A 80 éves Van Morrison a színpadon ünnepel

A családi gyökereit az ulsteri skótokig visszavezető, nevét Ivanról Vanre rövidítő szerző-előadó-énekes a rhythm and bluest játszó, mindössze két évig létezett Them együttes frontembereként, 1964-ben vált ismertté, pedig akkor már évek óta a belfasti klubok színpadán nyüzsgött. Műszerész édesapja révén megismerkedett a fekete amerikai blueszal, mások mellett Ray Charles és Solomon Burke világával, akik nélkül – mint mondani szokta –nem futott volna be ennyire sikeres pályát.

De a szülői lemezgyűjteményben nem csak blues volt, hanem country (Hank Williams, Jimmie Rogers), amerikai folk (Woodie Guthrie), jazz (Charlie Parker) és gospel (Mahalia Jackson) és 11 évesen az apjától kapta az első gitárját. A következő évben már saját zenekart alapított, és attól kezdve számtalan lokális együttesben fordult meg. Még 17 sem volt, mikor a Georgie and the Monarchsszal Skóciában, Angliában és Nyugat-Németországban koncertezett, sőt ott még kislemezfelvételt is készített (szaxofonosként). 

Georgie And The Monarchs – Boo-Zooh / O Twingy Baby (1963)

1964 áprilisában alapította meg a később Them (akkor Gamblers) néven befutott belfasti rhythm and blues zenekart, amely az ő  irányításával két albumot (The Angry Young Them, 1965; Them Again, 1966) és tíz kislemezt jegyzett. Nemzetközi ismertségét a Themnek köszönhette, és több jól ismert szerzeménye is ekkor született. A háromakkordos Gloria szinte azonnal klasszikussá vált, a Them 1966 májusában-júniusában az amerikai turnén is játszotta, és annak Los Angeles-i állomásán szeretett bele az előzenekar énekese, a névrokon Jim Morrison. Olyannyira, hogy nem sokkal később a Doors koncertrepertoárjának állandó része lett.

A dal popkulturális jelentőségét mutatta, hogy sokak mellett nemcsak Jimi Hendrix készítette el a maga verzióját, de a punk nagyasszonya, Patti Smith szintén a Gloriával indította bemutatkozó albumát (Horses, 1975).

Them – Gloria (Live, 1965)

Doors – Gloria (R-Evolution, 1983)

Patti Smith – Gloria (1975)
 

A Gloria kislemezen amúgy a Baby, Please Don't Go B oldalán jelent meg. Ezt a közel harminc évvel korábbi Big Joe Williams-bluest szintén ők emelték be a nemzetközi köztudatba, olyannyira, hogy minden későbbi feldolgozás (például AC/DC, Ted Nugent, Aerosmith) a Them felgyorsított változatát vette alapul.

Them – Baby Please Don't Go (1965)

AC/DC – Baby, Please Don't Go (Live, 1975)

Ted Nugent – Baby, Please Don't Go (Live, 1977)

Aerosmith – Baby, Please Don't Go (Live, 2004)

Az amerikai turné vége felé a Them tagjai és a menedzser Phil Solomon között parázs vita alakult ki az együttesnek fizetett bevételekről. De nemcsak emiatt tértek haza, hanem mert időközben lejárt a vízumuk. Adtak még két koncertet, aztán Van Morrison inkább a szólópályát választotta (a többiek nélküle folytatták, nem túl nagy sikerrel). Van a Them egyik nagy slágerét (Here Comes the Night) jegyző Bert Berns tanácsára utazott New York-ba, többek között ekkor rögzítette egyik legnépszerűbb dalát, a Brown Eyed Girlt. 

Van Morrison – Brown Eyed Girl (1967)

Első szólólemeze, a Blowin' Your Mind! állítólag a tudta nélkül jelent meg, ráadásul Berns pár hónappal később szívelégtelenségben elhunyt, így Morrison a Warnerhoz szerződött, ahol teljes alkotói szabadságot kapott. Az itt megjelent, szomorkás-keserédes hangvételű albuma (Astral Weeks, 1968) a kritikusok szerint nem csak pályája, de a korszak egyik legjobb munkája is volt. Akárcsak a két évvel későbbi, sokkalta vidámabb, optimistább hangulatot árasztó Moondance.

Van Morrison – Astral Weeks (1968)

Van Morrison – Come Running (1970)

Az anyagi elismerést alapvetően a hetvenes években kiadott korongjai hozták meg számára. Ekkor már nagyjából kialakította mai: bluesos, soulos, fúvósokkal megtűzdelt, lazább előadói stílusát, amivel a hetvenes-nyolcvanas években a divatok hullámzásától függetlenül szinte valamennyi albuma bekerült a brit Top 30-ba és az amerikai Top 50-be. Pályája beállt arra a konstans művészi színvonalon előadott produktumra, ami a szórakoztató művészek között egyedivé tette. Bár a továbbiakban is szorgalmasan dolgozott, a nyolcvanas évek megváltozott légköre neki sem kedvezett: az életmű szempontjából fontos produkciót csak a Chieftains tagjaival közös, ír népdalokat feldolgozó 1988-as Irish Heartbeat és az egy évvel későbbi, ismét saját szerzeményeket tartalmazó Avalon Sunset hozott.

Van Morrison – Bright Side of the Road (Live, 1979)

Van Morrison ft. Cliff Richard – Whenever God Shines His Light (1989)

A kilencvenes évek elején feltámadt nosztalgiahullám őt sem „kímélte”. Az 1990-es Enlightenment ugyan a huszadik szólóalbuma volt, viszont az első olyan, amely a brit albumlistán bejutott a Top 5-ba. A rendkívül ambiciózus, közel százpercnyi zenét tartalmazó dupla Hymns To The Silence-szel ezt a sikert megújrázta, az 1993 júniusában publikált, jazzes–bluesos–soulos Too Long In Exile-lal (vendég: John Lee Hooker és Georgie Fame) pedig személyes csúcsot döntött. 1993-ban beválasztották a rock and roll-hírességek csarnokába. A stílusában és hangulatában egyaránt eklektikus, 1995-ös Days Like This még szintén bekerült a legjobb ötbe, ezt követően azonban Van Morrison pályáján apályosabb évek következtek.

Van Morrison – Days Like This (1995)

Van Morrison & Lonnie Donegan – Sloop John B (I Wanna Go Home) (Live, 1999)

A videó itt érhető el.

A kétezres évek derekától azonban ismét reneszánszát élte, művészileg és kereskedelmi szempontból egyaránt, és ez azóta is tart: bármihez nyúlt (saját szerzemények, feldolgozások, duettek), arannyá vált a kezei között. Nem meglepő, hogy még hetven felett isújabb korongokat gurított elénk évente (néha többször is) , s bár Covid-tagadó hozzáállása a pandémia idején nem segített a pályáján, nyolcvanévesen továbbra is aktív maradt. Mi több, a nyolcvanadik születésnapján adott koncertet a belfasti Waterfront Hallban.

Van Morrison – Down To Joy (Live, 2025)