– Haramni, én gyűlölöm, hogy két szál növendék szolgával kószálsz a városban – szajkózta Nefara az untig ismert sirámait. – Fényes kíséret, gyaloghintó, teljes testőrség volna a legkevesebb. Dicsfényben kéne tündökölnöd, nem pedig lopva, álruhában, mint holmi tolvaj…
– Ó, ugyan, ha rajtad múlna, szoborrá is kövülhetnék! – szakította félbe a nővére.
A testvérpár legyezős szolgálóktól körülvéve, vásznakkal árnyékolt lelátóról szemlélte a gyakorlóteret, ahol a legidősebb emberkölykök küzdöttek egymással. Tizenkét-tizenhárom év körüli fiúk. Már sokévi kiképzésen estek át, viszont még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy ártalmatlannak látsszanak.
– Törődj inkább a dolgoddal. – Ostorcsapásként villantak a főpapnő szavai húga elméjében.
Haramni elfordította a tekintetét Nefarától, hogy ne lássa kelletlen ajakrándulását. Hiszen biztosra vette, hogy testvére vonásain átsuhan efféle, rosszallásból és féltésből eredő sértés. Márpedig egy főpapnő igaza megfellebbezhetetlen. Ma nem kívánta büntetni húgát a fojtogatón mániákus rajongásáért.
Még így, hogy gondosan szemet hunyt is a dolog felett, érezte maga mellett Nefara rezignált mentális felhangjait. Belevegyültek a gyakorlótér levegőjét átható, szüntelen szellemi hullámverésbe:
ÉJÚRNŐ MOST IS LÁT
VÁLJ MÉLTÓVÁ A MEGVÁLTÁSRA
EMELKEDJ TE IS A TÖKÉLETESSÉG RANGJÁRA
Csupa édes hazugság, mellyel éjjel-nappal traktálták a főpapnői palotában nevelkedő emberkölyköket. Éjanya valójában sosem tüntetne ki egy emberférget azzal, hogy anketh-té teszi. Ám Haramni az ilyen nemesb újjászületésről szóló mesékkel szédítette minden emberszolgáját. Reménytelen törekvésük, amint akár szó szerint is nyakukat törték bizonyítási vágyukban, gőgös önelégültséggel töltötte el.
ÉJÚRNŐ MOST IS FIGYEL TÉGED
VÁLJ MÉLTÓVÁ A MEGVÁLTÁSRA
Az egyik kölyök úgy állkapcson vágta könyökével aktuális ellenfelét, hogy a csont reccsenése egész a lelátóig visszhangzott. Nyilván Nefara ingerültséghulláma miatt vetette el a sulykot, hiszen ma megtiltották, hogy a harcolók komoly kárt tegyenek egymásban.
– Lefelé a pályáról! – rezonált azonmód a mérkőzést felügyelő kiképzőtiszt parancsa. A jelenlévő ankethek mind érezték, a kölykök közül viszont csupán a címzett.
Míg sérült társa vért köpött a homokra, a vétkes merev léptekkel elhagyta a küzdőteret.
– Ez a fiú túlérzékeny – jegyezte meg a nővérek oldalán posztoló testőrparancsnok, Sutekh. Mintha Nefarát kívánta volna védeni, amiért az nem uralkodott kellőképp az érzelmein. – Jobb is így, legalább idejében kiderült róla. Veszélyeztetne téged, úrnőm, ha épp ő kerülne melléd.
Haramni pár hosszú másodpercre lehunyta pilláit. Sutekh bezzeg sosem sérelmezte, miért járja álruhában a várost, miért intéz személyesen jelentéktelennek tetsző ügyeket. A parancsnok tudta, hogy feltétlen engedelmessége imponál neki. Most pedig azzal, hogy Nefara hibáját álságosan kihangsúlyozta, csak emelni próbálta a saját fényét a vetélytársa ellenében.
Ez a kettő állandóan Haramni kegyéért versengett. Ő pedig mindkettejük imádatára igényt tartott.
– Nincs, aki engem veszélyeztethetne – tette hát helyre Sutekh talpnyalását a főpapnő. Hol az egyiküknek, hol a másikuknak kedvezett. – Mind tudjuk, hogy nem a biztonságom érdekében hordom magammal a kölyköket.
A mai viadal győztese veszi majd át a helyét annak a fiúnak, akit a minap kettéhasítottak szolgálat közben, egy romtemplomban. Haramni minden álruhás útjára két pórázon vezetett kölyökkel járt, épp csak ezek úgy hullottak, akár a legyek. Ártatlan külsejüknek hála sokoldalúan hasznos eszközöknek bizonyultak, egyébként pedig a főpapnő szívesebben veszejtett el emberszolgákat, mint anketheket.
Haramni egy kurta és sótlan érzelmi sugallattal rekesztette be a társalgást. Nem tartott igényt több megjegyzésre, inkább a gyakorlótérre fordította a figyelmét. A fiúk puszta kézzel küzdöttek, a helyzet nehézségét éppen az adta, hogy vissza kellett fogniuk magukat. A feladat annyi volt, hogy elkapják egymás torkát. Ez feltárta a jellemüket éppúgy, ahogy a hozzáértésük mértékét. Hiszen vakon mészárolni könnyebb, mint mértékletesen végrehajtani egy támadást. Akinek elkapták a torkát, kiesett.
A fiúk eleinte csapatokba szerveződtek. Összedolgoztak, hogy levadásszák a gyengébbeket, majd, hogy kiejtsék a legjobbakat.
Mígnem csupán ketten maradtak. Eddig mindig együtt harcoltak, most kénytelenné váltak egymás ellen fordulni.
– Testvérek? – érintette meg a kiképző elméjét Haramni a kérdésével. Fél szemöldöke megemelkedett. A fiúk vonásai tökéletesen egyeztek, akár az ikreké, ám eltérő termetük korkülönbséget sugallt.
– Aslam és Rolem. – A főpapnő lelki szemei előtt emlékképek villództak a hat éve idehurcolt testvérpárról: a kiképzőtiszt emlékei. A fiúk öt- és hétévesek voltak akkor, elválaszthatatlanok, mint a borsó meg a héja.
Mire Haramni újból rájuk pillantott, ismerte az egész életútjukat.
– MEGÁLLJ! – mennydörögte szavak nélkül az asztrális térben. Az egész gyakorlóudvar egyszerre dermedt mozdulatlanná. Anketh és ember egyaránt levegőt venni is elfelejtett.
Haramni felemelkedett ültéből, kezét kitárva felvette a dicsőség harmadik pózát.
– AZ NYER, AKI MEGNYOMORÍTJA A MÁSIKAT – nyilatkoztatta ki, továbbra is szavak nélkül, hogy ajakmozgás se törje meg arckifejezése fennkölt harmóniáját. Úgy festett, akár egy tökéletességet mintázó szobor.
Értelemszerűnek látta az idősebb Aslam testi fölényét. Ám őt az érdekelte, melyik fiú vakhite az erősebb.
Haramni parancsára a fiúk egy-egy görbe belezőkést kaptak. A testvérek tétován sandítottak egymásra, majd a kezükben tartott pengékre. Tekintetük űzötten járt körbe az arénán. Öltözékük mostanra átizzadt, a kimerültségtől halkan fújtattak. A palotában nevelkedvén jól tudták, hogy a parancstagadás mindkettejük vesztét okozná. Valamelyiküknek buknia kellett, hogy ne pusztuljanak el mindketten.
Csupán az a kérdés, melyiküknek mi a fontosabb. A köztük húzódó kötelék vagy az önérdek? A vér szava vagy Éjanya felemelkedéssel kecsegtető ígérete?
Bizonytalanul, már-már lanyhán tették meg az első lépéseket egymás körül. Végül Aslam megtorpant, a kést a küzdőtér porába hajítva megrázta a fejét.
– Inkább haljunk mindketten!
– Testvérem… – torpant meg Rolem is. A fivéréhez botorkálva kezéből kihullt a belezőkés. Úgy tűnt, egymás karjába borulva várják majd az őket kivégző pribékeket. Mígnem Rolem Aslam arcához emelkedő keze karommá görbült. Megragadta bátyja fejét, és két hüvelykjével elkezdte kinyomni a szemét. – Szégyellem, hogy a vérem vagy, Éjúrnő árulója! – acsarogta úgy, hogy az egész gyakorlóudvar jól hallja.
Aslamból jajdulás tört föl, ám teste mellett rángatózó ujjakkal tűrte a csonkítást.
– Én is csalódtam benned – lihegte végül öccse lábához rogyva, mikor az elengedte. Mélybordó patakok csordultak végig az arcán, akár a vérkönnyek.
