A második világháború 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával tört ki. Nem sokkal később, szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, amelyet a két nagyhatalom a Molotov–Ribbentrop-paktumban felosztott egymás között. Londonban Władysław Sikorski tábornok vezetésével alakult lengyel emigráns kormány, amely azonnal megkezdte a megszállt területeken működő Lengyel Földalatti Állam és annak fegyveres ereje, a Honi Hadsereg (Armia Krajowa – AK) kiépítését. Az 1943 nyarán már kétszáz-, 1944-ben pedig négyszázezer fős AK tagjait titkos kiképzésben részesítették, az első időszakban a partizán-hadviselést, majd – amikor a németek veresége nyilvánvalóvá vált a keleti fronton – a győzelemig folyó, általános nemzeti felkelés kirobbantását tűzték ki célul.
Miután Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a Vörös Hadseregen belül is harcoló lengyel alakulatokat állítottak fel. 1942-ben a kommunista vezetésű Lengyel Munkáspárt is megalakította saját fegyveres szervezetét, a Népi Hadsereget (Armia Ludowa – AL), amely a Honi Hadsereggel hol együttműködve, hol ellenségeskedve vívott partizánharcot. Az AL 1944 júniusában beolvadt az 1. Lengyel Hadseregbe, amely a szovjetek oldalán vett részt a lublini térség felszabadításában.
Az emigráns lengyel kormány diplomáciai kapcsolatai 1943 áprilisában a katyńi vérengzés nyilvánosságra kerülése után megszakadtak a szovjet vezetéssel. Miután a Vörös Hadsereg 1944 júliusában átlépte a lengyel határt, a vele együttműködő AK-egységeket lefegyverezte, tagjait munkatáborokba küldte. Az emigráns kormány – nem alaptalanul – attól tartott, hogy ha Lengyelországot a szovjetek szabadítják fel, a szövetségesek a háború után nem tekintik majd tárgyalópartnernek őket, ezért úgy döntött: kirobbantják az országos felkelést, amelynek sikere után a Szovjetunió kénytelen lesz tárgyalni velük. Az idő sürgetett, mert július 21-én megalakult a Sztálin által ellenlábasuknak szánt Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága, amely átvette a hatalmat a szovjetek által felszabadított területeken.
Tadeusz Bór-Komorowski tábornok, az AK főparancsnoka július 31-én – miután később hamisnak bizonyult hírek érkeztek arról, hogy a szovjetek már Varsó Praga nevű külvárosának közelében járnak – úgy döntött, hogy másnap 17 órakor a fővárosban elkezdődik a felkelés. Az AK tagjait ugyanakkor hajnali támadásra készítették fel, az idő rövidsége miatt a mozgósítás nehézségekbe ütközött, a németek pedig számoltak egy felkelés lehetőségével.
1944. augusztus 1-jén 17 órakor ötvenezer, könnyűfegyverekkel felszerelt lengyel kezdett harcba 15 ezer német katonával szemben. A felkelők az első napokban jelentős veszteségek árán ellenőrzésük alá vonták Varsó jelentős részét, de a német katonai célpontokat nem sikerült elfoglalniuk. Hátterüket a lakosság biztosította konyhák, kórházak, mentőegységek, tűzoltóság, fegyverműhelyek, postaszolgálat felállításával. A felkelők rádiót működtettek, újságot adtak ki, megszervezték a kapcsolattartást az egyes harci helyszínek között.
A német helyőrséget azonnal megerősítették, létszáma ötvenezer főre nőtt, a parancsnokul kinevezett Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok tüzérséget, rakétavetőket, légierőt és páncélfegyvereket is bevetett, míg a lengyelek többnyire kézifegyverekkel küzdöttek. A felkelőknek minden önfeláldozás és hősiesség ellenére sem volt esélyük a győzelemre külső segítség nélkül. A németek azonban augusztus 3-án Varsótól 25 kilométerre a Visztulánál megállították a Vörös Hadsereg előrenyomulását, de akadnak történészek, akik szerint a szovjetek szándékosan állították le a támadást. Érvelésük szerint Sztálin augusztus 13-i hivatalos nyilatkozatában a varsói akciót „bűnösen könnyelmű vállalkozásnak” minősítette, amelyhez Moszkva az adott helyzetben „katonailag nem tud kapcsolódni”. A Vörös Hadsereg a következő hetekben sem tudott vagy nem akart Varsóba behatolni, augusztus közepén azt is megakadályozta, hogy az AK-nak a főváros körzetében ténykedő csapatai a felkelők segítségére siessenek. A Vörös Hadsereg keretében működő 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja megpróbált hídfőállást kiépíteni a Visztula bal partján, de a németek megsemmisítették őket.
A magukra maradt felkelők védelemre rendezkedtek be, a nyugati szövetségesek repülőgépről próbáltak fegyver- és élelmiszer-utánpótlást juttatni nekik, de a csomagok java része német kézre került. A németek fokozatosan szakították szét és számolták fel a felkelők állásait, akiknek vezetői október 2-án írták alá a kapitulációt. A 63 napon át tartó harcokban 21 ezer lengyel katona vesztette életét vagy tűnt el, ötezer megsebesült, 16 ezer hadifogságba esett, mintegy 180-200 ezer civil is meghalt. Német részről 17 ezer katona esett el vagy tűnt el, kilencezer sebesült meg. A németek a harcok után kíméletlen vérfürdőt rendeztek, Varsó mintegy félmilliós lakosságát kitelepítették, 150 ezer lengyelt Németországba hurcoltak kényszermunkára, a város 85 százalékát a földdel tették egyenlővé.
A varsói felkelés értelméről, hasznáról máig tart a vita. Egy lengyel történész szerint „a felkelés katonailag és politikailag kudarcot vallott, hosszú távon azonban az ellenállás jelképévé vált, azóta is lelkesíti a lengyeleket”. A felkelést csak 1989 után értékelhették méltóképpen Lengyelországban, emlékműve 1989-ben épült fel, a Varsói Felkelés Múzeumát 2004-ben nyitották meg. A varsóiak minden év augusztus 1-jén egy percre megállnak, és szirénák hangjai mellett emlékeznek a felkelés áldozataira.
