Tessék kalandozni!

Azt hittem, hogy hagyományos sajtótájékoztatóra megyek, de aztán kiderült, hogy újságírót rajtam kívül nem hívtak, és hamar észrevettem, hogy a résztvevők közül többen is élőben tudósítanak a követőiknek már azelőtt, hogy a szervezők bármit is mondtak, sőt hogy az esemény elkezdődött volna. A szépen illusztrált, legfőképpen olvasástervezésre, elolvasni vágyott és már olvasott könyvek címének, valamint legjobb mondatainak feljegyzésére, heti tervek készítésére szánt és elolvasásra érdemes műveket ajánló kiadvány tele van írók-költők olvasásra vonatkozó gondolataival, „könyvmolytesztet” is elvégezhetünk a segítségével, és az olvasás tízparancsolatát is tartalmazza. Ennek egyik-másik pontja meglepően hasznosnak tűnik. Ilyen például a harmadik, hogy igyekezzünk mindennap megtalálni azt a húsz percet, amit olvasásra tudunk szánni (például ébredés után, utazás közben, ebédszünetben vagy elalvás előtt), vagy hogy jegyezzük fel az olvasottakra vonatkozó legfontosabb gondolatainkat. Az ex libris és főleg az állatos-faleveles-pillangós matricák aztán világossá teszik, hogy ennek a naplónak-naptárnak főképp a gyerekek és a tinik a célcsoportja. A cél pedig az, hogy a legfogékonyabb korban életmóddá váljon az olvasás.

Sokunkat kísérnek el egy életen át a gyermek- és ifjúkori olvasmányélmények, ezért ez a törekvés jó emberismeretre utal. Gyermeki énemet szólította meg a vetélkedő is, olyan kérdésekkel, hogy mi volt Dorothy kutyájának neve az Oz, a nagy varázslóban, hogy ki volt Tom Sawyer barátja, vagy hogy melyik könyv első mondata a következő: „Uram, a késemért jöttem.” Átfutott rajtam az a gondolat, hogy a titok közelében járhatunk, amikor a gyermeki tisztaságot és a gazdag fantáziát összekapcsoljuk az olvasás, a könyvek univerzumával. Talán még az is megkockáztatható, hogy akiből olvasó ember válik, az soha nem öregszik meg igazán.

Az este következő programja szintén meglepetést hozott számomra, mert sok szlogenszerű okosságon túl árnyalt képet kaptunk általa az olvasási szokásokról és a könyvekhez való viszonyunkról. Bánffy Dávid, a Libri Sorköz című videósorozatának műsorvezetője beszélgetett Kovács Krisztián íróval. Dávid szerint rossz belegondolni, mennyi könyv mellett megyünk el. Ám Krisztián nem értett vele egyet, szerinte ugyanis csak azoknak a könyveknek van jelentőségük, amiket elolvasunk, az el nem olvasottakról nincs mit elmélkedni. Magyarországon óriási a könyves túlkínálat, nagyon kicsi piac vagyunk.

Krisztián íróként olyan könyveket akar alkotni, amelyeket maga is szívesen elolvasna, de kiadói munkatársként fontos szem előtt tartania, hogy sokféle, az övétől eltérő ízlés létezik. Olvasói érdeklődését leginkább az befolyásolta, ahogyan az élete alakult; mindaz, ami történt vele. Az öreg halász és a tenger például első olvasásra még nem hatott rá különösebben, míg tíz évvel később, amikor már több mindenért kellett felelősséget vállalnia, már megkönnyezte. Akkorra ugyanis sokkal jobban megértette, hogy vannak dolgok, amiket akkor is tovább kell csinálnod, ha már semmi értelmüket sem látod. A könyvtárában háromszáz-négyszáz könyv van, és amiket nem olvasna el másodszor is, időről időre egy gyermekotthonnak szokta ajándékozni. Nyomtatott könyv és e-book ügyében oly módon foglal állást, hogy a magyar újdonságokat mindig megveszi, hogy a szerzőket támogassa vele, míg a külföldiek esetében az e-book mellett szokott dönteni.

Dávid 16 éves koráig gyűlölt olvasni, mert Jókai olvasására annak idején még nem állt készen, de aztán az 1984 megnyitotta számára az olvasás világát. „Nem úgy születünk, hogy szeretünk olvasni”, helyeselt Krisztián, és manapság az sem segít, hogy online három másodperces tartalmakat olvasunk, és elmélyülésre a hétköznapokban nemigen van lehetőségünk. Őt sok könyv érdekli, de mindig megfeledkezik a terveiről, ezért inkább kiadók alapján tájékozódik. A magyar könyvpiac szerencsére annyira kicsi, hogy mindenki mindenkit ismer benne, ezért amikor valamelyik új könyv felkelti az érdeklődését, szól a kiadói barátainak, hogy tegyenek el neki belőle egy példányt. Ám még így is megesik, hogy mire valamit megvenne, már nem lehet kapni. Dávid éppen ennek a veszélye miatt mindig megveszi a rockzenészéletrajzokat, aztán sokszor hosszú időn át olvasatlanul állnak a polcán. De legalább megvannak, és bármikor előveheti őket.

Krisztián bajnak tartja, hogy az amúgy nagyon hasznos könyvklubokban időnként eluralkodik a teljesítménycentrikus szemlélet és a versenyszellem. Szerinte nem az a fontos, hogy egy vagy tíz könyvet olvasunk el egy hónap alatt, hanem hogy melyik mit tesz hozzánk. Fontosnak tartja azt is, hogy ne akarjunk rekordot felállítani ugyanazon szerző összes könyvének elolvasásával, mert az szerinte olyan, mintha mindennapi májkrémfogyasztás révén próbálnánk gasztroszakértővé válni. Tessék inkább kalandozni! Lépjünk ki a komfortzónánkból, és vállaljuk a csalódásokat. Krisztián további intelme az volt, hogy könyvet és a belőle készült filmet soha ne tekintsük azonosnak és felcserélhetőnek. Sok könyv filmfeldolgozása jobb, mint maga a könyv, szerinte ilyen a Jurassic Park, A Gyűrűk Ura, a Forrest Gump és a Nagymenők is.

Arra a kérdésre, hogy melyik könyv ríkatta meg, Az öreg halász és a tengernek azt a mondatát idézte, hogy „Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”, a nagy nevettető pedig számára Rejtő Jenő. Nem olvas végig minden könyvet, viszont mindegyiknek esélyt ad a századik-százhuszadik oldalig, és csak akkor teszi le, ha addig nem rántja be a világa. Akkor azonban leteszi, mert úgy gondolja: túl rövid az élet ahhoz, hogy rossz könyveket olvassunk.

Nyitókép (illusztráció): Shutterstock / Nebojsa Tatomirov