A Baska magyarul beszél „családi film”. Egy család filmje. Egy lány filmje, aki apja nemzedékekre szóló traumáját hordozza, és meghaladásának lehetőségét keresi. Legnagyobb erényei és hibái egyaránt e kettőből származnak. Baska József festő (1935–2017) traumája szülőföldjének elvesztése, „dacos” magyarsága miatti gyermekkori szenvedése, a szlovák nacionalizmus és a Beneš-dekrétumok következményei előli menekülés lidérces emléke volt, egész életén át kitartott, és meghatározta művészetének alapmotívumait. Kisdiákként megalázta és verte a tanár kizárólag azért, mert magyarul is meg mert szólalni az iskolában, vagyis olyasmi miatt szenvedett, ami nem tudott nem lenni: létét és identitását kikezdő, megkérdőjelező sérelem érte. Magyarországon új hazára lelt ugyan, de soha nem tudott elszakadni attól, amit elvesztett, ami éppen a hiánya által maradt benne eleven mindhalálig.
Baska Barbara arra vállalkozott, hogy apja azonos című könyve alapján bemutassa, értelmezze, amiről gyerekként olyan sokat hallott, hogy egészen az övé is lett. Ő tér vissza a szökés egykori színhelyére, a zöldhatárra, nyomozza a múltat, kérdez pszichológust, történészt, rokont, barátot, az ő hangját halljuk és arcát látjuk a legtöbbet: egészen beleáll ebbe a projektbe. Önmagát is élveboncolja ily módon, és mint a díszbemutató utáni beszélgetésen elmondta, időnként bizonytalanná vált abban, nem lesz-e emiatt belőle túl sok.
Mint a filmben elhangzik: a második generáció még mindig továbbviszi, magában hordozza az első traumáját, és azért kell vele intenzíven foglalkoznia, hogy a harmadik már mentesüljön tőle, vagyis Barbara igyekezetének központi jelentősége van. Mégsem szabadulhatunk attól a rossz érzésünktől, hogy mivel ő egyszerre a rendező, az egyik főszereplő, a narrátor és archív felvételeken többször megszólaló édesapja sorsának „médiuma”, időnként mintha már-már eltakarná azt, akit valójában meg akar mutatni. Az lehet a baj, hogy túl sokat vállalt magára, túl sokféle szerepben van jelen, és a feladat meghaladja az erejét. Nem azért, mert nem elég erős, hanem mert ehhez senki sem lehet elég erős. Nehézséget jelent az is, hogy amikor valaki mást – még akkor is, ha általa nagyon szeretett személyt – képvisel, csak annak mértékében képes ebben a szerepben helytállni, amennyire csakugyan átérezte, magáévá tette a másik által megélteket. Ám az azonosulás soha nem lehet tökéletes.
A Baska magyarul beszél arra törekszik, hogy valami réges-régit, elfeledettnek tűnőt, történelmit a jelenbe emeljen át, aktuálissá tegyen, és a Baska család mában is élő valósága csakugyan maga Barbara (meg a testvérei), de mindannyian tudjuk, hogy szüleink fájdalmait, megakadásait csak áttételesen visszük tovább, és ez a film éppen az apa és Barbara nemzedéke közötti kapcsolat alapos megrajzolásával marad adós. A rendező érzésem szerint olyasmit szeretne helyrehozni, amibe régészhez hasonlóan csak megpróbálhat belehelyezkedni, de végső soron mindig külső marad a számára. Ez jól látszik a dramatizált jelenetekből is, amelyek kissé „kincskereső kisködmönösre” sikerültek, és (rém)meseszerűségükkel elütnek a film egészétől. Arra utalnak, hogy ami történt, az ma már a családi (és nemzeti) mitológia része, és csak áttételesen személyes történet: a közvetlen élmény a múlt ködébe veszett. Nem adott a számunkra, hanem erőfeszítést kell tennünk azért, hogy igazán el tudjuk képzelni. Érdekes viszont, hogy a Baska festészetének alapmotívumára visszautaló szekeres menekülés közvetlen közelről fényképezett, notóriusan vissza-visszatérő, az élménybe belehelyező képeinek mekkora erejük van, mennyire álomszerűek ebben a filmben: mintha egészen belülről jönnének, és egészen belülre, a lelkünk mélyére tudnának hatolni.
Baska Barbara azt is elmondta a bemutató után, hogy filmjével igyekezett szembemenni azzal a gyakori vélekedéssel, amely szerint: aki a történelmi valóságot akarja bemutatni, óhatatlanul csak valami szubjektívet hozhat létre, a dolgokhoz a maguk valójában soha nem fog tudni hozzáférkőzni. Ő azonban úgy gondolja, hogy egyáltalán nem mindegy, mi az igazság, és hogy vannak kemény, letagadhatatlan tények. Ennek tudatában ment ugyanabban a hónapban, januárban a szlovák–magyar határra forgatni. Az volt a célja, hogy élményszerűen tapasztalja meg, ami gyermekként az édesapjának jutott osztályrészül 1947-ben. Hogy megértse és megértesse: magyarok tízezrei szereztek akkor soha nem gyógyuló sebeket, kényszerültek elhagyni a szülőföldjüket, fosztattak meg a földjüktől és a vagyonuktól jogtalanul és erőszakos módon, kellett sokszor még az életükért is aggódniuk a dühöngő sovinizmus miatt. Olyasmi történt, aminek soha nem szabadna megtörténnie, és aminek a sebeit sok évtized begyógyítani, de csak akkor, ha megvan hozzá a szándék. Sajnos világunk mai, legégetőbb válsággócaira tekintve nehéz abban bízni, hogy ez a szándék erősödőben lenne. „Nemzet nemzet ellen támad” szerte a földön, és úgy tűnik, a nacionalista érzület zsigeri erejét mint történelemformáló tényezőt semmi más nem képes felülmúlni. Túl sokan alapozzák a politikájukat más nemzetek elleni uszításra, az ellentétek kiélezésére, a sebek sóval való „kezelésére”. A traumák meghaladhatatlannak tűnnek és újratermelődnek, méghozzá annyira tömegesen, hogy az szinte kioltja a gyógyulásnak a közeljövőre vonatkozó reményét.
Mégsem szabad feladni, és éppen itt ragadható meg ennek a filmnek a legnagyobb erénye: hogy „török gyerek elvágta, magyar gyerek gyógyítja” módra a családi meleget és összetartozást ajánlja a zord történelmi viszonyokkal való dacolás leghatásosabb ellenszeréül. A család az, amely e szemlélet szerint leginkább képes átvenni, hordozni és transzformálni a traumát. A család: az a kisebb, de a nemzethez hasonlóan nyelvet, kultúrát belénk plántáló, hovatartozást biztosító, befogadó és ringató közösség, amely vajúdásában és válságaiban egyaránt mi magunk vagyunk, és hagyományaink legelevenebb közege. Amely még akkor is a haza, az otthonosság, az önazonosság táptalaja marad, ha költöznie kell, és idegen környezetben kénytelen a kincseit őrizgetni.
Baska Barbara csupa szív, rettentő érzékeny, mélyen érző ember és alkotó. Megható, ahogyan a szüleire (vissza)tekint. Jó őt nézni és hallgatni, aztán a záróképen azzal szembesülni, ahogyan mai családjával felel a szüleiére, egyszerre annak folytatójaként és meghaladójaként. József Attila gondolkodott, érzett így és írt ilyen szépen szüleiről és távolabbi őseiről A Dunánálban: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. (…) Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. / Verset irunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.”
Azt hiszem, az, amit a Baska magyarul beszél nemzedékek egymáshoz való viszonyával kapcsolatban képes volt felszínre hozni és formába önteni, legerősebb pillanataiban képekbe oldott költészet. Vigasztal és bátorít.
Nyitóképen: Baska József festőművész a Baska magyarul beszél című dokumentumfilmben
