Arról, hogy bent mi történik, néhány híradásból már értesülhettünk, lapunk viszont egészen különleges lehetőséget kapott arra, hogy a színpad legmélyétől a karzat legmagasabb pontjáig, a közönségforgalmi területeken innen és túl is bejárja teátrumot.
Induljunk időutazásra, de ne menjünk vissza a vándorszínészet koráig – bár az állandó színházépület gondolata már az 1840-es években felmerült –, kezdjük mindjárt a kőszínházzal!
1858-ban Farkas Ferenc vaskereskedő indítványára megalakult Debrecen város Színügyi Bizottmánya,
majd felkérték Ybl Miklóst, aki évekig dolgozott az akkor Ceglédi (mai Kossuth) utcára szánt színházépület tervein. Voltak, amelyeket az utca középső részére, voltak, amelyeket az elejére szánt. Az egyik szerint a színházhoz egy vigadó is kapcsolódott volna, egy másik a drezdai Semperoperhez tette volna hasonlatossá. Ybl mert nagyot álmodni, ami azt jelentette, hogy az épület ára is megnőtt, így a város Szkalnitzky Antalt is megversenyeztette. Amikor Ybl tudomására jutott, hogy más építészt is felkértek a tervek elkészítéséhez, visszalépett.
Az építkezés 1861-ben kezdődött, abban az évben, amikor lebontották a Nánási-féle magtárat (a Déri Múzeum új múzeumpedagógiai tárlatán ezt a helyszínt is érinti a nyomozás!), ahol olyan, később pályaelhagyó teátristák is színpadra léptek, mint Petőfi Sándor és Arany János. A kivitelezésre Vecsey Imre kapott megbízást. A munkálatoknak 1863-ra kellett volna elkészülniük, de a város finanszírozási gondjai miatt két évet csúszott az átadás, ezalatt Vecsey többször is saját pénzéből hitelezett Debrecennek. A költségek túllépték az eredeti terveket, ezért a város a legelők egy részét is eladta, hogy be tudják fejezni az épületet.
1864 őszén már állt a színház, a külső díszítmények és a belsőépítészeti munkák befejezése még egy évig tartott. Az épületre felkerültek a Költészet és a Népdal allegóriái, fülkékbe pedig Petőfi, Kazinczy, Vörösmarty, Csokonai, Kölcsey és Kisfaludy szobrai, amelyeket a Lánchíd oroszlánjait is faragó Marschalkó János készített. (A szobrokat a színház 1962-es felújításakor rossz állapotuk miatt lecserélték, és múzeumba vitték. Helyüket Antal József Melpoméné-figurája és Boldogfalvi Farkas Sándor Terpszikhoré-szobra vették át. A költőszobrok sem az eredetiek már.) Nem hiányozhatott a homlokzatról Debrecen város címere sem, amelyet Halász László faragott. Szkalnitzky az épület elé öntöttvas lámpákat és kerítést is tervezett. A lámpákat azóta kicserélték, a kerítést az 1920-as években elbontották.
A falak díszítése Koch Henrik munkája. A színházteremben idősebb Teucher Károly nevéhez fűződnek az élénk színű, arannyal keretezett virágos ornamensek; a színpadnyílás feletti, a korszak a város közönsége előtt is játszó legnagyobbakat – Szerdahelyi Józsefet, Megyery Károlyt, Fáncsy Lajost, Kántorné Engelhardt Annát, Lendvay Mártont, Szentpéteri Zsigmondot, Udvarhelyi Miklóst – ábrázoló portrékat és Debrecen címerét Telepy Károly festette.
Az alapvetően romantikus historizáló stílusú, a magyaros mellett a mór és a bizánci hatásoktól sem mentes színházat 1865. október 7-én nyitották meg.
Jókai ünnepi prológját Jókainé Laborfalvi Róza szavalta el, ezt követte a Himnusz és az alkalmi ünnepi nyitány. A díszelőadáson Reszler István társulatától a Bánk bánt láthatta a nagyérdemű, Jókainé Laborfalvi Róza játszotta Gertrudot, Molnár György Bánkot, Rónay Gyula Peturt, Együd István II. Endrét.
A színház első gépezeteit Mühldorfer Vilmos készítette. Már 1869-ben elkezdték a bővítést raktárral és műhellyel, 1885-ben füstelvezető és szellőzőrendszert építettek be, négy évvel később pedig a gázvilágítás helyett villanyvilágítást vezettek be. 1898-ban két lépcsőházzal toldották meg az épületet, hogy a közönség gyorsabban be- és kijuthasson. A ruhatárak 1905 óta üzemelnek.
Az intézmény 1915-ben vette fel a Csokonai nevet.
1930-ban az épületet kívülről teljesen, belülről részlegesen felújították, ekkor sok eredeti festés és díszítés áldozatául esett a munkálatoknak. Nagy korszerűsítés köthető Horváth Árpád 1936 és 1939 közötti igazgatásához, ekkor épült többek között a forgószínpad. A jeles színigazgatóra – aki többek között azzal hívta fel a figyelmet, hogy a korban szokásos hat-nyolc napos betanulás helyett háromhetes próbaidőszakot vezetett be – 1961 óta emlékeznek szoborral, Berky Nándor alkotása az épület előtt áll. Egy másik igazgató, Téri Árpád is vigyázza a színházat. Ő 1950 és 1957 között igazgatta a teátrumot, és olyan fiatal tehetségeket fedezett fel, mint Latinovits Zoltán, Márkus László, Mensáros László – a bronzszobor az ő kezdeményezésére, Török Richárd alkotásában készült el a színház megnyitásának 125. évfordulójára – vagy Soós Imre.
A második világháborút a színház kisebb sérülésekkel megúszta. 1952-ben kezdődött egy nagyobb szabású felújítás, bővítés és átalakítás, ennek köszönhetően új műhelyeket, irodákat alakítottak ki, a tetőszerkezetet és a zsinórpadlást pedig vasszerkezetűre cserélték. A nézőtéri büfé falfestését az 1960-as években élénk színekkel restaurálták. A színház mennyezetfreskóin szintén meglátszott az idő, azokat a látható részletek alapján Szervánszky Jenő tervezte újra. 1961-ben dolgoztak az épületen, de kiderült, egy évad nem volt elég mindenre.
Az 1970-es évtized végig a rekonstrukcióval telt. Igaz, nagyobb részt a tervezéssel és a kivitelező-kereséssel, a társulat csak az 1977/1978-as évad végén költözött ki az épületből. 1982. november 10-én térhettek vissza, a nyitóelőadás Verdi Nabucco című operája volt.
Közel négy évtizedet kellett várni a történelmi épület újabb rekonstrukciójára. A 2020/2021-es évadban vette kezdetét a hatalmas munka, amelynek eredményére májusban csodálkozhat rá a közönség.
Az első meglepetés még az előtt éri a látogatókat, hogy belépnének az épületbe. Megszűnt ugyanis a kocsialáhajtó – hiszen ma már nincsenek hintók vagy fedetlen kocsik –, pontosabban beépült, így nemcsak nőtt a tér, de az árkádok alá beáramlik a fény is. Látogatásunkkor még fóliák borították a nyílásokat, de nem nehéz elképzelni, milyen lesz ugyanez a fehér falak között a méretes üvegablakokkal.
A közönségforgalmi terek mindenhol érzékelhetően tágasabbá váltak. Tiszta és a 21. századra tervezetten praktikus a térkiképzés, mégis érezni a hely szellemét. Érzékenyen nyúltak a tervezők a Csokonai Színházhoz, átgondoltan végezték a rekonstrukciót, ügyelve az olyan részletekre is, hogy a falak fehérjébe tökéletesen belesimuljanak a lapradiátorok, és a ruhatári tükröket LED-csík vegye körbe.
A ruhatárban még nem fogasok állnak, hanem az eddigi „színházbordó” helyett padlizsánlila székpárnák tornyosulnak. A nézőtérre munkások hordják azokat serényen, hogy ott a fejlámpát bekapcsolva elkezdjék a szerelést. A szőnyegeket és a padlót már letették, a munkálatoktól nejlon óv mindent. Szépen telnek a széksorok, hívogató a színvilág. Az azonos színű szövettapéta, a mellvédek fehérje, az aranyozás barátságos eleganciát ad a térnek.
A legtöbb színházfelújítás a korszerűség jegyében azzal jár, hogy csökken a befogadóképesség. Debrecen ebből a szempontból különleges: bár búcsút mondhatunk az oldalsó padoknak,
a korábbi 350 helyett 600 ülőhelyet, illetve további hatvan állóhelyet alakítanak ki azzal, hogy Szkalnitzky nézőtéri karzatainak vasoszlopait kivették.
(A statikusoknak jár a taps!) A hangosítóknak is jó helye lesz, a világosítók se panaszkodhatnak.
A színpad fölötti színészportrékat már nehezen lehetett kivenni, most ezek is minden szintről kiválóan láthatók. A három emeletről remek a ki-, le- és belátás, bár látogatásunkkor még a fantáziánkra kellett hagyatkoznunk, hiszen a vadonatúj, 56 tonnás, 26 motor által hajtott forgószínpadot épp szerelték, körcikkről körcikkre rakták össze. Az új teherlift beépítése se lehetett kis munka, de ami a színpadfelújításhoz kellett, az felért minimum egy heraklészi munkával. Mivel műemlék épületről van szó, ezért gépeket nem használhattak, így aztán jött a kézi munka. 140 ember fogott kézbe ásót, és ásott le hat métert, hogy a gépészet a megfelelő mélységbe kerüljön. (A minimum az, hogy bravózunk nekik!)
Debreceni büfében árulták tapasztalataim szerint az ország legjobb tepertős pogácsáját. Reményeim szerint a felújítás után is marad a minőség, az viszont biztos, hogy a majszolás körülményei változnak. A mennyezetet már restaurálták, az egészen színpompás, a fal egy része pedig arany alapot kapott. Joggal: ide kerülnek vissza az örökös tagoknak és azoknak a művészeknek a fotói, akik a debreceni színjátszást naggyá tették.
A teraszon az idő vasfoga válogatás nélkül harapdálta a fémet, a követ. Utóbbiakat egyenként szedték ki és vitték restaurátorhoz.
Bejárásunk második felvonása a közönség elől elzárt területeken halad.
Itt sem kell a sisak, olyan magas a készültségi fok. A balett próbaterménél a felújítás során az eredeti épületburkolatok is felszínre kerültek. A feltárt tégla boltív látványelemnek sem utolsó, alá praktikusan szekrényeket építettek be. Az irodákban, a műhelyekben, a különböző tárakban és próbatermekben ugyanis a gyakorlatiasság és a helykihasználás irányította a tervezői programot. És ha már balett-terem: a legfelső szinten van, természetes fény világítja be, sportpadló és akusztikus falak segítik a minőségi művészi munkát. A varroda is ezen a szinten van, szintén tágas és világos.
A padlástól a pince felé indulunk. Az irodákra már felkerültek a kis táblák, bent benejlonozott székek és asztalok várják, hogy birtokba vegyék őket. Utunkba esnek a táncosok öltözői – szellemesen férfiaknak férfiarccal, nőknek női arccal díszített szekrényekkel –, benézünk az új próbatermekbe, amelyekből készül a prózai tagozatnak és a zenészeknek is, és nem hagyjuk ki a leendő cipő- és a jelmeztárat sem, ahol a levéltárakból ismert gördülő állványrendszeren tárolják majd a ruhákat.
Egyszer valaki úgy fogalmazott, egy színház szíve a társulati büfében dobog. Nem túlzás ez, hiszen minden, a működés szempontjából fontos emberi és szakmai információ itt ér össze. Régi Deszka Fesztiválok szakmai beszélgetései jutnak eszembe, amelyeknek a színészbüfé adott helyet. Egy jó tanács: ha valaki alkalmi vendégként ezekre az emlékeire hagyatkozva, a színház hátsó fertályán keresné bejáratot – ne tegye, nem fogja megtalálni. Ezt is áthelyezték, és tették ezt a színházban dolgozók, sőt nem túlzás azt állítani: a színházban élők kedvéért. Mert a közönségforgalmi és az üzemi területen is egyértelműen látszott, Debrecenben büszkén vállalják a múlt patináját, de a 21. században elvárt korszerűségről sem feledkeznek meg.
Nyitókép: Czeglédi Zsolt / MTI
