Az oral history csodája, hogy a teljes ember átjön belőle, mert az emlékező már a hangütésével, a szóhasználatával, a vicceivel, esetleg azzal, ahogyan valamit hangsúlyoz vagy lényegtelennek tüntet fel, spontán módon rajzol önportrét. És mert az elhallgatásai, sőt még a lélegzetvételei is ott vannak benne. Olyasmiket is átad ilyenkor, amiket csak az élőbeszéd tud közvetíteni, míg ha írásban rögzítené az emlékeit, az árnyalatok elvesznének, bizonytalankodásnak nem lenne helye, nagyobb távolság keletkezne az elbeszélés és az egykori történések között. A múlt ad acta került változatával szembesülnénk, míg oral history esetén a megelevenedésével. A beszéltető részéről van ebben valami kegyetlen, hiszen arra szólítja fel a kor tanúját, hogy szinte újra átélje sorsának meghatározó fordulatait, és szembesüljön mindazzal, ami megváltoztathatatlan. Újra közel kerüljön azokhoz az eseményekhez, amelyektől már réges-rég eltávolodott, de amelyek hatására az lett, aki.
Maléter Pál özvegye, Gyenes Judith csodálatos emlékező. Odaadása megkérdőjelezhetetlen. A legtermészetesebb közvetlenséggel adja át, hogy a tragikus elszakadás a férjétől 1956-ban csupán háromévi házasság után; az a képtelenség, hogy a kivégzése után több mint harminc éven át még eltemetni sem tudta, hogy kegyetlenül megbűnhődött, pária lett kizárólag azért, mert hozzá, a forradalom vértanújához tartozott – mindez a legtermészetesebb, a hivatása volt, éspedig azért, mert ő nem választotta külön magát a férjétől a halálában sem, hanem abban a meggyőződésben élte le az életét, hogy a hűség a síron túl is kijár az elhunytnak, és rajta keresztül az ügynek, amelyet képviselt. De ez Judithnál egyáltalán nem párosul érzelgősséggel. Minden mondatában benne van a megkérdőjelezhetetlen, lényével eggyé vált eltökéltség, de egyetlen olyan mondata sincs, amellyel ki is mondaná. Poe mondta ki helyette a Lee Annácskában: „Sem az angyalok a felhők felett, / Sem az ördögök tenger fenekén / Nem tehetik, hogy szívtől a szív, / Elváljunk, ő meg én. (…) S így az éj idején veled éldelek én, / Jegyesem, szívem élete, szép kicsikém, / Melletted a sír fenekén (…)” (Pilinszky János fordítása). Judith nem mondta, de a lehető legkomolyabban így gondolta – és milyen szép, hogy 2019-ben kívánságának megfelelően valóban egykori férje mellé temették.
Elbeszélésének ez a szinte érthetetlen hűség a legfőbb jellemzője. Korszerűtlennek is nevezhetjük, de ebből valószínűleg a korunk jön ki rosszul. Szavai arról a meggyőződésről tanúskodnak, hogy egy másik ember a sorsunkká válhat. Mert igenis tarthatok valakit, akivel összetartoztunk, engem annyira meghaladónak, tisztelhetem a tartásáért, értékeiért oly mértékben, hogy a halála után a „másik feleként” az ő képviseletét tartsam a legfontosabb feladatomnak. De kétségtelen, hogy ez a női és a férfiszerep, valamint a házasság korábbi felfogását tükrözi. Régebben általános volt, hogy az asszony a hátteret biztosította a „társadalmi fronton” vitézkedő férj számára, a házasságra pedig vallási okból szent szövetségként tekintettek, amely egyesíti a házasfeleket. A nő számára így, a viszony aszimmetriájából adódóan a teljes azonosulást „írták elő”. Gyenes Judith még hatvan évvel később is úgy emlegette Maléter Pált, hogy „az uram”, és egyértelmű, hogy mindent, amit az a forradalom idején tett, ő Magyarországért vállalt hősies áldozatnak tartott. Annál is inkább, mivel végül az életével fizetett érte: ez hitelesítette, zárta le és hibernálta az életutat az öröklétbe. És ez okozza, hogy Judithtól első számú tanú volta ellenére sem számíthatunk objektív elbeszélésre az egykori honvédelmi miniszterről – a tisztséget Maléter csupán egyetlen napig (!) töltötte be, mielőtt a szovjetek tárgyalás hamis ajánlatával Tökölre nem csalták, hogy foglyul ejtsék. Mégis, a lehető legszubjektívabb volta ellenére nagyon hiteles, ahogyan az özvegye bemutatja, és ennek az az oka, hogy még a forradalom legforróbb napjairól is mint férje életéért aggódó asszony tudósít. Hogy mik voltak Maléter Pál legfőbb motívumai, hogyan próbálta megérteni, mi történik az országban, és mi állította Nagy Imre oldalára, arról Judith nem beszél. Feltehetőleg azért, mert részletekbe menően nem tudta-tudhatta: alig találkoztak, nem volt idő a vágtató események kiértékelésére. Hogy nem igazán értette, mi történik, azon egyáltalán nem csodálkozhatunk: ennek érdekében még nála tizenöt évvel idősebb, a forradalmi események sűrűjében tapasztalatokat szerző férjének is naponta újra meg újra erőfeszítéseket kellett tennie – és a tököli csapdába való besétálása arra utal, hogy tökéletesen neki sem sikerült.
Érdekes közjáték, hogy Judith ekkor, mivel rossz előérzete van, mindenáron vissza akarja tartani, de „Pali” hajthatatlan. „Értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család; nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget” – mondja neki a férje, és ez az utolsó mondat, amit mint szabad embertől hall tőle. Az, ami mellett ez a mondat érvel, ugyanannak a problémának a két oldala, feloldhatatlan kettőssége, hiszen a tűzhely, az otthon maga az élet, ám a férfinak sokszor nincs választása: maga mögött kell hagynia, noha így éppen azt hagyja védtelenül, amit a legjobban kellene védenie. Maléter Pál biztosan nem akarta kiszolgáltatni a feleségét a későbbi megaláztatásoknak, erőszaknak, gonoszságnak.
Judith azonban szerencsére a túlélés művésze is volt, nemcsak a hűség szentje. Szovjet mintára őt is büntették férje tetteiért: mezőgazdasági szakképzettségének megfelelő, szívesen végzett munkáját, jó légkörű munkahelyét, őt kedvelő és nagyra becsülő kollégáit elvesztette, és még ahhoz is protekcióra volt szüksége, hogy bozótot irthasson, majd temetőben dolgozhasson. Férje nyughelyéről semmilyen információt nem kapott, közös lakásukból társbérletbe kellett költöznie, és hosszan törlesztendő, mondvacsinált adósságot is a nyakába varrtak – akik a férjével oly barbár módon végeztek, mintha az ő elpusztítását is célba vették volna. Azt hiszem, egy átlagember számára már feleennyi sanyargatás is elég lett volna a tönkremenetelhez: a lelki egyensúly megbillenéséhez és a végleges lecsúszáshoz, ellehetetlenüléshez.
Judith azonban bámulatra méltó életösztönnel újra férjhez ment (erről a házasságáról keveset beszél és névházasságnak nevezi, de azt érezni, hogy tisztelte és kedvelte az özvegyembert, akihez hozzáment), ennek révén nevelt lánya és unokái lettek, akik sokat jelentettek a számára, vagyis végül a családi boldogság is osztályrészéül jutott (Maléter Pállal való házassága idején többször is elvetélt, közös gyermekük nem született). Ezt egy olyan rendszerben vitte „csak azért is” véghez, amely idővel kedélyeskedővé, gonosztetteit szőnyeg alá seprővé, valódi természetét egyre inkább titkolóvá, magát szocialista paradicsomnak hazudóvá változott Hofival, rádiókabaréval, rajz- és vicces kalandfilmsorozatokkal. Ám közben a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában arccal a föld felé, dróttal körültekerve mindvégig ott hevertek Maléter Pál és elítélttársainak maradványai.
Valamelyik francia bölcselő szerint az alávalóságot az leplezi le a leginkább, hogy titkolják, és helyette az erény látszatával kérkednek. Nincs olyan gonosztevő, aki színleg ne próbálna erényesnek mutatkozni, és ezzel rejtett módon el ne ismerné maga is a bűnösségét. A holttestek elföldelési helyének eltitkolását ez is magyarázhatja. A kötetben olvashatók azok a levelek, amelyekben Judith az évtizedek előrehaladtával egyre határozottabban kéri, hogy tegyék lehetővé kivégzett férje méltó eltemetését. És míg korábban még a halála pontos dátumáról sem tartották szükségesnek tájékoztatni, a rendszerváltás felé közeledve fokozatosan változott a helyzet, így végül az exhumálásra, majd az 1989-es újratemetésre is lehetőséget biztosított a magát akkor még átmenteni remélő pártállam.
Az a nap, június 16-a Gyenes Judith nagy győzelmének dátuma. Hogy egyszer megérheti az igazságtételt, arra semmiféle biztosítéka nem lehetett – de szeretnénk abban hinni, hogy a kitartásának és minden viszontagságot elviselő hűségének komoly köze volt hozzá. Tanú akart lenni, nyilvános életének ez volt a tartalma. Olyasvalaki igazsága mellett akart tanúskodni, akit kis híján sikerült az emlékével együtt eltüntetni. Erre tette fel az életét. Az ítéletet végrehajtották mégsem kizárólag vagy elsősorban ennek a nagyszerű kiállásnak a nemessége miatt fantasztikus olvasmány. Hanem mert élet van benne: tele van életörömmel és metafizikai optimizmussal.
