A Heves megyei kisközség kultúrházában a polgármester fogadja a fővárosból érkező népszerű alkotót, aki író-olvasó találkozóra érkezik, hogy az új kötetét bemutassa. Szavait csak négyen figyelik, de ez nem zavarja: szívesen beszél arról, milyen gondolatok foglalkoztatták az alkotás során. A mintegy negyedórás monológot követően pici szünetet tart. Épp csak annyit, hogy kortyoljon egyet a kikészített vízből. Ám az előadását ezután már nem tudja folytatni, mert egy asszony helyéről felpattanva erélyesen azt mondja: „Jó, úgy érzem, ennek vége. Akkor most én jövök, mert én is író vagyok!” „Mari, dehogy vagy te író” – ordít rá a felszólalóra a mellette ülő nő. A megdöbbentő jelenetet hangos és „szép szavakban” gazdag szóváltás követi, amelyet új belépő megjelenése szakít meg. Egy férfi rúgja be az ajtót, a terembe lépve szétnéz, majd csak annyit mond: „Úgy látom, az író nem jött el…”
Ez is megesett egyszer. Grecsó Krisztián Valami népi című könyvéről a budapesti K11 Kulturális és Művészeti Házban tartott olvasókör nem volt ennyire mozgalmas. A beszélgetést moderálták. Az első kérdés úgy szólt, hogy miért épp a Valami népi címet kapta a novelláskötet.
„A címadás iránti lelkesedésben és kételkedésben egyaránt erős vagyok”
– válaszolta Grecsó, majd megjegyezte: először Fehérben fehér lett volna a cím (ami végül az alcím lett ) – a motívum már a Pletykaanyuban is megjelent. Ezt Grecsó a hímzés rendkívüli alázatával és a türelemmel köti össze. „Szerintem szép cím, de a kiadónak nem tetszett annyira. Azt mondták, szép, szép, de olyan négyes, négyes alá. Olyan jó címeim vannak, miért legyen egy gyengébb a sorban, mondták. Ekkor jött a Valami népi, amelyre azonnal ráharaptak. Milyen pimasz, mennyire önironikus, és kicsit idézőjelbe teszi, megmosolyogja, de közben újra is értelmezi a pályám elejét. Attól tartottam, hogy a szóösszetétel miatt az emberek majd a Valami Amerika című filmre asszociálnak, de hála istennek, nem így történt.
Öt-tíz évvel ezelőtt volt bennem egy görcs, hogy bebizonyítsam: nemcsak népi író vagyok. Nemcsak a falu ódáját tudom zengeni, hanem másfajta történeteket is tudok írni. De emiatt ma már nem stresszelek, mert aki követ engem, látja, hogy nincs így. A Verával ezt végképp bebizonyítottam, és 25 év után mertem újragondolni a viszonyomat azzal hellyel, ahonnan jövök; megnéztem, mi van ott, mi változott.”
A kötet négy ciklusát összeköti, hogy úton lévő emberekről szólnak.
A főhősök sorsukat vesztő, elkóborló, új életstílust kipróbáló emberek, legyen szó akár a máról, akár az 1930-as vagy az 50-es évekről, mondta Grecsó. Ezek a történetek néha keresztezik egymást, máskor párhuzamosan futnak, de olyan is van, hogy sose találkoznak. „Az első ciklus a Paralel történetek alcímet kapta, mert a Párhuzamos történeteket Nádas Péter annyira »csúnyán« lefoglalta, hogy még alcímnek sem lehet úgy adni, hogy ne egyértelmű Nádas-utalás legyen. Akármennyire szeretem és tisztelem őt, ezt nem akartam, mert a ciklusban semmi olyan nincs, ami valamilyen módon dialógust kezdeményezne Nádassal. Itt ugyanis a 1930-as, 40-es, 50-es évek történetei szólalnak meg. A cselédvilág, a kubikusok, a szegényparasztok és a zsellérek világa kerül párhuzamba a ma Budapestjének csellengő, otthont kereső világával. Azon fiatalokéval, akik a különböző városrészekben úgy teremtenek új hagyományt, hogy az előzővel nagyon kevés viszonyuk van. Már ha egyáltalán volt ott hagyomány.”
A ciklusban a dialógushiány és a nagyon furcsa egymás mellett élés is előkerül. A kötet nyitó novellája a Kubikusok, amelyben az érdekelte az írót, hogyan lesz egyszerű fiúból kommunista agitátor. Mi történik a lelkében a két pont között.
A második ciklus jóval rövidebb és egyenesebb vonalú novellákból áll, a címe Helyek. „Azt is mondhatnám, hogy tanulmány egy aparegényhez” – fogalmazott Grecsó. A harmadik a Pillangóhatás, amely bizonyos értelemben hasonlít az elsőre, mégis nagyon más. „Úgy éreztem, rengeteg mondanivalóm van arról, hogy mi történt velem, miközben rákos voltam. De ami történt velem, az banális, arról nem lehet mit mondani: várakozások, fájdalmak, várakozások, fájdalmak, tehát esemény nem történt, mégis nagyon sok minden zajlott bennem belül, és azt a leltárt nemcsak versekben szerettem volna elmondani. Persze a Magamról többet című verseskötetben rengeteget beszéltem erről, de most narratívabb szerkezetben akartam elmondani. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy ne csússzam bele a régmúlt kétségbeesett önsajnálatába, a pátoszba. Az utolsó ciklusban viszont a Boldogságtörténetek jönnek, amelyek vagy boldogak, vagy nem, de egyfajta derű szerintem mindegyiken átsugárzik.”
Grecsó úgy érzi, hogy az utóbbi időkben nem ez a legkönnyebben olvasható kötete, mert jóval több olvasóidőt, energiát igényel, mint például a Vera, amellyel kapcsolatban az volt kockázatos, hogy aki nem tesz bele elég energiát, az nagyon könnyen végigsiklik a történeten, a felszínen, és a végén azt mondja: „Ez egy lektűr.” Ebbe nem tett „akasztókat”, így ha valaki mélyebbre akart menni, legalább még egyszer el kellett olvasnia. Ebből a szempontból a mű „felső rétege” olvasóbarát volt, de valami kockázat mindig van, és Grecsó szeret kockáztatni. De a Valami népi nem azért különbözik a Verától, hogy ellensúlyozza az ilyen jellegű problémákat, hanem azért, mert másként nem tudta megírni.
A jelenlevők kérdezhettek is az írótól. A Valami népi kapcsán Grecsó egy interjúban így nyilatkozott:
„Korábban nem voltam bátor olyan szövegeket írni, amikben nem történik semmi.”
Egy olvasónak ennek nyomán az volt a kérdése: mi vezetett odáig, hogy mostanra megjött Grecsó bátorsága. „Ezek a szövegek a Boldogságtörténetekben vannak, amelyek nagyon lassú szövegek, és amelyekben nem történik semmi. Visszajött a novellaszemem, amely eléggé »elmúlt« nekem, hisz tizenvalahány évig csak regényt írtam. Amikor benne vagy egy világban, történetben, csak az számít, hogy azon belül mi van. Darvasi Laci, a szomszédom ontja a novellákat meg a tárcákat magából, ezért állandóan témát keres. Még akkor is, amikor regényt ír. Számára minden téma. »Nekem adod? – szokta kérdezni, mire megkérdezem, hogy mit. »Hát ami most történt. Nem láttad? Ott átment, és ránézett az a nő!« Nem láttam, felelem, mire ő: »Megírhatom?« Meg, válaszolom. Laci ilyen. Majd egyszer csak az én szemem is ráállt erre, és amikor legközelebb kérdezte, már azt mondtam: nem, ez az én témám.”
Grecsó egyszer a játszótéren észrevett egy idős asszonyt, aki dermedten nézett egy ablakot. Ennyi történt, de azonnal megindult benne egy dráma, és alig várta, hogy hazaérjen, és leírhassa a látottakat, mert a mondatok már a fejében voltak. Egy másik történetben két ember egy stégen ül, és a vizet nézi. Látszólag semmi sem történik, mégis novella lett belőle.
Arra a kérdésre, hogy mennyiben más a boldogságról írni, mint fájdalomról, traumákról, Grecsó így felelt: „Prózában sokkal könnyebb a traumáról írni, és a drámában is. Egy boldog házasság emiatt nagyon ritkán kerül színre. Ha közel megyünk a személyes nagy boldogságokhoz, az igazság, a fontos dolog mindig belül történik: az egy leltár. Mindig azzal szoktam példálózni, hogy ha valaki elveszíti a munkahelyét, ahol mondjuk 25 évet dolgozott, közben megváltozott az élete, megöregedett, és azzá lett, akivé ott faragta az élet. És egyszer csak behívja a HR-es, és közli vele, hogy köszönik az addigi munkáját, de a jövőben nem tartanak igényt a szolgálatára. Erről viszont nincs mit írni. Ez nem történés, ahogy az sem, hogy hazamegy. Az viszont igen, ami az ezt követő hetekben a lelkében történik. Belenéz az évek tükrébe: mit adott, mit kapott, mi változott eközben. Ez elképesztő nagy önismereti helyzet. De nem prózába való történet, mert kevésbé narratív. Ugyanez érvényes a boldogságra is. De persze mindig van ellenpélda, és az irodalom ettől szép.”
Mészöly Miklós- és Nagy László-idézetek mellett Pataky Attilától származóval is találkozik az olvasó a könyvben, jegyezte meg a moderátor. „Hát, a szent és a profán mindig egymás mellett van. A szöveg egy nagyon korai Edda-lemezről való, amelyen Slamovits István énekelt. Nem volt olyan jó hangja, mint Patakynak, de nagyon hiteles figura volt. A Karodon vittél évekig a Kölyköd voltam című dal egyik versszakából való. Nagy László-idézet százszor több van, de hát Patakytól is becsúszott egy.”
Amikor a történeteket elkezdte írni, előjött Grecsó régi énje, amit úgy szeretett, és ami a fiatalságával együtt elveszett. „Versekben élni, hogy a szövegek állandóan ott legyenek veled, és hogy a memoriterek valahogy az élet részét jelentsék. Irigylem azokat, akiknek ez később is megmaradt, és helyekhez, eseményekhez versek kapcsolódnak számukra, amelyeket hangosan elmondtak, felidéztek, elszavaltak vagy együtt énekeltek: ez szenzációs dolog.”
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
