Várhegy utcából Várhegyutca

Mit takar pontosan, hogy „waldorfos feladat” eredményeként alakult a Várhegyutca?

Sajnovits Áron: Világszerte bevett szokás a Waldorf-iskolákban, hogy minden tizenkettedikes diák témát választ, amivel egy éven keresztül mélyebben foglalkozik, majd az év végén prezentálja a munka eredményét. Az én alapötletem saját együttes alapítása volt. Az alkotói munka végén pedig szerveztünk egy koncertet.

Gondolom, gitározni korábban kezdtél.

S. Á.: Valójában nem. Körülbelül akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a hangszerrel, amikor a projekttel. De ez nem csak rám igaz, a csapat nagy részéről ugyanez elmondható.

Rögtön egy tízfős formációval vágtatok bele?

S. Á.: Az induláskor kilencen voltunk, később duzzadtunk tizenegy főre, de mára beállt a fix tízfős létszám.

A rocktörténelemben inkább a három-hat fős felállás a megszokott. Nálatok hogyan alakult ki ez a tetemes létszám?

S. Á.: Az egész baráti alapokon indult. Meghívtam az egyik barátomat, aztán a következőt, aki tudott valamilyen hangszeren játszani, és mindenki hozta a saját elképzeléseit.

Semmiképp sem négyfős zenekarban gondolkoztam, de nem is tízben. Teljesen organikusan alakult ki a végleges hangszerelés: jé, ő is tud ezen a hangszeren, meg ott volt egy barát, aki tud csellózni, aztán valaki jött fuvolázni.

Tulajdonképpen a Várhegyutca egyfajta kibővített rockzenekar?

S. Á.: Mondhatjuk: egy rockcombo, amit atipikus hangszerekkel fűszereztünk. Jelenleg két gitáros, egy szaxofonos, egy fuvolista, egy csellista, egy dobos, egy ütőhangszeres és két énekes alkotja a csapatot. Azon dolgozunk, hogy ezeknek a kiegészítő hangszereknek megtaláljuk a tökéletes helyét a hangzásvilágunkban.

Tíz emberrel a stúdiómunka sem lehet egyszerű, sem olcsó mulatság…

S. Á.: Május 8-án debütált az első nagylemezünk hét-nyolc dallal. Azért ez a bizonytalanság, mert míg az online platformokon nyolc szám hallgatható, a bakelitre csak hét került fel a feldolgozások eltérő jogdíjai miatt.

Miért döntöttetek a bakelitlemez mellett?

Pálinkás Milán: Idén bekerültünk a Hangfoglaló Program tizenkét kiválasztott zenekara közé, és az elnyert állami támogatás mellé vállalnunk kellett egy fizikai hanghordozó megjelentetését. Mi pedig a CD vagy a kazetta helyett a bakelitet preferáltuk.

Hogy látjátok, vevő a közönség az örömzenétekre?

S. Á.: Abszolút, amiért nagyon hálásak vagyunk. Az első koncerten főleg a barátaink álltak a színpad előtt, mára megfordult az arány: több az ismeretlen arc, mint az ismerős.

P. M.: Van egy stabil, harminc-negyven fős bázisunk, de folyamatosan érkeznek újak.

Teszik annak ellenére, hogy szemtelenül fiatalok vagytok.

S. Á.: Azért már túl vagyunk a húszon. Átlagéletkorunk 18 és 22 között mozog. Kivétel a menedzserünk, aki egyben a perkásunk is, ő 27 éves. Sosem felejtem el az első fellépésünket egy iskolateremben, 2022 szeptemberében: az a közös zenélésből fakadó öröm és a pozitív visszajelzés fantasztikus érzés volt.

P. M.: Ott kaptuk meg az igazi motivációt. A titkunk a közösségünkben rejlik, a barátok és a szülők a mai napig maximálisan támogatnak minket. Az elején Áron unokatestvéreinél próbáltunk. Amúgy ők is a banda tagjai, egyikük szaxofonozik, a másikuk gitározik.

Melyik utcában próbáltatok?

S. Á.: Solymáron, a Várhegy utcában, onnan a nevünk. Az ottani szomszéd viccesen meg is jegyezte: amint kész lesz a lemez, ő elsőként kér belőle egyet.

Pályaválasztás környékén álltok. Kiből mi lesz?

S. Á.: A zenélés mellett mindenkinek van polgári foglalkozása vagy még tanul, hiszen ebből nem lehet megélni. Én is tervezem a zenei továbbtanulást, de jelenleg a zenekar és a szervezés tölti ki a napjaimat. A PEMA-ra szeretném idővel beadni a jelentkezésemet.

P. M.: Sajnos a konzervatóriumba most nem vettek fel, OKJ-ben gondolkodom, mert a jazz világa vonz. De később akár a külföldi továbbtanulás vagy a határon túli koncertezés is szóba jöhet.

S. Á.: Most a legfontosabb a nyári turnénk, ami az első komolyabb nagy koncertsorozatunk. Kíváncsian várjuk, hogyan bírja majd a csapat mentálisan és fizikálisan.

Meg hogy egymást el tudjátok-e viselni.

P. M.: Szeretjük egymást, így az együttéléssel nem lesz gond.

S. Á.: Az biztos, hogy rengeteg rutint szerzünk majd.

P. M.: Szerintem is a rutin a kulcs. Bár a külföld távoli cél. Én ragaszkodom a magyar nyelvű dalszövegekhez, amiket az énekeseink gyönyörűen írnak meg.

S. Á.: Ugyanakkor az instrumentalitás is hangsúlyos, ez teheti nemzetközivé a produkciót. A stílusunkat leginkább világzenének nevezhetnénk, mert keveredik benne a funk, a balkáni és a magyar népzene, a reggae és a rock. Az elején még küzdöttünk azzal, hogy a dalaink túl távol álltak egymástól stílusban, de mára kezdünk összeforrni, és az új szerzemények már egy határozott, közös irányba mutatnak.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu