A nyár már kopogtat a kert végében, illatos a létezés, különösen érzi ezt az ember a budai hegyekben. Leülök egy svábhegyi cukrászdában, van még időm az interjúig. Itt még a madarak hangja is élénkebb, mint a belvárosban. Ezen töprengek, miközben megkapom a számlát. Szokásomtól eltérően ezúttal készpénzt keresgélek a pénztárcámban. A visszajáró ezerforintost hosszasan szemlélem, de aztán megtalálom rajta, amit keresek. Mátyás portréja mellett aprócska betűkkel ez szerepel: Vagyóczky. Igen, ezúttal hozzá igyekszem, Vagyóczky Károly festőművészhez, grafikusművészhez, aki vezető tervezőként három évtizeden keresztül a Pénzjegynyomda művészeti osztályát vezette, s ő tervezte a magyar forintbankjegyek jelentős részét. Mondhatnám, azokat, amelyek jelenleg is forgalomban vannak, de ez így nem teljesen fedi a valóságot. Hamarosan azt is elárulom, mi a különbség Vagyóczky Károly eredeti tervei, valamint azon papírpénzek között, amelyek nap mint nap a kezünkben járnak.

Szép ház, jegyzem meg, amikor a 83 éves grafikusművész az otthonába invitál. A Svábhegy egyik csendes utcájában járunk, zöldül a természet, a fák virágba borultak, most éppen tényleg olyan minden, mint az édenkertben. Legalábbis így képzeli az ember. Vagyóczky Károly mosolyog, s azt mondja, ha elvállalta volna a külföldi munkalehetőséget, amelyet anno ajánlottak neki, vélhetően jobb anyagi körülmények között élne. Meséli, hogy a svájci kollégája, aki hasonló beosztást töltött be az alpesi országban, mint ő itthon, magánhelikopterrel járt. Neki meg autója sem volt mindig, éppen ezért például annak idején nem tudott elmenni a Felvidékre, hogy megkeresse a felmenői szülőhelyét. Ez a történet nagyon izgalmas, teszem hozzá, miközben leülünk a műteremben, ahol számos Vagyóczky-festmény lóg a falon. 

Ahogy már említette, az ősei a Felvidékről származnak. Úgy tudom, az egyik bankjegynek köszönheti azt is, hogy fény derült erre. 

Amikor a tízezrest megterveztem, írtak róla egy ausztráliai magyar lapban is, természetesen szerepelt mellette a nevem. Néhány hónap múlva kaptam egy levelet egy Vagyóczky Béla nevezetű férfitól, aki Ausztráliában élt. Leírta, amit én addig nem tudtam, hogy a Vagyóczky család a Felvidékről származik, a Vág folyó északi részétől nyugatra, Vagyóc nevezetű községből. Trianon után a település neve Vaďovce lett. Ő maga járt is ott, én sajnos nem tudtam elmenni. De nagyon örültem, hogy a tízezresnek köszönhetően megismerhettem a családom történetét. Az is kiderült, hogy egyik ősünk II. Ferdinánd uralkodásának idején nemesi címet kapott. Jólesett a tudat, hogy volt egy nemes a családban (nevet). 

Miközben beszélgetünk, nem tudom a szemem levenni a falon lévő festményekről. Egészen fantasztikus részletességgel kidolgozott képekről van szó. Az egyiken kenyerek vannak törött palackkal, mint kiderül, ez nemcsak nekem lett a kedvencem, de a művész maga is ezt tekinti az egyik legjobban sikerült alkotásának. Egyszer meg akarták venni tőle, de nem adta el, minden festményéhez ragaszkodik. Nem csoda, hiszen a mindennapos grafikai munka mellett a festészet volt a szerelem az életében. Ennek leginkább nyugdíjba vonulása után tudott hódolni. 

IMG_0066.jpg
Szent István

Egész életemben vágyakozás volt a festészet, de a realitás a grafika volt, hiszen kellett a havi fizetés. De nem panaszkodom, mert jól kerestem. A pénzjegynyomdai állás előtt több lapnak is dolgoztam grafikusként, például az Élet és Irodalomnak, a Nagyvilágnak és még sok másik újságnak is. Abban az időben a grafika igen míves volt Magyarországon, olyan művészek alkottak, mint például Gross Arnold, Kondor Béla, Rékasi Csaba, Pásztor Gábor és még sokan mások, értékes alkotók. Amikor a Pénzjegynyomdába kerültem, éppen négy Munkácsy-díjas dolgozott az osztályon, ez egy ilyen generáció volt. Nem volt könnyű a nyomdokaikba lépni, az akadémikus metszést, amelyet a Pénzjegynyomdában használtak, borzalmasan nehéz volt elsajátítani. Ettől függetlenül nagyon élveztem a tanulóidőmet, s azt persze még jobban, amikor már alkothattam. Életem csodálatos időszaka volt. A nemzeti bankosok és a közvetlen főnökeim is mindig megbecsültek.

Fiatalkoromban, amikor még nem volt kiforrott stílusom, én is csapongtam. Belekóstoltam a szürrealizmustól a pop artig mindenbe. Figyeltük, mi történik nyugaton, mi van Magyarországon, és próbáltunk igazodni. A festészetemre nagyon rányomta a bélyegét az, hogy egész életemben egy piszmogó grafikus voltam. Mostanra a természetelvű festészet áll hozzám a legközelebb. Azt festem, ami közel van hozzám, mert mostanában már nem nagyon mozdulok ki itthonról. Itt van például a festődobozom, felnyitom, és lefestem, amit látok. Eladni nem akarom a képeimet, de annak persze örülök, ha kiállítják őket. Egyszer előfordult, hogy egy iparos ember megkért, fessem meg a kisfiát, mert éppen nálam dolgoztak a házon, és meglátta a képeimet. Nagyon aranyos gyerek volt, csináltam róla egy jókora képet. De igazából nem szoktam ilyesmit vállalni. 

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/5. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! 

De hogyan kerül valaki a Pénzjegynyomda közelébe?

Mindig úgy gondoltam, hogy bankjegyet tervezni és készíteni kiváltságos, már-már misztikus dolog. Ezért is voltam különösen izgatott, amikor megtudtam, hogy Vagyóczky Károllyal találkozhatom, aki igazi legenda. Most, hogy itt ülök a műtermében és barátságosan csevegünk, úgy érzem, magam is beléptem a kiválasztottak közé, magam is megszerezhetek egy kis részt abból a tudásból, amely a bankjegy elkészüléséhez vezet. Vagyóczky Károly nosztalgikus emlékeket idéz, amikor a kezdetekről faggatom. 

Édesapám nővére már 1925-től, a megalakulásától a Pénzjegynyomdában dolgozott. 1924-ben alakult meg a Magyar Nemzeti Bank, így kellett a nyomda. A szüleim munkásemberek voltak, édesapám nyomdászként dolgozott. Én vagyok a hatodik a családunkban, aki a Pénzjegynyomdából ment nyugdíjba. A család másik fele az Állami Nyomdában látott el feladatokat, az akkor a Várban működött. Édesapám egész kicsi koromtól fogva nyomdásznak szánt engem, de én ezt nem akartam, mert festőművésznek készültem. Hatéves korom óta ez volt az álmom. Képzőművészeti gimnáziumba jártam, aztán felvettek a Képzőművészeti Főiskolára 1959-ben. Két évet a festő szakon voltam, aztán öt évig grafikát tanultam.

Miután megkaptam a diplomámat, Derkovits-ösztöndíjas lettem. Egyik alkalommal a volt főiskolai tanárom megkérdezte tőlem, tudok-e tanulót ajánlani a Pénzjegynyomdába. Mivel épp lejárt az ösztöndíjam, megkérdeztem tőle, nem lehetek-e én az, aki odamegy tanulónak. Itt aztán eldőlt a sorsom. Felvettek a művészeti osztályra mint diplomás grafikusművészt, de természetesen ismét tanuló lettem. Speciális nyomdai ismeretekre volt szükség ahhoz a munkához, amelyet el kellett sajátítanom. Öt éven keresztül rézmetszőtanuló voltam, ezután osztályvezető-helyettes lettem, majd, amikor a főnökömet nyugdíjazták, művészeti igazgatónak neveztek ki. Egészen 2004-ig voltam ebben a pozícióban, amíg nyugdíjba nem mentem.

Mi jut először eszébe arról a fogalomról, hogy pénz?

Amikor megjelentek az általam tervezett bankjegyek, nem tudtam másra gondolni. Ha piacra mentem, azt néztem, hogy fizetnek a munkámmal. Mivel abban az időben sokat szerepeltem a televízióban, előfordult, hogy felismertek, egyszer például egy fiatalember felemelt egy bankjegyet, és azt mondta nekem: jól meg van csinálva. Én egyébként mindig diszkréten kezeltem a munkámat, nem beszéltem róla, leginkább csak a szakma tudta, hogy mivel foglalkozom. Az első bankjegyet 1982-ben terveztem. Ez volt az az ezerforintos, amelyiken Bartók Béla szerepelt. Ezt követte az ötezres Széchenyivel, 1992-ben. Ezek még a régi sorhoz tartoztak. 

Nagy nyomás volt önön az első munkájánál, amikor a bartókos ezrest tervezte? Nem remegett a keze a gondolattól, hogy a munkájával milliók találkoznak majd nap mint nap?

Nem voltam könnyű helyzetben, hiszen addigra a nagy elődök mind elmentek a nyomdából, egyedül magamra hagyatkozhattam. Ráadásul nálam fiatalabbak vettek körül, akiket nekem kellett betanítani egyes feladatokra. Amikor az új bankjegysor következett, már volt rutinom, tudtam, mire kell készülni, igaz, hogy abban az időben sok technikai újdonsággal kerültünk szembe, mint például bizonyos számítógépes munkák. A bartókos ezres még teljesen hagyományos technikával készült, és a munka közel egy éven át tartott. 

Szín és portré 

Miközben erre az interjúra készültem, többeket megkérdeztem arról, melyik a kedvenc magyar bankjegyük. Arra számítottam, hogy kapásból mindenki a legnagyobb címletet említi majd, de nem így történt. Hamar világossá vált számomra, hogy a papírpénz színe sokaknak fontosabb, mint például az, hogy milyen grafikai elemeket tartalmaz. Némi gondolkodás után beláttam, a szín valóban döntő, hiszen először ezzel szembesül az ember, amikor hirtelen ránéz egy bankjegyre. Mátyás király arcát még nem is látom, se az ezer feliratot, de a kék színből rögtön tudom, hogy az ezerforintost tartom a kezemben. Egyébként éppen azért példálózom ezzel a papírpénzzel, mert a legtöbb megkérdezett ezt említette kedvenceként.

Ön döntötte el, hogy milyen színű legyen az új bankjegy?

Igen. Az volt a szempont, hogy ne legyen olyan, mint ami már korábban volt. 

Úgy tudom, hogy a bankjegyen szereplő portrékról viszont már nem határozhatott egyedül.

Ez így igaz. Azt a Magyar Nemzeti Bank elnöke dönti el egy bizottsággal együtt. Az, hogy kinek a portréja szerepel a bankjegyen, attól függ, hogy a társadalom aktuálisan kit tart ideálnak. Élő személy például nem kerülhet rá. Mire az új sorozatot kezdtük tervezni, a bankosok is megtanulták, mit kell figyelembe venni, előtte senkinek nem volt igazán tapasztalata. A bizottság mindig előkészítette a bankjegysort, az elnök hagyta jóvá. A bizottság tagjai a vezető tisztségviselők voltak, meg én mint dolgozó (nevet). A munka azzal indult, hogy ki legyen a bankjegyen. Volt két névsor, az egyik uralkodók, királyok, fejedelmek, a másik tudósok, művészek nevét tartalmazta. A hátoldal egyetlen kivétellel rám volt bízva. Az pedig a húszezres volt. Azon a régi képviselőház látható. Azt valahogy korábban eldöntötték, mint ahogyan javaslatot tehettem volna rá. Az okot pontosan nem ismerem. A többibe viszont nem szóltak bele. Azoknál azt vettem figyelembe, hogy a képet rézmetszetben jól meg lehessen csinálni, hiszen arról készül aztán a bankjegy. 

IMG_0068.jpg
Bartók Béla

Ha már a portrékról beszéltünk, meg kell említeni az egyik legemlékezetesebb esetet is, amely Szent István király koronája miatt történt.

Hát amiatt kaptam én hideget és meleget is. Sokáig téma volt a sajtóban. Ez Szent István kitalált portréja. Az volt a megbízásban, hogy hiteles legyen. Rajzoltam négy vagy öt vázlatot, azt vettem figyelembe, hogy jól el lehessen készíteni róla a metszetet, gazdag tónusú legyen, kifejező tekintettel. Végül kiválasztottam egyet, és szépen kidolgoztam. A koronáról számtalan történészt megkérdeztem, mindenki mást mondott. Őrület volt. Végül úgy döntöttem, hogy egy átlagos koronát rajzolok Szent István fejére. Volt, aki azt mondta, hogy én utasításra cselekedtem, és szándékosan nem a Szent Koronát tettem István fejére. De ez nem igaz, nem volt ebben semmi politika.

Úgy tudom, nem csupán Szent István portréjánál volt gondban, hiszen találkozott olyan uralkodóval is, akiről nem maradt fenn hiteles ábrázolás.

Károly Róberttel szintén bajban voltam. Ő a régi kétszázforintoson szerepelt. Mivel nem volt hozzá anyag, így azon gondolkodtam, hogy nézzen ki. S akkor bekövetkezett egy történelmi pillanat. Koltai Feri barátom belépett az ajtón. Erre én azt mondtam, te leszel Károly Róbert. Beleegyezett, de később megbánta, mert volt, aki felismerte a bankjegyen, például az édesanyja meg a munkatársai.

Én még ismertem olyan néniket, akik a pengős bankjegyeken szerepeltek.

Sokat jártam Balassagyarmatra, mert az elődömnek, Horváth Endrének ott van múzeuma. Egy rendezvényen találkoztam Fábián Jánosnéval, aki fiatal édesanyaként gyermekével szerepelt az egyik bankjegyen. A lányát, az egykori kislányt is megkerestük, a helyi étteremben volt üzletvezető. Nagyon izgalmas volt. Kecskeméten is találkoztam egy szép arcú hölggyel, aki inflációs bankjegyeken szerepelt. 

Az ön egyik elődje, Horváth Endre Európa-szerte elismert bankjegytervező volt, úgy tudom, nagy tisztelője a munkásságának.

Zseni volt. Az általa tervezett régi papírhúszas nagy kedvencem. Ráadásul gyerekként egyszer találkozhattam is Horváth Endrével. Édesanyámmal mindig megvártuk édesapámat a Pénzjegynyomda előtt, hogy aztán együtt mehessünk haza. Egyik alkalommal édesapám azt mondta, nézz oda, ott jön Horváth Endre bácsi, aki azokat a szép papírpénzeket tervezi. Ma is tisztán emlékszem rá.

Egyébként Horváth Endre is szeretett modell után rajzolni. A legenda szerint a húszforintoson szereplő kétszeres magyar bajnok öttusázót, Hegedűs Istvánt a strandon fedezte fel magának. Azt is beszélték, hogy Hegedűs lába nagyon vékony volt, ezért Horváth Endre egy kollégája lábát illesztette a sportoló felsőtestéhez a bankjegyen. A húszpengős mellett nagyon tetszik a tíz- és az ötpengős is. Számomra Horváth Endre munkásságának ezek a csúcsteljesítményei. Ezekből van is a gyűjteményemben. 

Vagyoczky_DSF8534.jpg
Vagyóczky Károly. Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra

Saját bankjegyei közül melyiket tartja a legszebbnek?

A millenniumi kétezrest. A portrék közül pedig Széchenyi a kedvencem, amelyik az ötezresen szerepel. 

Amióta nyugdíjba vonult, nem készített grafikát?

Nem. Az utolsó ilyen jellegű munkám a balatoni korona volt, amely szintén egy bankjegysor, csak nem réznyomatos, hanem ofszet. Ez ma már csak gyűjtőknél található, nincs forgalomban.

Őriz egy példányt minden bankjegyből, amelyeket tervezett? – kérdezem Vagyóczky Károlytól, miközben egy bankjegykatalógust lapozgatunk.

Igen, a Nemzeti Banktól mindig kaptam egyet. De egyéb bankjegyek is vannak a gyűjteményemben, olyanok, amelyeket sikerült megszereznem. 

A bankjegygyűjtés során sosem élvezett előnyt mint a magyar bankjegysor tervezője? Például ha valami hiányzott a gyűjteményéből?

Soha nem fordult elő ilyesmi (nevet)

Beszélgetésünk vége felé közeledve azt is szóba hozom Vagyóczky Károlynak, hogy a jelenlegi állás szerint még az sem kizárt, hogy ő az utolsó bankjegytervező, akinek a nevéhez a magyar forint kötődik. Kissé elgondolkodik. 

Elképzelhető, hiszen nem kizárt, hogy ezután már csak euró készül. Már húsz éve, hogy nyugdíjas vagyok. Előtte sokat dolgoztam, a bankjegysor, amelyet terveztem, kilenc évig készült. Közben nem volt szünet, folyamatosan volt vele feladat. 

Ha mégis készülne új magyar bankjegy, ön kinek a portréját tenné rá?

Egyértelműen Kossuth Lajosét. 

Pénz és idő
A leggyorsabban, fél év alatt a millenniumi kétezerforintos készült el, árulta el Vagyóczky Károly. Azon szó szerint éjjel-nappal dolgoztak. A portré rézmetszetét négy hónap alatt csinálta meg. Ugyanakkor átlagosan háromnegyed év alatt készítettek el egy új címletet. Amióta a grafikusművész nyugdíjba ment, nem készült új magyar bankjegy.
A bankjegytervezés menete:
1. Grafikai terv, vázlat készítése
2. A terv elfogadtatása
3. A portré nagy méretű, részletes megrajzolása
4. A portré kicsinyített rézmetszetének elkészítése
5. Az egyéb technikai feladatok, mint cinkográfia, számítógépes munkák elvégzése
A bankjegy mindkét oldalán ugyanezeket a munkákat végzik. Az eredeti rézmetszeteket a Nemzeti Bankban őrzik, azok nem a grafikus tulajdonát képezik még akkor sem, ha ő a megálmodójuk és elkészítőjük. 

Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra