben hasonlatokat, metaforákat stb. találunk. És az Ábelt olvasván minduntalan rácsodálkozott, hogy lám, itt is egy hasonlat, itt is egy művészi jelző, egy metafora, pedig ez nem is vers. Mit mondhattam volna: dehogynem, fiam, színtiszta poézis! Amikor végére értünk, az volt a következtetése, hogy ez egyszer szépen van megírva! Kell ennél nagyobb öröm, elégtétel, fricska az általad említett kritikának?

Nem tudom, más hogy van ezzel, de én gyönyörűséget lelek egy-egy olyan képben, mint például amit Bolha kutyáról olvashatunk, hogy „rossz gyapja kapcákban lógott róla, és úgy pislogott reám, mintha most kikelt barna pillangók lettek volna a szemei”, vagy abban, ahogy a felindultságát megjeleníti: „ilyen gondolatok békétlenkedtek gyöngyöző szemeim mögött” – hogy csak ezt a kettőt emeljem ki, az Ábelt találomra felütve.

Az utóbbi évtizedekben a klasszikus szerzők szerepe fokozatosan újraértékelődik. Látsz-e elmozdulást Tamási helyének megítélésében az irodalmi térben?

Állítólag egy nagyregény érvényessége körülbelül száz év, nyilván nem azt jelenti, hogy utána felejtős, mehet a kukába, de már nem úgy hat és alakít, hanem lesüllyedve az alapozó műveltségbe, viszonyítási alapként. Nos, Tamási művei lassan elérik ezt a bűvös százast. Az is nagy szó, hogy az idő próbáját ennyire kiállták – erre csak a nagy művek képesek. Innentől látványos újraértékelődésre, újra felfedezésre nem számítok, arra azonban igen, hogy klasszicizálódva fontos részét képezik majd alapműveltségünknek, referenciaként tekintünk majd rájuk.

Számos rövidprózája, drámája vagy esszéje kevés figyelmet kapott a nagyregények árnyékában. Van-e olyan elfeledettebb szöveg, amit ma újra érdemes lenne elővenni?

Én azzal is elégedett lennék, ha a nagyregényeit olvasnák! Ha az Ábel például továbbra is alapolvasmány lenne (lásd iskolai kötelezők). Magyarországon állítólag már nem értik az Ábelt, annak nyelvi logikáját, a világa is kezd idegenné válni. Én azt látom, hogy ha a nyelvi regisztere nem is hat már olyan üdének, a világszemlélete, a mindenekfölött álló derű és élni akarás olyan naggyá teszi ma is azt a művet, amilyen például a Svejk. Ami az újra elővevést illeti: stilárisan a kisprózái a legelőremutatóbbak, aki mágikus realizmust akar székelyes köntösben, annak novelláit ajánlanám. És ha már felejtésről esett szó, itt említeném meg, hogy ugyebár lassan hatvan év telt el a szerző halála óta: úgy látom, a Budapesten bejegyzett Tamási Áron Alapítvány a maga szerény eszközeivel mindent megtesz azért, hogy a név fennforogjon. Sok múlik az irodalomtudományi szakmán is, bízzunk benne, hogy folyamatosan lesznek olyan kutatók, akik foglalkoznak Tamási életművével, ezáltal is életben tartják. 2022-ben Sipos Lajos monográfiát írt róla, ugyanebben az évben Ablonczy László átfogó elemzést a színpadi játékairól. Szerencsére egy-egy társulat olykor műsorra tűzi egyik-másik darabját is, úgyhogy itt van még köztünk!

Apropó, színdarabok és hagyományozódás! Az 1960-as években édesapám nagy sikerrel alakította Mókát, az Énekes madár főszereplőjét faluja, Rugonfalva műkedvelő társulatában. Végigturnézták a vidéket, Sepsiszentgyörgyre is eljutottak, ahol állítólag a hivatásos színészek is megsüvegelték alakítását. Az 1990-es években diákszínjátszóként én is szerepeltem az Énekes madárban, bő húsz évvel később, a 2010-es években tanárként pedig betanítottam diákjaimnak a darabot, színjátszó fesztiválra is mentünk, Derecskére, melyen Mókám – igazi ösztönös őstehetség – elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját. Mi ez, ha nem a színtiszta hagyományozódás? (És a sornak nincs vége: gyermekeim is diákszínjátszók, hátha ők is játsszák majd az Énekes madárt!)

Tavaly az írói és a Székelyföldnél kifejtett szerkesztői munkádért Tamási Áron-díjjal tüntettek ki. Miközben a díj egy meghatározott hagyományt jelöl, a saját írói utad gyakran eltér a hagyományos keretektől. Hogyan hat a díj arra, ahogyan a saját munkádat, a székely irodalmat vagy a közösséghez való viszonyodat látod?

A díjat elsősorban a 2024-ben megjelent regényemért, A fák magukhoz húzzák az esőt-ért kaptam. Merthogy ez a könyv viszonyul valahogyan a Tamási-hagyományhoz, él és talán visszaél vele, elsősorban az Ábel-motívummal. Az én főszereplőm egy anti-Ábel, könyvemben azt próbálom vizsgálni, milyen visszatérési utak vannak a gyökereinkhez, és mit tudunk kezdeni a hagyományainkkal. Nyilván, az én főszereplőm durván 100 évvel később él, mint Ábel, regényemben érzékeltetnem kellett az eltelt idő változásait. Ettől persze minden más lett egy kicsit, mint Tamásinál. Az is, ami olyan, mint nála. Engedd meg, hogy idézzem, hogyan látja ezt a laudációt mondó Falusi Márton: „Az író realizmusa ugyan nem azt a tündéri változatot folytatja, amit Tamási kezdeményezett, ám a nyelvművészetében sokkal markánsabban felismerhető móriczi tradíciót áthatja a »székely Homérosz« dialógusépítő technikája, valamint a részvét, hiszen az elbeszélő azok közül való, akiket megörökít.” Tehát nyomokban nálam is felismerhetők a feleselős párbeszédek, van empátia, részvét, de van kritika, súlyos realizmus is.

Kérdésedre visszatérve: igen, írói utam gyakran eltér a hagyományos keretektől – azt hiszem, minden írói út egyik fontos ismérve kell ez legyen. Szeretek kísérletezni, ugyanakkor minduntalan visszatérek ahhoz az irodalmi, kulturális hagyományhoz, amelyből jövök: ami erdélyi és székely.